MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Forró melbourne-i napsütés, izzadó teniszezők és… környezettudatos hidratáció? Az idei Australian Open nem csak a sportteljesítményekről szól – a legendás Grand Slam torna történelmet ír a fenntarthatóság terén is. A műanyag palackok korszaka véget ért, helyüket stílusos, újratölthető kulacsok veszik át, amelyek nemcsak praktikusak, de divatosak is.

De miért is olyan fontos ez a változás? Gondoljunk csak bele: egy profi teniszmérkőzés alatt a játékosok literszámra fogyasztják a vizet, hogy csúcsformában maradjanak. A tikkasztó ausztrál nyárban ez nem is csoda – a dehidratáció ugyanis nem játék. Egy apró figyelmetlenség, és máris jönnek a görcsök, lankad a koncentráció, végül pedig búcsút inthetünk a győzelmi álmoknak. Eddig azonban ennek a létfontosságú folyadékpótlásnak súlyos ára volt: megszámlálhatatlan műanyag palack végezte a szemétben.

A megoldást a Waterdrop hozta el, amely az Australian Open hivatalos kulacs partnereként igazi forradalmat indított. A vállalat több száz újratöltő állomást telepített a helyszínre, ahol a versenyzők és a rajongók egyaránt friss, hideg melbourne-i csapvízzel olthatják szomjukat. Az eredmény? Tavaly már 5600 liter vizet fogyasztottak el fenntartható módon, a játékosok területén pedig elképesztő mértékben, 99%-kal csökkent az egyszer használatos műanyagok mennyisége.

A kezdeményezés olyan sikeres, hogy a profi teniszezők is lelkesen csatlakoznak a környezettudatos mozgalomhoz. Jan-Lennard Struff, Yannick Hanfmann, Matteo Arnaldi és Alexander Bublik a Waterdrop új nagyköveteiként hirdetik: lehet másképp!

Profi teniszezőként tudom, hogy a hidratáltság nem játék – vallja Struff, aki jelenleg Németország második számú játékosa. A waterdroppal való partnerség egy kézenfekvő kapcsolódás, mert nemcsak kiváló minőségű hidratációs megoldásokat kínálnak, hanem osztják a műanyaghulladék csökkentésére irányuló elkötelezettségemet is. Izgalmas olyan márkával dolgozni, amely valódi változást hoz a pályán és azon kívül is.

A jó hír, hogy ami a profiknak bevált, az a lelkes szurkolók számára is elérhető. A hivatalos Australian Open Player Kulacs négyféle színben kapható, és nem mellesleg igazi technikai csoda: dupla falú rozsdamentes acél szerkezetének köszönhetően akár 24 órán át is hidegen tartja a vizet. A széles nyílás miatt jégkockával is könnyedén feltölthető, a praktikus fogantyúnak hála pedig bárhová magunkkal vihetjük.

Az ízélmény fokozásáról sem kell lemondanunk: a Waterdrop Microdrinkek széles választéka gondoskodik arról, hogy az egészséges folyadékpótlás ne váljon unalmassá. Az alacsony kalóriatartalmú, gyümölcsös italkockák nemcsak finomak, de segítenek elérni a napi ajánlott vízmennyiséget is.

A környezettudatos kulacsok már elérhetőek a webáruházban – ideje, hogy mi is részesévé váljunk ennek a zöld forradalomnak!

Ha azt mondjuk, Közel-Kelet, sokunknak először az ezeregy éjszaka meséi, a bazárok átható fűszerillata és a baklava édes íze jut eszébe. Ez az ikonikus desszert azonban sokkal több egyszerű édességnél – ma is szenvedélyes viták tárgya.

A baklava története valószínűleg az ókori Asszíriáig nyúlik vissza, ahol már időszámításunk előtt 8. században készítettek vékony rétegekből álló, dióval töltött édességet. A mai formájában ismert baklava azonban az Oszmán Birodalom konyhájában nyerte el végső alakját, a Topkapi palota cukrászainak keze alatt, akik tökélyre fejlesztették a papírvékony rétestészta, azaz a filotészta készítésének művészetét.

De mi is pontosan a baklava? Alapjaiban véve papírvékony tésztalapok sokasága, amelyeket vajjal vagy olajjal kennek meg, között pedig darált dióféléket – leggyakrabban pisztáciát, diót, kesudiót vagy földimogyorót – rejtenek. Az egészet sütés után cukorsziruppal vagy mézzel öntik le, ami átjárja a rétegeket, létrehozva azt a karakteres, egyszerre ropogós és szaftosan omlós textúrát, ami miatt milliók rajonganak érte. 

