Nem tudjuk ki nézte be, talán már nem is érdekes, lehet az applikáció fagyott le vagy a gyerek, a lényeg az, hogy egyszer csak arra eszméltünk, hogy a rendszerünkben akad egy Róma-Budapest hazaút egy olyan napra, amikor egyáltalán nem terveztünk Olaszországban lenni. Első meglepődésünk után gyors ütemben orvosoltuk a benézést, a megfelelő – tényleg a megfelelő – időpontra beszerezve a jegyeket, majd elkezdett valahol mélyen piszkálni a gondolat, hogy veszni hagyok egy remek lehetőséget. A 21.40-es hazaút így aztán egy 06.10-es kistestvérrel gazdagodott, kerítettem hozzá aznap hajnalra egy jegyet és hónapokra meg is feledkeztem a dologról. Úgy két-három hete viszont elkezdtem aktívan tervezni az egy napos Rómát. Az egy napos Milánó könnyedségével ellentétben ez a város túl sok látnivalót, kísértést tartogat alapból és most aztán szezonális szenzációkból és kiállításokból is igen jól áll és akkor az épp zajló Szent évről még nem is beszéltünk.
Csiszolgattam, forgattam, érleltem magamban az utat, kutyasétáltatás közben, az elalvás előtti kreatív félálom boldog időszakában már a macskaköves római utcákat jártam, keresve azt az ideális egyensúlyt, aminek köszönhetően nem egy eszelős rohanás, hanem egy hibátlan megélés élményével tudok majd gazdagodni. A nyugvópontot a Munch kiállítás belépője adta és innentől időben és térben kötve voltam, azaz tudtam tervezni.
A Fiumicinóról valamikor nyolc környékén szabadultam, átverekedtem magam a városba induló tömegen és a vasútállomás előtt az appban nem a turistás és enyhén túlárazott Leonardo expresszre vettem jegyet, hanem a legkedvesebb városrészemben, a Trasteverén is megálló, menetrendszerinti Trenitalia járatra. A vonaton békésen töltődtem, a telefonom a székek közötti 220-ról, én a mellettem elsuhanó pineák látványától, a virágzó lilaakáctól és a felhőtlen kék égen szikrázó napsütéstől. A pályaudvarra érve követtem az olaszokat, be az első kávézóba, cappuccinóval indítva a napot. A Trastevere pályaudvara barátságosan kicsi, pont olyan, mint Modenában vagy Castel San Pietróban, azaz vidékies, könnyen áttekinthető, tömegtől és zajtól teljesen mentes (vö. Termini). Az előtte lévő térről induló villamosokkal és buszokkal pedig viszonylag egyszerű a belvárosi részekre való bejutás (gyorsnak nem nevezném, a nyolcas villamos annyit állt út közben, hogy nem lefutni, de kb. legyalogolni is tudja, aki jobb kondiban van, este pedig a H jelzésű busz ablakából hosszan, megállókon keresztül szemléltem egy idős urat, akivel nagyjából egyszerre értünk a pályaudvarra).
A Tevere partján leszálltam a villamosról, magamba szívtam az ébredő város hangjait, néztem a motorbőgéssel munkába induló olaszokat, a mazsolává töpörödött apácákat a buszmegállóban, oda és vissza sétálgattam a hidakon, a domboldalra futó kutak és szökőkutak látványát élveztem, megörültem pár ismerős olasz dallamnak, boldogan tovább is dúdoltam, majd elléptem reggelizni.
Hónapokkal ezelőtt került fel a listámra a teljesen gluténmentes New Food, amelynek több egysége is van a városban, az egyik pékség pont itt, a Tevere partján, a Via Giulia eredőjénél található.
A választékból velem jött egy hatalmas pisztáciás cornetto, majd a napsütésben lesétáltam nagyjából négyháznyit, megálltam az Accademia d’Ungheria előtt és megreggeliztem a napon.
Végül beléptem a Palazzo Falconieribe, a földszinten nyíló tárlat felé vettem az utamat. Az elmúlt években két fantasztikus kiállítás is volt a Falk Miksa utcában. Először a Kieselbachnál egy itáliai képekben gazdag Czene Béla kiállítás, majd a Virág Juditnál egy csodálatos tárlat, amely nem véletlenül kapta a Róma-Budapest elnevezést.
Most pedig itt, Rómába nézegethettem a magyar festők itáliai ihletésű műveit, a Nagy magyar műgyűjtők sorozatban Dobos Máté gyűjteményét, amely – nem véletlenül – az Inspired by Rome nevet viseli. Jó indítása volt a napnak.
