Idén végre erre a múzeumvárosra is sikerült sort kerítenünk. Már tavaly tervben volt, de szegény Nők a butrinti kirándulásunkkor annyira megszenvedték az albán riviéra szerpentinjeit, hogy anno nem volt képünk még egyszer végigrángatni őket azon az úton. Most azonban újult erővel és felére csökkent hányós utassal (már csak Zsófinak okoznak gondot a kanyarok) belevágtunk a kirándulásba.
Gjirokastrával is ugyanaz a gond, ami már Byllisnél is fájt. Légvonalban viszonylag értelmezhető távolságra van, na de odaérni egy örökkévalóság. Épp ezért viszonylag hamar nekiindultunk az útnak. Nem cicóztunk sokat, a llogarai hágó tetején nem jártunk örömtáncot tévesen azt hívén, hogy már túlestünk a nehezén, nem reggeliztünk sehol órákig és a tavalyi folyamatos megáll/fotóz metodikát is a hátunk mögött hagytuk, mégsem akart fogyni a köztünk és a város között feszülő táv.
A riviéra gyönyörűen húzódott alattunk, a szerpentineken viszonylag kevés autó kavarta fel a kedélyünket és Zsófi is csak riogatott minket, de egy közbeiktatott kávézással rajta is tudtunk segíteni.
A kávézást nem is tervezhettük volna jobban. Ahogy a lányt elkapta a szomjúság, úgy értük el Borsh városát, ami a vízesésre épített kávézójáról híres kicsiny falu. A kávézón már kívül látszott, ahogy az épület alól több helyt bugyog a kristálytiszta víz, de ahogy átvágtunk az éttermen és kiértünk a kertbe az a látvány tényleg pazar volt. Hihetetlen hangos vízzúgás (ehhez mérten hangosra állított zene, amiről könnyűszerrel lemondtam volna) közepette kicsiny teraszokkal tarkított árnyas domboldalon folytatódott a kávézó, ahol hatalmas szitakötők cikáztak a zuhatagok között. A Nők rögvest meglátták a lehetőséget a talpig vizessé válásra, így a kávézásom javarészt azzal telt, hogy kaméleon módjára lestem melyik gyerek épp honnan próbál leveszekedni.
A hűs kertből nem nagyon akaródzott visszaszállni a kocsiba, de aztán győzött a józan ítélőképességünk s nekivágtunk a még mindig irtózatosan hosszú útnak. Aztán egyszer csak Sarandánál találtuk magunkat, majd nem sokkal később, a byllis-i utunkhoz hasonlóan elfogyott a kocsink alól a tisztes út és hol murvás, hol ócskán aszfaltos úton verekedtük át magunkat a tengerpartot övező hegyeken, hogy az ország belsejébe, a görög határ közelébe kerüljünk.
Szerencsés mód a görög határtól friss, ropogós út vitt minket egészen Gjirokastráig, ahová délután egyre sikerült is megérkeznünk. Az útikönyv javaslatának engedve, a város elit szállójával szemközti parkolóban hagytuk az autót, majd sürgősen ebéd után néztünk.
A város forrt. A tenger és annak örök levegője távol maradt, helyét átvette a száraz, ránk telepedő forróság. Így aztán megváltás volt találni egy viszonylag árnyas éttermet, ahol a hideg innivalókon kívül salátát, csodás grillhúsokat ettük, sőt a férjem még a helyiek által kedvelt rántott békát is evett. Szerencsére a Nők annyira tikkadtak és éhesek voltak, hogy nem tűnt fel neki mire emlékeztetnek a kicsiny húsok a papa tányérján.
Ebéd után az angolul jól beszélő pincérünktől kértünk némi útbaigazítást, majd a sziesztába merült városon átvágva, megkerestük Enver Hoxha szülőházát. Enver nagyon kedvelhette ezt a várost, hiszen meghagyta épületeit, templomait és még pénzt is fektetett bele, hogy a korábban enyészeté lett házát újraépítsék. Igaz, szeretetének jeleként egy hatalmas önmárványszobrot is a városra hagyott, aminek mementója ma már csak egy helikopter-leszállópályára emlékeztető plató (első körben annak is néztem).