A török baklava – különösen a gaziantepi – azonban külön fejezetet érdemel. Gaziantep városa 2013-ban nem véletlenül kapta meg az UNESCO-tól a “gasztronómiai kreatív város” címet. Az itt készülő baklava olyan szigorú szabályok szerint készül, mint a francia pezsgő vagy a pármai sonka. A helyi pisztácia – amit “zöld aranynak” is neveznek – adja az édesség karakterét. A gaziantepi baklava rétegei olyan vékonyak, hogy a helyiek szerint a valódi baklaván keresztül olvasni lehet az újságot. A pisztáciát speciális módszerrel őrlik, ami biztosítja a töltelék tökéletes textúráját.

Baklava

És ha már a régió különlegességeiről beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a katmer mellett. Ez a Gaziantep és Kilis városokban őshonos édesség a baklava közeli rokona, mégis egyedi karakterrel bír. A katmer készítésénél a tésztát még a baklavánál is vékonyabbra nyújtják, majd különleges, krémszerű kaymakkal töltik. A végeredmény egy olyan desszert, ami egyszerre ropogós, krémes és omlós.

Érdekesség, hogy míg a hagyományos baklava több napig is eltartható, a katmer igazi “carpe diem” édesség – azonnal fogyasztandó, amint elkészül, különben elveszíti azt a különleges textúráját, ami miatt a helyiek már hajnalban sorban állnak érte a legjobb cukrászdák előtt.

Katmer -frissen, melegen az igazi

Ma már a világon mindenhol készítenek baklavát, és minden régiónak megvan a maga változata. A görögök például mézzel készítik és főleg dióval töltik, míg a libanoniak narancsvirágvízzel vagy rózsavízzel ízesítik a szirupot. De ha az ember egyszer megkóstolta az eredeti gaziantepi baklavát vagy a kilisi katmert, nehéz visszatérni bármely más verzióhoz – ezek ugyanis nem egyszerűen édességek, hanem évszázados szakértelem és hagyomány tökéletes megtestesülései.

Az idei év gasztronómiai trendjeit egyértelműen a fenntarthatóság és az ízélmény újragondolása határozza meg. Az éttermek és a házi konyhák világában olyan izgalmas irányok rajzolódnak ki, amelyek egyszerre ötvözik a jövőbe mutató technológiákat és az ősi bölcsességeket.

A fermentálás újhulláma mindent elsöpör – de most nem a klasszikus kimcsiről vagy kombucháról beszélünk. A világ vezető séfjei olyan különleges alapanyagokkal kísérleteznek, mint a fermentált virágszirmok vagy a hosszan érlelt gyümölcslevek. Ezek nem csak ízbombák, de a bélflóránknak is igazi támogatói.

Az “ocean-to-table” mozgalom most éli virágkorát. A séfek és az éttermek újra felfedezik a tenger kevésbé ismert kincseit: a wakame és dulse algák például már nem csak ázsiai éttermekben, hanem európai fine dining helyeken is feltűnnek. A fenntartható tengeri farmokról származó kagylófélék – különösen az osztriga és a kékkagyló – most nem csak ínyencségként, hanem környezettudatos választásként is szerepelnek az étlapokon. Az olyan, korábban mellőzött halfajok, mint a makréla vagy a szardínia, most újragondolt, kreatív fogásokban térnek vissza, miközben a túlhalászott fajok tudatosan háttérbe szorulnak.

A növényi alapú fehérjék területén hatalmas az innováció. A laborokban fejlesztett húsok helyett most a gombaalapú alternatívák hódítanak – a micéliumból készült “húspótlók” textúrája és íze már a legnagyobb szkeptikusokat is meggyőzi. A jackfruitból készült pulled pork pedig már nem csak a vegánok kedvence.

Az “ősi gabonák reneszánsza” trend is új szintre lépett. A teff, az amaránt és a kamut olyan kreatív feldolgozási módokon jelenik meg, amikre eddig nem is feltételeztük – gondoljunk csak a teffből készült croissant-ra vagy a kamut-alapú ramen tésztára.

Az ízélmények terén a “comfort food 2.0″ hódít. A klasszikus családi receptek high-tech újragondolása ez: molekuláris gasztronómiai technikákkal készült mac and cheese, vagy szuvidált töltött káposzta. A nosztalgia és az innováció találkozása minden eddiginél izgalmasabb fogásokat eredményez.