Mire kiértem, addigra az ég kékje úgy vakított, hogy ideje volt napozni. Átandalogtam a majdnem teljesen felújított Palazzo Farnese mellett a Campo de’ Fiorira, intettem Giordano Brunónak, megvizsgáltam a piac kínálatát.
Volt pünkösdirózsa, babarózsa, mimóza, cukkinivirág, articsóka, friss szamóca és a paradicsomok végtelen sora, majd megkerestem a tér legnaposabb sarkát, kerítettem egy asztalt, egy tündéri pincért, egy aperolt és egy órára el is feledkeztem mindenről.
Imádtam nézni, ahogy a helyi kifutósárc utánaszól a két bőven nyolcvan feletti hölgynek, Ragazze! – mondja és a cekkert cipelő fáradt testekből feltör a kislányos kacaj, ahogy zenefoszlányok érnek el hozzám, amint a helyiek friss zöldségekkel sietnek haza, hogy meglegyen a pranzo, mire a sziesztára hazatér a család. 11 körül aztán éreztem, hogy lépni kell, a kedvenc utcáimon át (valahol itt is laktunk egyszer anyával) kikeveredtem a Navonára, ahol néhány rajzszakoson és egy kevés amerikain kívül senki nem zavarta a város nyugalmát.
A kutak elkészültek, a Négy folyó kútját épp takarították, azaz megint volt mit nézni, hosszú percekig, ahogy precízen zárják el hol ennek, hol annak a folyónak a folyását, söpörnek és tisztítanak, akkurátusan és gyakorlottan.
A Pantheon is ebben a békében várt, sehol egy fia sor (pedig kerestem), így a látogatás díját leróva egyenesen az opeion alatt találtam magam. Itt is amerikai hangokat vert a visszhang, egyébként csend és nyugalom honolt az épületben.
Hosszan keringtem, gondolatban megemeltem a kalapom Raffaellónak, majd fagylaltozni tértem. Talán három éve fedeztük fel a Fiocco di Neve, azaz a Hópehely fagyizót a Pantheon mellett, cuki kis hely, mindenük gluténmentes, így valóban tobzódva lehet itt fagylaltra szert tenni. Az alapállapotom mindig egy Fior di Latte, ez most sem volt másképp, majd jöhetett mellé egy erdei gyümölcs, én meg kiültem az üzlet elé a napra, néztem a Pantheont, merengetem a helyieken és a turistákon, az arány most igen szerethető volt.
Üldögélés közben nagyjából végiggondoltam, hogy mik a terveim, aztán megindultam a Corso felé, közben alaposan és ráérősen nézegettem az épületeket, az olaszokat, figyeltem, hogy micsoda katonai készültség van a városban, ruhát próbáltam és vettem, majd elkanyarodtam a Trevi felé, hogy lássam, milyen lett a végeredmény és hogy mutat a kordonnal szabályozott tömeg.
A Trevinek jót tett a kordon, könnyedén és tömegmentesen fotózható, a lesípolomafejedhaleülsz rendőröket ide telepítette át a város a Spanyol lépcsőtől (arra most le lehetett ülni, el se hiszem), a medence türkize szépen muzsikált együtt a varázslatosan kék éggel, ha az ember nem szeretne közvetlenül ott állni a partján, annak most a kút jobb fotótéma lett. A Trevi mögött, a Via di propaganda felé indultam, a Spanyol lépcsőhöz.
Azáleák látványára vágytam, de még koránnak bizonyult, itt viszonylag sokan voltak, fel is adtam, hogy valami értékelhető képet készítsek (mintha nem lenne elég), inkább kávéztam egyet a Grecóban.
Majd kicsit ődöngtem a megfizethetetlen elegancia Mekkájában, ahol a letisztult olasz divat integetett vissza minden kirakatból. Visszatértem a Corsóra, békés sétatempóban (női sétatempó = minden második üzlet közelebbi megszemlélése) eljutottam a Piazza Veneziára, ahol a Palazzo Bonapartébe volt jelenésem kettőkor.
Edvard Munch munkásságáról szégyenszemre nagyon keveset tudtam, a Sikoly persze az én tudatomban is megvolt, a hozzá kötődő információk egy részével, tudtam hivatkozni az expresszionizmusra és nagyon értő módon hümmögtem is hozzá, ha kell, de igazából Munch valódi tehetségéről, elképesztően gazdag munkásságáról, technikai tudásáról vajmi keveset tudtam.
