Tegnap egy nagyon kedves kis közösség jóvoltából tanultam valamit. Azt, hogy mindig tegyem egyértelművé a dolgokat, ne gondolkozzam annyira nőként.
Pedig azt hiszem a legtipikusabb női hibát követtem el, azt szerettem volna, ha a gondolataimból olvasva értenek meg.
Egyszóval szeretném leszögezni, hogy az időnként belinkelt anyagok az én írásaim.
Ahogy ez is.
Az a jó abban, ha vége az ohodának, hogy az ember még többet főz a gyerekeire, mint egyébként. Bár a főzést mostanában nem visszük túlzásba, mert igazság szerint ez az a szakasza az évnek, amikor mindent úgy kéne enni ahogy van. Így aztán gyakorta előfordul, hogy a Nők lecsót esznek, én meg csak néhány paradicsomot, egy kevés sós túróval.
S mivel a Nők nagyon is tudatosan étkeznek, így a rendeléseik is könnyedén teljesíthetőek, mert van annyi rálátásuk már a dolgokra, hogy abból dolgozom, ami van itthon. Így aztán tegnap Zsófi végigpásztázta a konyhai kínálatot, majd közölte, hogy banános süteményre vágyik, és úgy gondolja, hogy előnyére válna a dolognak, ha még egy kis csokoládé is kerülne a tésztába.
Ilyen instrukciókkal felszerelkezve alkottam meg a tegnapi süteményt.
Banános clafoutis
3 nagyobb, érett banán
3 tojás
12 dkg rétesliszt
3 dl tejszín
2 tk vaníliás cukor
4 ek cukor
2 tk holland kakaópor
A pitetálat kivajazom. A centis karikára vágott banánokat a tálba fektetem, majd a kakaós tésztával leöntöm s az egészet bedugom a 185 fokra előmelegített sütőbe. Addig sütöm, amíg szépen fel nem jön és meg nem színesedik.
Sejtésem szerint egy gombóc vaníliafagylalt nem árt neki.
A puding az, amiről általában nem jutnak eszébe az embernek kulináris magasságok. A sok zacskós valami, az étkezdei csodák tettek arról, hogy a pudingot ne tekintsük teljes értékű alkotásnak.
Pedig akár az is lehet.
Kicsit bővebben a pudingokról: ITT.
Zsuzsiban már hónapokkal ezelőtt megérett az elhatározás, hogy egyszer annyi kenyeret szeretne sütni, ami befér a kemencébe. Kisebb szervezés után szombaton neki is veselkedtünk a kemence-, és gyomorkapacitást próbáló eseménynek.
Az eredetileg tervezett 7 helyett ugyan 6 kenyeret sütöttünk, de azt hiszem így se ment haza senki éhesen. Egyébként meg teljesen időszerű volt a kenyérsütésünk, hiszen 1937-ben az első hivatalos új kenyér ünnepet még Péter-Pál napján tartották.
A nap folyamán készült:
S hogy ne magában együk a kenyereket, így készült egy kis májpástétom, némi hagymás tejföl, és volt egy kevés igazán finom szűz olivaolaj, ami tökéletes mártogató volt.
Olívás, zöldfűszeres kenyér
32 dkg rétesliszt
18 dkg finomliszt
1 ek sikér
4 dkg friss élesztő
1 dl olívaolaj
2 dl + 2 ek langyos víz
2 csipet só
6 dkg olivabogyó
A bogyók kivételével minden hozzávalót a kenyérsütő gondjaira bízok. Miután elkészült a tészta, óvatosan belegyúrom az egész, magnélküli olívákat és lapos, malomkerék formára alakítom a kenyeret.
Kemence híján villanysütőben, 200 fokon sütöm, amíg meg nem színesedik.
Szűz olívaolajjal kínálom.
Diós, tönkölyös kenyér
40 dkg finomliszt
10 dkg teljes kiőrlésű tönkölyliszt
4 dkg friss élesztő
1 ek sikér
7 dkg vaj
2 csipet só
10 szem rózsabors
1 bő marék dió
1 tk fenyőméz
1 dl tej
2 dl langyos víz
A diót egy száraz serpenyőben megpirítom, majd egy nagy mozsárba öntöm. A mozsárba kerül még a rózsabors is, majd nem túl erősen, de megtöröm.
A tésztát a kenyérsütő üstjébe összeállítom, hozzáadom a borsos diót és hagyom, hogy megdolgozza a tésztámat. Miután elkészült a tészta, formázom, előmelegített, nagyjából 200 fokos sütőbe tolom és úgy 40-50 perc alatt megsütöm.
Májpástétommal, borral kínálom.
