Zakopanei vadnyugat

Péntek délután – egy nagy, közös
pogácsasütés után – a Muciéknál hagytuk a Nőket. Ők
„nyaraltak”, mi pedig egy kicsit kettesben maradtunk.
Körbeautóztuk Budapestet (éljen a Colbert híd), 10-ig aludtunk,
majd elmentünk, hogy békében megebédeljük. Ez persze nem volt
ennyire egyszerű.

Bennem felrémlett, hogy valami franciásat ennék,
de a férjem arcára nem csalt mosolyt a tonettszékeken való
ücsörgés lehetősége (arról nem beszélve, hogy rettegett az
adagok alulkalibráltságától), így aztán tovább pörgettük a
kínálatot a neten, megemlékeztünk rég elfeledett és eleddig fel
nem fedezett, de vágyott éttermekről.

Végül egy olyan hely mellett
döntöttünk, ami anno kellemes nyomokat hagyott bennünk.

Az érdi Brancoban tavaly, egy nagyon
kellemes reptéri fogadóbizottságosdi után tértünk be, az egyik
barátunk javaslatára. A Nők nagyon élvezték a mogyoróevészetet,
mi öregek magasabb kulináris szinteken éltük meg, hogy az étterem
magabiztosan hozza a jó minőséget.

Mostani betérésünk is teljes siker
volt. A hely kialakítása valószínűleg tökéletesen megfelel az
igazi vadnyugati feelingnek, nekünk azonban folyton-folyvást
Zakopane jutott eszünkbe a rusztikus fa enteriör kapcsán.

Ebéd címén rendeltünk egy
marhahúslevest, a férjem branco steaket evett. Én amolyan nőies
bélszínre vágytam, így libamájas, sajtos példányt kértem,
áfonyás laskával. A leves gazdag és ízes volt, benne főtt
zöldségekkel, eperlevéllel. A libamájas bélszínszelet omlós,
ízben összeért egységet képezett és meglepően jól ment hozzá
az étlapon még bennem kétségeket támasztó áfonyás laska.

A férjem elé került medium rare
bélszínhez négy mártást adtak. Mindegyik pikáns, jól
megkomponált, nem elnagyolt szósz volt. A férjem szerint ez azért
is jó ötlet, mert így sokkal változatosabb az az egy hús.

Desszertet nem ettünk. Nem fért
belénk. Részemről a köretnek kért tejfölös sült krumplit sem
voltam képes megenni, pedig igen finom volt.

Egyszóval ajánlom a helyet. Tiszta,
barátságos, a pincérek figyelmesek, pont annyira és úgy
közvetlenek, ami jólesik. Nem egy pincérre voltunk bízva, a
teremben felszolgáló összes garcon  tiszteltét tette az
asztalunknál, ami nagyon tetszett, mert sok esetben még egy nívós étteremben is vadászni kell az asztalunkhoz rendelt pincér
tekintetét, ha vízre vágyunk, vagy netán fizetni szeretnénk.

A Branco jó esti törzshely és
tökéletes helyszín hétvégi ebédekhez.