A város néhány éve – akár csak Berat – az Unesco által is múzeumvárossá lett nyilvánítva s Enver házából néprajzi múzeumot csináltak. Az épület kívülről is nagyon szép, de bent igazán otthonos, jó elosztású, nem túl tág, de nem is a viktoriánus lukakra emlékeztető szobákkal tarkított épület. A lányok hamar otthon érezték magukat, önálló felfedezőutakra indultak, mi meg gyönyörködve néztük a vízöblítéses mosogatót, a gyönyörűen faragott fa mennyezetet és a torontálira nagyon hasonlító helyi szőtteseket.A házban kellemesen hűs volt, a kora délutáni csöndet csak néhány turista zavarta meg.
A házból kiérve felsétáltunk a várba. Pontosabban felkúsztunk, porrá száradt torkunk levegőért könyörgött, tüdőnkben felforrt a maradék s más se lebegett lelki szemeink előtt, mint egy hatalmas üveg, gyöngyöző ásványvíz. A várba érve rögvest javultak az életben maradási feltételeink. A vár sötétje nedves hűvöst lehelt, így azonnal kicsapódott belőlünk a maradék nedvesség is izzadtság formájában, majd szép lassan emberi hőmérsékletre hűltünk és a félhomályhoz is hozzászokott a szemünk. Egy nagyon helyes és kellően jól temperált nénitől vettünk két jegyet, majd Nopcsa Ferenc albánul és olaszul is örök érvényű mondatától kísérve végigsétáltunk a kiszolgált ágyukkal tarkított, sötétség övezte váron.
Az út végén egy kisebb terasz várt minket, amin egy bizonytalan származású kémrepülő roncsa található, további ágyuk kíséretében. A repülőről a Hoxha-gépezet azt állított, hogy saját gyűjtés, ők lőtték ki az imperialisták masináját, a nyugatiak szerint pusztán egy műszaki hibásan lezuhant repülőt sikerült meglelniük.
A várban még sétáltunk egy keveset, majd kimerészkedtünk a sűrű forróságba és lesétáltunk a bazárba. Itt szereztünk egy-két albán sasos csodát (a Nőknek nagyon tetszik ez a motívum, még zászlós pólót is kértek), majd ettünk egy-egy csodásan hideg fagylaltot és kihasználtuk a kávézót üzemeltető szálló angolvécéjét is, végül hazaindultunk.
A korábban megtett útra visszatérni túl sok hajlandóságunk nem volt és a szállóban dolgozó, fieri származású srác is azt javasolta, hogy maradjunk a szárazföldön vezető úton. Így aztán nem keveregtünk vissza Saranda felé, hanem Fierre függesztettük tekintetünk és nekivágtunk a hazaútnak. A srác azt állította, hogy egy 20 kilométeres szakaszon kívül az út jól járható s mivel a hegyektől Gjirokastráig nekünk is csak pozitív tapasztalataink voltak az úttal kapcsolatban, nem kételkedtünk. Lehet, hogy kellett volna.
Az út Tepelenéig még hozta az európai minőséget, majd egyszerűen megszűnt. Pontosabban átadta magát az enyészetnek s csendben figyelte, ahogy mellette kiépül az új út. Az új út azonban még csak nyomokban volt felfedezhető, s bár az albán szakemberek rá-rá terelték a készülő sztrádára a forgalmat, az még kevéssé volt alkalmas autók számára. A régi út kapcsán nagyon hamar megfogalmazódott bennünk, hogy : „Vigyázat, az út nyomokban aszfaltot is tartalmazhat.” , de ez ott, helyben ennyire nem volt vicces. Ennél már csak azok a szakaszok voltak rázósabbak, ahol az úton elszórt lukak mélységét sem tudtuk megállapítani, mert az adott falu lakossága – a por miatt – alaposan elárasztotta őket vízzel.
Aztán egyszer csak Ballsh-hoz értünk. Innen már könnyen siklottunk a lassan sötétségbe vesző úton és pont akkor keveredtünk le a szerpentinekről, mire minden természetes fény elenyészett.
Töltött cukkinicsónakok