Róma, a Város, első rész
Az utolsó Paestumban töltött napunkon az időjárás hagyott némi kívánnivalót maga után. Konkrétan szakadt. Ami addig nem zavart, amíg az előző napi vacsorához hasonló, rövid kis ebédsorozatunkkal voltunk elfoglalva, de amikor a peastumi ásatások felé vettük az irányt, akkor már kifejezetten kellemetlen volt.
De abban megegyeztünk, hogy olyan időjárási anomália nem lehet, hogy úgy hagyjuk el ezt a Dél-Itáliai kisvárost, hogy nem láttuk azt a néhány majdnem épen maradt görög templomot, amik a szállónktól alig 3 utcára megbújtak.
Esernyőkkel és kalapokkal felszerelkezve nekivágtunk a peastumi rommezőnek. A korai dór oszlopú templomok mellett, az utca túloldalán meghúzódó múzeum is megérdemel egy látogatást, mert igen gazdag anyag található benne, amit valaki jó érzékkel szervezett kiállítássá.
A kulturálódás után persze jött a bigyófesztivál. Az olaszok ebben igen nagyok. Szervezett, egyen-minőségű gagyival van felszórva egész Olaszország. Hűtőmágnesek, antiknak rémlő mini szobrocskák, sálak, kendők, Hello Kitty minden minőségben és mennyiségben. S a bőség zavarában az ember alig talál valami kedvére valót.
Persze kellő intenzitással való keresés mellett azért mégiscsak lehet. Én is beszereztem a kötelező mágneseket, majd az amerikai barátainkat visszaszállítottuk a szállodába és nekivágtunk a Rómába vezető útnak.
Rómába estére értünk. A város lélegzetvisszafojtva várta a meccs eredményét, amit végezetül – annak ellenére, hogy döntetlen lett – hatalmas győzelemként ünnepeltek. Dudáló autók, motorok, zászlókat lengető emberek zajos egyvelegén át vágtunk utat magunknak a csendbe burkolódzó Szent Péter térre. Úgy gondoltam, hogy a velem utazó, Rómát még nem látott férfiakat ezzel a látvánnyal le lehet bilincselni. A turistáktól mentes, magában pihenő tér fenséges látványt nyújtott.
Az este záróakkordjaként elzarádokoltunk az Angyalvárig, kicsit felmerészkedtünk a Hadrianus hídjára, majd engedvén a józan észnek: hazamentünk.
Másnap reggel nagyon nehezen indultunk el. Legalábbis szerintem. Én már tűkön álltam-ültem-tipródtam, mire a fiúk elérkezettnek látták az indulást. A város ott várt ránk s mi késlekedtünk belevetni magunkat.
Először újra a Szent Péter felé vettük az irányt. Ezúttal reggeli fényben néztük meg Michelangelo és Bernini munkáját, majd bementünk a templomba. Szerencsémre Tomi barátunkat minden érdekelte, így szerencsétlenre rázúdíthattam mindazt, amit tudok az épületről, a szobrokról meg úgy általában. Megnéztük a Pietát, elmentünk Szt. Péter sírjához (érdekes, 20 éve még le lehetett menni….), megnéztük a lanterna fényeiben úszó kupolát, majd lassacskán kiszédelegtünk.
A tegnap esti útvonalon tovább bandukolva átvágtunk a Teverén (alias Tiberisen) és belevetettük magunkat az apró kis utcák szövevényébe. Furcsa, hogy milyen jól megmaradtak az emlékeim, szinte gond nélkül találtam oda mindenhova, ami sokban megkönnyítette, hogy 2 és fél nap alatt abszolváltuk Rómát. Már amennyire ez lehetséges.
Először a Navona-ra mentünk. Meg se voltam lepődve, hogy Bernini 4 folyós kútját felújítás miatt elkerítették. azóta, mióta Milánóban semmit nem láttunk a katedrálisból egy rakat állvány miatt, már hozzászoktam, hogy valahol valamit mindig szerelnek, amit látni szeretnék.