Valahol értem, hogy miért a Sikoly lett az, ami egy norvég festőt be tudott emelni a kánonba, tényleg tapintható az összes érzelem a képen, szinte lefolyik a lábunk elé a fájdalom, de közben meg egy olyan skatulyába kényszeríti bele Munchot és az egész életművét, amely teljes mértékben igazságtalan.
Ezerarcú, elképesztően tehetséges, a nagy kortársakkal együtt alkotó (jól látszik a művein, hogy épp ki volt terítéken akkor Párizsban, amikor épp megint arra járt), az érzelmek kifejezésére koncentráló, azt boncoló, az önkifejezés számos módját megtaláló alkotó volt, aki hosszú élete során sokszínű és izgalmas életművet hagyott hátra.
Ebbe botlottam én bele (nagyon tudatosan) és éltem meg itt, Rómában, miközben a Piazza Venezián a szokásos őrületben szóltak a dudák.
Egy bő órára kiszakadtam Itáliából, feloldódtam ebben a pazar térben, élveztem az alkotásokat, örömet okozott a jól szervezett kiállítás, végre helyén láttam az immerzív élményt, amely itt nem helyettesített valamit, hanem kiegészítette az eredeti alkotások nyújtotta impressziót. Nagyjából kétszer végigjártam a kétemeletnyi anyagot és erős késztetésem lett, hogy a norvég Munch múzeumot is felkeressem Oslóban.
Visszatérve Rómába, a Piazza Veneziát megkerülve szemügyre vettem a tokától bokáig felállványozott Capitolumot, majd a Marcellus-színház és a Portico d’Ottavia között andalogtam.
Végül Róma és Itália legrégebbi hídján, a Pons Fabriciuson átkeltem a Tevere szigetre, és innen visszatértem a kiindulási pontomra, a Trasteverére.
Megéheztem. A cornetto, a két mandarin, ami még a reptéren fogyott el, a két kávé és a fagylalt délután négyre kevésnek bizonyult, főleg a lábamban lévő 11-12 kilométerhez. Enni is itt terveztem.
Ősszel Ildi barátnőmmel egy boldog és elégedett estét töltöttünk a Vatikán melletti Tonnarellóban, pontosabban a balzsamos őszi estében, a házfalnak támasztott parányi asztalnál, a szénégetők spagettijével és – én a magam részéről – a ház borával.
A Tonnarello több egységet is üzemeltet a városban, a Trasteverén is akad kettő Tonnarello meg egy Nannarella néven futó helyük. Ez utóbbi bájos és napos terasszal rendelkezik, ide kértem bebocsáttatást és ültem le a délutáni napfénytől majd’ felgyulladó asztalhoz. A rendelésen nem kellett gondolkodni, jöhetett ugyanaz, ami ősszel. A bor már más tészta volt, míg ősszel fehéret ittam mellé, most megegyeztünk a pincérrel, hogy dőreség lenne kihagyni egy jó kis montepulcanói vöröset, így az kísérte a fogásomat.
Néztem a teret, hallgattam a mellettem hol olaszul, hol katalánul, hol spanyolul évődő párt, bennfentesen mosolyodtam el a babérkoszorúban sörözgető srác láttán és szívből gratuláltam neki magamban (most diplomázott, azért a koszorú), néztem a vékony fémkorláton verébmód ücsörgő, békésen fagylaltozó papokat és csak voltam. Pont úgy, ahogy terveztem. Semmi több. Feloldódtam ebben a zajos, boldog, egyszerű, hétköznapi létben, a mediterrán nap jótékony fényében.
Ebéd után a Piazza di Santa Maria in Trasteverén bementem a bazilikába, az apszis ablakán épp betűzött a lemenőben lévő nap, megvilágította az oltárt, a felette lévő baldachint, csillogtak tőle a bizánci mozaikok. Beültem a padba, hol a fafedélszéket, hol a napfény által újraszabott tereket figyeltem.
Az egyik oldalkápolnában egy zarándokcsoport énekelt, én pedig ezzel távozta. Zárásként az emlékeimre hagyatkozva, a trasteverei piac mögött megkerestem a kisállat boltot, megvettem a Yolán legújabb sípolós labdáját, majd alámerültem egy Conadba, lett a családnak sajt, nekem eper, a férjemnek amalfi citrom, végül felkapaszkodtam egy buszra, s mire a vonatom kilőtt az állomásról, addigra átvette Róma felett az uralmat az este.
