Rizs és szaftos csirke
A szokásos hóeleji – ikres anyák
felfalják a világot – túránkon most a kínai ételek világába
kívántam elkalauzolni a bevállalós anyákat.
A szokásos cipősz/nem cipősz
kategórián túlmutató étteremre vágytam, ami talán kicsit
autentikusabb, mint a rizs és szaftos csirke ötszázért.
Az elmúlt hónapok gasztrotermését
végiggörgetve több helyen is Wang mester éttermeinek ajánlataiba
botlottam. Dicsérték a főzőkurzust, magát a mestert és a műveit.
Én meg úgy gondoltam, hogy akkor talán ide kellene
elzarándokolnunk egy kis igazi Huayi Yang modorban előadott
vacsoráért.
A Fő utcai kirendeltség este 8 körül
kongott az ürességtől. A társaságunk számára fenntartott
asztalok mellé telepedve kellemesen elnézegettem az étlapot. Az
ételek egy jelentős része valamilyen stílusban elkészített
hús/zöldség, amivel alapvető probléma, hogy a fantázianév nem
sok támpontot ad az étel elkészítésével és hozzávalóival
kapcsolatban.
Mire szállingózni kezdtek az
asztaltársaim, addigra nagyjából körvonalazódott bennem, hogy
mit is szeretnék vacsorázni. Indításnak egy klasszikus
erős-savanyú levesre vágytam, egy kis sült hun-tunnal megfejelve.
Főételnek meg bambuszrügyes, gombás kacsát gondoltam, garnélás
rizzsel. Az ikres anyák némi megvezetés mellett viszonylag
kísérletező hangulatban voltak, így elég szerteágazó rendelést
sikerült leadnunk a pincérnek.
Na igen. A pincér. Az úr fél 8 után
pár perccel érkezett, hogy felvegye az esti műszakot és 9 körül
már rettenetesen unta, hogy ki kell minket szolgálnia. Nem is
nagyon törte magát, hogy kedves legyen, látványosan letudandó
tétel voltunk.
Fél 10 körül a személyzet egyetlen
igazán kedves tagja, egy fiatal hölgy somfordált oda hozzánk,
hogy megtudakolja meddig kívánunk maradni. Mondtunk, hogy amíg
lehet. Erre kissé felhős lett a tekintete, majd közölte, hogy fél
11-ig maradhatunk, végül engedve a felőlünk érkező nyomásnak,
kipréselt magából egy 11 órás végső határidőt. Szabadkozott,
hogy ő maradna, de a szakácsoknak már most mehetnékük van.
Postafordultával jött a pincérünk, aki az unalom mellé eleddigre
a sértődöttség maszkját is magára rántotta és szigorú
hangvétellel közölte, hogy 11ig csak abban az esetben maradhatunk,
ha fél 11-kor nekiállunk rendezni a számláinkat.
Engedelmes társaság lévén fejet
hajtottunk a dolog előtt, majd gyors felvetésemre megszerveztük,
hogy a helyről való távoztunk után a desszertre szánt összeget
a Nagyi palacsintázójában hagyjuk. Az legalább tuti nyitva van.
Mindig.
A vacsora egyébként finom volt. Ilyen
ízes, gazdag, gusztusos erős-savanyú levest még nem ettem, a
kacsa is átlagon felülinek bizonyult. Omlós volt, tisztes
gombákkal körítve. A rizs is hozta a formáját. A többiek
választásai vegyes sikerekkel jártak, de remélem erről ők
fognak komment formájában részletesen beszámolni.
A személyzet furcsa magaviseletét még
feledtetné a hely majdnem elegáns kialakítása, a vacsora
minősége, de az, hogy az asztal ragad és ételmaradékok csipkézik
a forgatható asztalközepet az visszarántja az embert a rizs,
szaftos csirke világába.
Kár.
Valaki egyszer magyarázza már el
nekem, hogy miért nem üzlet 20 embert jól vendégül látni. Az
esetek nagy százalékában 80-100 ezer forint közötti összeget
hagyunk egy-egy helyen. Ennyi bevétel egy estére, egy egyébként
kongóan üres étterem számára meg kéne, hogy megérje. Ha
esetleg kedvesek, akkor kipróbáljuk a rózsapálinkát, degeszre
esszük magunkat sült banánnal, az éjszakai baglyok megisszák a
betevő koffeinjüket…
Egyszóval mellényúltam. Csak remélni
tudom, hogy az ízutazók megbocsátanak.