A tér délidőben elnyújtózva pihent. Rosszkezű portrérajzolók, egy-két tehetségesnek rémlő festő uralta a tér felső felét, ahol végre leltünk egy játékboltot is, sőt egy nagy adag fagylalttal jutalmaztuk az addigi fáradalmainkat. Ezután átnavigáltam a kis csoportomat a Pantheonhoz.
Soha nem lennék idegenvezető. Már az is sokszor meghaladta a képességeimet, hogy ezt a két férfiembert egy adott időintervallumban, egy adott irány felé tereljem. Néha kifejezetten reménytelen vállalkozásnak tűnt, főleg úgy, hogy jómagam is szerettem volna egy kicsit belefeledkezni a városba.
A Pantheon állványzat mögé bújva várt minket. De bent már semmi nem zavart. Az opeionon besütött a nap, a turistahordák kerülték a helyet, így lehetőségünk volt egy kicsit leállítani a lélegzetünket és csodálni. Ez a templom mindig is a szívem csücske volt. Egy darabka ókor, amit a mai napig használunk, ott járunk a csodálatos kupolája alatt s az sem zavar, hogy a barokk ezt sem kímélte a maga ízléstelen térátalakításaitól, de az épület maga annyira monumentális, hogy eltörpül mellette minden más.
A Pantheon után a Trevi-kút felé vettem az irányt. Látszott, hogy jó úton járunk, mert az eddigi bigyóárusok száma megháromszorozódott és a Via del Corsot- elhagyva már szinte lépni se lehetett tőlük.
A Trevihez érve betértünk egy helyi érdekeltségű henteshez és készítettünk néhány panini-t, mert a Navonán elpuszított fagylalt ellenére azért éreztük, hogy már a délutánban járunk.
Egy darabig üldögélünk a kutat szegélyező korlátokon, majd elindultunk a Piazza di Spagna felé. Itt már erősen hűlt a férfiak lelkesedése. Mindenféle lábfájásra kezdtek hivatkozni, mert rettegtek tőle, hogy gyalogosan vágunk neki a haza vezető útnak.
A teret és a lépcsőt kipucolta nekünk egy rövid kis zápor. Kicsit fotózkodtunk, majd az egyre növő nyomásnak engedve tovább indultunk a Piazza del Popolo felé. Az ikertemplomok egyikét persze felállványozták, de ezt már betudtam Murphy-nek és nem is bosszantottam magam rajta. Ellenben az egyre elgyötörtebbekkel közöltem, hogy a téren megvárhatnak, de én most felmegyek a Pinco-ra és megtekintem a várost felülről. A férjem eddigre feladta a küzdelmet, de Tamás barátunkat vonzotta az ismeretlen, így felkaptatott velem. A kilátás mellett plusz infót kaptunk egy hatalmas fekete felhő képében, így a dombról lejutva sürgősen a metró felé vettük az utat.
A jégeső megvárta, amíg hazaértünk. Épp. Mázlink volt. 
Az eső elálltával a férjemmel elsétáltunk még a Campo del Fiori-ig, megkerestem a régi szállásunkat, kicsit csavarogtunk a környező utcákon, majd a Via Julia-n hazasétáltunk, hogy Tamással kiegészülve elmenjünk a Via Barrettán lévő “I love pizza” helyiek által látogatott műintézményébe, némi pizzáért és suppliért. Utána még elvonultunk egy cukrászdába kávézni s úgy éjféltájt hazavonszoltuk magunkat.
Terveim szerint az eredmények hallgatása közben majszoltuk volna el a sajtos, omlós pogácsákat, ám az események felülírták a terveket, így egy orbitális kabaré közepette ettük, miközben vadul facebook-oltunk, nagyokat röhögve Süveges Gergő remek átkötésein.