A zero waste mozgalom már nem csak trend, hanem alapelvárás. Az éttermek és a háztartások is tudatosan törekednek arra, hogy a lehető legkevesebb élelmiszerhulladék keletkezzen. A “root-to-stem” (gyökértől a szárig) és a “nose-to-tail” (orrtól a farokig) filozófia szintén alapkövetelmény már, és nem marketing fogás.

Végül, de nem utolsósorban: a funkcionális ételek új generációja érkezett meg. Az adaptogén gombákkal dúsított kávétól kezdve a nootropikus (agyi teljesítményt fokozó) összetevőkkel gazdagított smoothie-kig, az ételek és italok már nem csak táplálnak, de célzottan támogatják a mentális és fizikai teljesítményt is.

Az idei trendek azt mutatják, hogy a gasztronómia egyre inkább a tudatos, fenntartható és egészségorientált irányba mozdul, miközben az ízélmények területén továbbra is a határok feszegetése zajlik. Az innovációt pedig már nem csak az ínyencség, hanem a bolygónk jövője iránti felelősségérzet is hajtja.

Ki ne emlékezne azokra a sokkoló Benetton-reklámokra, amelyek láttán egyszerre akartunk felháborodni és tovább nézni? A mögöttük álló zseniális és egyben megosztó fotográfus, Oliviero Toscani neve örökre összeforrt a divatipar történetének legmerészebb kampányaival.

Az 1942-ben Milánóban született művész már a génjeiben hordozta a fotográfia szeretetét, hiszen édesapja a Corriere della Sera fotóriportere volt. A fiatal Toscani a zürichi művészeti főiskolán tanult, majd hamar megtalálta egyéni hangját a divat- és reklámfotózás területén. Munkái már a kezdetektől sem a megszokott, idealizált világot mutatták,  helyette a valóságot kereste a kamera lencséjén keresztül.

A Benettonnal való házassága – ahogy ő maga nevezte ezt az együttműködést – 1982-ben kezdődött. Luciano Benetton személyesen kérte fel, hogy frissítse meg a márka arculatát. Amit ezután alkotott, az nem egyszerűen reklám volt, hanem társadalmi vita-katalizátor. Az első években még “csak” különböző bőrszínű modellek szerepeltek együtt a kampányokban, ami akkoriban önmagában is forradalminak számított.

De Toscani nem állt meg itt. A ’90-es években már olyan témákhoz nyúlt, mint az AIDS, a háború, a rasszizmus vagy a halálbüntetés. Leghíresebb – és egyben legvitatottabb – kampányai közé tartozott egy AIDS-beteg aktivista halálos ágyán készült fotója, egy olajjal szennyezett tengeri madár képe, vagy éppen egy véres katonaruha. A reklámok nem termékeket, hanem üzeneteket közvetítettek, és ez akkor teljesen új megközelítésnek számított.

Módszere egyszerű volt: a valóság nyers és kendőzetlen bemutatása. Ahogy ő fogalmazott: “Miért kellene egy pulóvert két mosolygó modellel reklámozni? A pulóver így is, úgy is pulóver marad.” Helyette olyan társadalmi problémákra irányította a figyelmet, amelyekről általában nem szívesen beszélünk.

A Benettonnal való együttműködése 2000-ben ért véget, amikor egy halálraítélteket bemutató kampánya túl messzire ment még a márka számára is. De Toscani nem változott – továbbra is hitt abban, hogy a fotográfia és a reklám feladata nem a szép illúziók kergetése, hanem a valóság bemutatása és a párbeszéd elindítása.

Munkássága alapjaiban változtatta meg a reklámipart. Megmutatta, hogy egy márka nem csak terméket, hanem értékrendet is képviselhet, és hogy a sokkoló őszinteség néha hatásosabb lehet, mint a legszebb hazugság. Bár módszerei vitathatóak, hatásuk vitathatatlan – a mai napig hivatkozási alapként szolgálnak, amikor a reklámok társadalmi felelősségvállalásáról beszélünk.

Toscani szerint: “A provokáció az egyetlen út a kreativitáshoz”. És bár sokan kritizálták, hogy a társadalmi problémákat használta fel reklámcélokra, tagadhatatlan, hogy olyan témákat hozott be a közbeszédbe, amelyekről máskülönben talán sosem beszéltünk volna.