Játékban és csokoládéban gazdag hétvégén vagyunk túl. Idejét se tudom, mióta terveztük már ezt a kiruccanást, de végre összejött, a lányokkal átjátszottunk egy napot az osztrák meseparkban, majd vasárnap végre eleget tehettünk Bea szívélyes invitálásának és közel négy órán át élvezkedtünk a Harrer csokoládéműhelyében.
A szombati napunk nagyon szerencsésen alakult. A vészmadár időjósoknak köszönhetően szinte üres volt a Familyparkra keresztelt Marchenpark, így sorban állás nélkül élvezhettük a kedvenc játékainkat. Traktoroztunk, malacogolzunk, a Zsófival egy kósza tévedés erejéig a körhintán is megfordultunk (amit le is kellett állítani, mert a szőkébbik úúúúgy, de úúúúgy vonyított 
), majd jó szokásunkhoz híven rántott húst ebédeltünk, s egészen a délutáni fekete fellegek érkeztéig egyik játéktól a másikig végigpróbáltuk a parkot.
Négy körül azonban hirtelen szél támadt, majd megérkeztek a fekete esőfelhők, s mi jobbnak láttuk eliszkolni, mielőtt leszakad az ég. Jó megérzéssel vágódtunk be az autóba, rögvest utánunk hatalmas vihar keletkezett, ami Sopronig kísért minket. Itt Tercia Hubertusban tisztességesen megvacsoráztunk.
Igen, a lényeg a tisztességesen van. Nem csak mi voltunk kiéhezve és vágtunk be nagyobb adagokat, hanem a vendéglátóink is tisztességesen megvendégeltek bennünket. Nem volt kispórolva az alapanyag, a pincérünk nem a szokott pesti gőgös unottsággal mérte ránk ferde pillantását, hanem kedvesen és barátságosan segített a választásban és szolgálta fel a vacsoránkat. Akkora adagokat kaptunk, amit mifelénk lazán ketté szednek és fittnesz-módra a dupláját is elkérik, hogy végleg elmenjen az étvágyunk.
A remek vacsora után, jártunk egyet az eső után üresen kongó belvárosban, majd a fáradtságtól hamar kidőltünk. Másnap reggel egy könnyed reggeli után (Zsófi esetében ez 3 félkaréj tatárbifsztekkel alaposan megkínált kenyeret jelentett) elsiettünk a Harrer csokoládéműhelybe, hogy elérjük a 10 órakor induló kóstolót.
A hely impozáns. Egyszerű, modern, de nem hivalkodó. A letisztult környezetben jól érvényesülnek a saját gyártású táblás csokoládék, a gyönyörűségesen szép bonbonok és a színes, hívogató sütemények. A kóstoló meg a maga nemében páratlan. Na, nem mintha nem lennének remek csokoládékóstoló programok, de valljuk be ezeknek a köre sem túl széles és alapvetően egy igen szűk gasztrorétegnek mért drága mulatságok. A Harrerben ellenben a laikusok számára nyújtanak élvezetes és tanulságos bemutatót.
A kóstolás hangulatát rögtön megalapoztuk egy kis pezsgőbe rejtett trüffellel, majd egy kisfilm és a kóstolást vezető tündéri hölgy segítségével bepillantást nyertünk a kakaófa gyümölcsének felhasználásába. Láttuk, hogy a jókedélyű fekete hölgyek hogyan segítik elő a jobb termést, a férfiak macsétákkal hogyan hasítják szét az érett gyümölcsöt, egy gyakorlott szemű és kezű úr, hogyan ellenőrzi a fermentálódás sikerességét. Ezután megnéztük, hogy Európában hogyan dolgozzák fel a kakaóbabot, hogyan konsírozzák és milyen egységekben kerül a végfelhasználó cégekhez a csokoládé.
A kisfilm után – súlyzó gyanánt – rögvest kaptunk is egy kis, 2 és fél kilós táblás csokoládét, majd a különféle fajtákról hallhattunk előadást és ezeket már kóstoltunk is. A három fafajta termésének ízéről beszélgettünk, majd a termőterületenként változó aromákat figyeltük, megkóstoltuk a Harrer cég számára kifejlesztett ét- és tejcsokoládét, amit a magyar ízlésre hangolva hoztak létre és meglepő mód tényleg mindenkinek ízlett, még az étcsokoládés verzió is.
Ezután a cég termékeit kóstoltuk. A lányoknál nagy sikert arattak a csokoládépasztillák (ezekre járnak rá a Rosinante-ban is), a férjemnek a tulajdonosok lánya után elkeresztelt Laura ízlett legjobban, nekem a Liszt Ferenc néven futó sárgabarackos csokoládé és a karamell jött be. Volt olyan vendég is, aki a kóstolás közben kínált konsírozatlan csokoládéval kötött örök barátságot.
A kóstolás után Beatrix megmutatta nekünk az üzemet. Megnézhettük,a gépeket, a különféle hűtőkamrákat, sőt Bea a lányokat arra buzdította, hogy tetemes mennyiségű bonbont tüntessenek el, amit Zsófi szó szerint is vett és degeszre tömte magát csokoládéval.
Ezután levezetésképp az összes táblás csokoládét megszemléltük, kiválasztottuk a vásárfiákat és – legnagyobb megdöbbenésünkre – a Nők még ettek 1-1 szelet gyönyörű, s a morzsák tanúsága szerint finom süteményt. A közel négy órás gasztrotúrát követően, csokoládéval és élményekkel eltelve autóztunk tova.
Minden csokoládékedvelőnek, bonbonimádónak, süteményrajongónak és kávéházi hangulatra vágyónak ajánlom a Harrert. Üres gyomorral és tengernyi idővel érdemes ide érkezni, hogy legyen hely és idő végigpróbálni a csokoládékat, egy jó tea és egy szelet sütemény mellett elmerengni a város látképén, majd összeszedegetni a gazdag kínálatból mindazt, ami a következő látogatásig kitart.
További képek ITT.
Ígérem nem leszek hosszú, sem túl bosszús, csak úgy érzem valahova mégis fel kell jegyeznem, hogy soha többet nem megyek a Roxane-ba.
Ha megérzem az oregánó illatát mindig egyfajta mediterrán bódultság vesz rajtam erőt s lélekben valahol messze Görögországban járok.