Campagna, Salerno, HAM radio

Az egész napos utazásnak nagyjából délután négykor szakadt vége, mire megérkeztünk a tavaszi álmát alvó dél-itáliai tengerpartra.
A római korban méltán népszerű Amalfi-öböl még nem a legszebb arcát mutatta. A tenger ugyan csillogóan elbűvölő volt, de a környezetre még ráfért egy alapos renoválás a hosszú tél után.

A télben ragadt part egyik hoteljénél találkoztunk házigazdánkkal, Orste-vel. Oreste-ről eleddig csak hallottunk, illetve a férjemmel folytatott levelezés alapján kezdett kialakulni bennünk egy kép. Egy tipikus olasz fiatalemberről, ehelyett a mentőangyalunkként – merthogy sikeresen eltévedtünk, ami 15 óra vezetés és a hatodrangú utak remek kitáblázottsága miatt annyira nem is csodálható – Dezsi barátunk és Réz Andás ötvözete pattant ki a kocsiból. A hihetetlenül közvetlen és vidám úriember beterelt minket a szállóba, ahol megtudtuk, hogy nem fogunk lakni, mert majd az ő Agropoliban lévő otthonának vendégszeretetét élvezzük.

Ennek én szívből örültem, de egy mellékhelységgel való találkozás még boldogabbá tett volna. A recepción gyorsan rá is kérdeztem, hogy ugyan merre.,erre a hölgy nagyon kedvesen megmagyarázta, hogy amennyiben a szálló lakója vagyok, akkor vegyem igénybe a szobám nyújtotta lehetőségeket, egyéb esetben meg nagyon sajnálja, de a földszinti közös mellékhelység vendég hiányában pillanatnyilag nem üzemel. Magyaránt izzadjam ki.

Így aztán már meg sem lepett, hogy a sótlan és kissé ostoba pincérünk a latte címén 3 pohár meleg tejet szervírozott nekünk. Legalább az aprósüti finom volt.  A szék meg kényelmes.

A hotelt ezután gyorsan elhagytuk és közel 20 perces áldatlan olasz sítlusban való vezetés után (záróvonalon át, indexes hírből sem ismerve, egymásnak bárhonnan bevágva) megérkeztünk Orsete házához. Oreste egyébként Baia-i lakos, de ezt a házat láthatóan kedvtelésből szépítgeti. Nem is csodálom, a nappaliból olyan örökpoanoráma nyílik a tengerre és az amalfi öböl déli végén tornyosuló várromra, ami minden pénzt megér.

Megérkezésünk után röpke két óránk maradt kissé regenerálódni. Én ebből egy bővet alvással töltöttem, majd átöltözve nekilendültünk a Salernoi rádióamatőr klub (Ari Salerno ) meglátogatásának.

A dolog akár szánalmasnak is  hangozhat az én szemszögemből, hiszen csak koca rádiómataőr vagyok és a magyar nyelvű összejövetelektől is borsdózik a hátam. Ez mégis más volt. Az emberek olasz mód hangosan, boldogan és élénken élik a maguk klubéletét és a számunkra összedobott vacsora meg minden lehetséges aznapi kínszenvedésünkért kárpótolt.

Az klubelnök édesanyja és a klub vezetőhelyettesének főztje zseniális volt. Ettünk házi fritattát vad zöldspárgával, ettünk paradicsomos raguval rakott cukkinit, bivaly mozzarellával. Magában zabáltuk a bivaly mozzarellát, kóstoltunk sült, héjazott paprikát, amit olajbogyóval érleltek össze egy kis olívaolaj segítségével, kóstoltunk serpenyőben sült, hélyas paprikát, ettünk rizssalátát, focacciát, pizzát, majd kétféle tortát is. az egyik egy ricottával dúsított rizskoch volt, amit vékony omlóstésztába burkolba sütöttek tortává, a másik egy az általunk ismert vakondtúrásra emlékeztető torta volt. Belül egyáltalán nem édes, ellenben csokis piskóta, mogyorókrém és néhány szint parféra emlékeztető tejszínhab.
Isteni volt. Minezt spumante-val és egy kis szicíliai marsalával öblítettük le.

A nyelvi korlátokat meg felülírta a gasztronómia. Az egyik hölggyel remekül elbeszélgettünk, megválaszolgatta a hozzávalókkal kapcsolatos kérdéseimet, sőt azt is elmesélte hogy ő nápolyi, így mélységesen felháborítja, hogy a salernóiak, a focacciát nevezik pizzának, holott annak köze nincs hozzá.

Az est végén az egyik úrtól kaptam egy zacskó friss citromot a kertjéből és egy majdani úrtól néhány szál sárga virágot, tisztelete jelül.

Klassz esténk volt. Most megyek kipihenem az elmúlt bő napot és felkészülök a holnapra.