MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A kényszer nagy úr, a lustaság meg talán meg egy fokkal nagyobb, arról nem is beszélve, hogy milyen találékonnyá teszi az embert. Tegnap, az előző napi maratoni befőzéstől és a hidegfronttól aléltan bármi mást el tudtam volna képzelni, minthogy elmenjek vásárolni.

Az eredeti elképzeléseimnek megfelelően grízes tésztát terveztem másodiknak, elé meg menzai klasszikusként kívánkozott a paradicsomleves. Ám se konzerv, se püré, se sűrítmény nem volt itthon, ellenben friss paradicsom az akadt. Így született egy igazán karakteres, nagyon friss leves.

Paradicsomkrémleves

1 kg paradicsom

2 gerezd fokhagyma

1/2 rúd fahéj

1 l alaplé

2 fej vöröshagyma

frissen őrölt fekete bors

A hagymákat apróra vágom és egy kevés olíva olajon megdinsztelem. A paradicsomokat forró vízbe merítem, majd meghámozom és negyedbe vágva a hagymához adom. Kevés vízzel felöntöm, hozzáadom a fahéjat és a megpucolt fokhagymagerezdeket.

Amikor megfőtt a paradicsom, akkor botmixerrel krémesítem, alaplével felöntöm. Ha kell sózok rajta egy picit, majd egy kevés frissen őrölt fekete borsot is adok hozzá. Kevés tejszínnel lágyítható.

A lekvárfőzésnek nálunk hagyománya van. Az eszközök már a nagyanyámat is kiszolgálták a recept is ugyanaz, csak a lekvárt eltevők szűk köre változik.

Gyerekkoromban anya inasaként jártam a piacot az üres fonott kosarakkal, anyám nyomán loholva, aki több kört futott a Fény utcai piacon mielőtt a legszebb barackot tartó kofákkal hosszú alkudozásba kezdett, mert 20 kg barack az bizony húsz kilónyi barack.

Otthon aztán a platnira került az óriási lábos, anyával kettecsként meghámoztuk és kimagoztuk a gyümölcsöt, majd apám könnyedén elkevergette vagy másfél-két órát az aranyszín rotyogó lekvárt.

Aztán ahogy telt az idő, jöttek a barátok, a piacon kosárral strázsálás és a hámozás metódusába be-be lépve, tanultak, figyeltek, majd vitték haza a maguk üvegnyi friss lekvárját. Majd elköltöztem, s innentől anya és apa kétszemélyes előadásává vált a lekvár és nekem csak az eredményt kellett elkérnem a kamra polcáról.

Idén azonban újra ott talált a szülői konyhában a reggel, 2 láda barackkal és 2 lelkes, kötényes Nővel. Ők ugyan még csak abban tudtak segíteni, hogy lelkesen követtek a hajnali piacon, miközben anyától örökölt eszelős lendülettel néztem végig a kínálatot, de már ők is részesei ennek az örök körforgásnak.

Nézték, ahogy gumikesztyűben, mély pletykálkodás közben elfojtott szitokszavakat suttogva hámozzuk a forró gyümölcsöt. Látták, hogyan forr, bugyog a gyümölcsmassza,  amit most már az én feladatom volt hosszan, egyenletesen és kitartóan kevergetni. Figyelték, hogy kerül az üvegekbe és hogy milyen békésen szuszog a száraz dunsztban.

Ma meg egy kis üvegnyivel – a hagyományokat követve – eszünk is belőle, egy jó grízes tésztával.

Sok évig szeretnék még lekvárt főzni és boldog lennék, ha jó darabig nem változna a résztvevők köre.

A hét második felében nem igazán főztem. Egyrészt eladtuk a Nőket anyának, másrészt az ebből kifolyólag létrejött miniszünidőnket nem itthon töltöttük. Ergo  három napig nem üzemelt a konyha.

Szeretem az ilyen szüneteket. Egyszerűen jobb utána újra fakanalat ragadni, kitalálni, hogy mi is legyen az, ami vasárnapi ebédként a családi asztalra kerül. A megálmodott csirkepaprikás után azonban még ott árvállt egy betöltetlen luk. Mi legyen a desszert?

Amíg rotyogott a csirke, a pihent a nokedli, addig egy gyors netes kutakodás és némi aránymódosítás után megszületett a desszert is. Egy nagyon csokoládés, nem túl édes kenyérféle, ami jól viseli a tejszínhabot és nem riad meg egy kis lekvártól sem.

Csokoládékenyér

15 dkg nádcukor

2 dkg vaníliás cukor

8 dkg rétesliszt

10 dkg finomliszt

1 csomag sütőpor

2,5 dkg holland kakaópor

3 tojás

só

18 dkg vaj

1 dl meleg víz

A vízzel eldolgozom a kakaóport és hagyom hűlni. A liszteket átszitálva kimérem, hozzáadom a sütőport. Jön még hozzá a  kétféle cukor, egy csipetnyi só. A vajat kicsit megolvasztom a mikróban és a szárazakhoz adom a tojásokkal, valamint a vízben elkevert kakaóporral együtt. Zsírozott, lisztezett püspökkenyér formában sütöm  légkeveréses 175 fokon, tűpróbáig.

A napokban a barátainkkal hosszan ejtőztünk a lakásban. Az érkező front kellően megviselt mindenkit, így a beszélgetések és a filmnézések között egy-egy Cataflam, Quarelin és némi Nurofen talált gazdára. Ebédet még volt erőm főzni, de a desszerthez inkább már a Czinielbe mentünk, majd hazafelé  tetemes mennyiségű virslit  vettünk és kis energiaráfordítással 8 embernek vacsorát varázsoltam belőle.

A virsli mennyiségét nem tudtuk pontra belőni, így maradt egy doboz, amihez a férjem hozott egy kis hot-dog kiflit a Lidlből, így tegnap evidens volt, hogy mit is fogunk ebédelni.

Hot-dog 4 emberre

4 pár virsli

8 picinyke hot-dog kifli

jó minőségű ketchup

a nosztalgia jegyében Globus tubusos mustár

3 fej hagyma fonnyasztva, kicsit karamellizálva

reszelt cheddar és némi mozzarella

mellé csalamádé és egy kevés savanyú karfiol

a pohárba meg egy kis jól behűtött Ginger Beer

A kifliket óvatosan majdnem félbe vágtam, majd a belsejüket megpirítottam a kontakt grillen, ebbe jöttek az öntetek, a sajt, majd következett a lassan és odafigyeléssel melegített virsli, végezetül a pofátlanul kis mennyiségre összeesett hagyma és a sort zárta a kifli ráfordított teteje.