MIRELLE Atelier

Ebben a nagy karácsony előtti rohanásban manapság szinte sikk sajnálkozni, hogy mennyi, de mennyi és mennyi munkánk/elmaradásunk/feladatunk van. Persze sok a feladat, de ez a felkészülési időszak mégiscsak az ünnep megéléséről, annak élvezéséről szól.

Szerencsére az évek alatt már tökélyre fejlesztettem a felesleges dolgokkal való nem foglalkozást,  így jutott időnk idén is egy bécsi hangulatgyűjtő kirándulásra, közös sütésre a Nőkkel, a férjemmel való semmittevésre és néha egy-egy puncsra vagy épp forralt ciderre. Ez utóbbi az idei nagy kedvencem. Nem túl markáns, cserébe melengető és nagyon kellemes téli ital.

Forralt cider

1 nagyobb alma

1 mandarin

1 marék mazsola

1/2 rúd fahéj

7 dl cider

1 ek agave szirup

10 szem szegfűszeg

Egy közepes lábasban a cidert lassan melegíteni kezdem, közben hozzáadom a fűszereket és a szirupot. Miután már forrt, akkor hozzáadom a kockacukornyira vágott almát és a cikkekre szedett mandarint, valamint a mazsolát. Közepes lángon nagyjából negyed órát hagyom rotyogni, majd a gyümölcsökkel együtt – de a fűszereket hátrahagyva – bögrékbe szedem és kis villákat mellékelve kínálom.

Keksz fronton szinte verhetetlen vagyok. Nálam jobban kevesen szeretik a kávéhoz ropogtatható apróságokat, amik finom és látszatra bűntelen örömet ígérve segítenek étkezéssé nemesíteni a bögrényi koffeinemet. Ezekkel az édes falatokkal dobom fel az esős délelőttömet, vezetem le a nap végén a felgyűlt feszültséget vagy csak kényeztetem magam, ha épp más ok nem kínálkozik a számos pléhdobozom egyikének tetejét felpattintani.

A családi receptúrák mellett a világ összes táján kapható kekszeket kedvelem és gyakorta készítek is belőlük a Nőkkel vállvetve. Hol angol shortbread kanyarodik ki a kezünk alól, hol egy svéd aprósütemény válik valóra, hol az amerikaiak nemzeti keksze, a cookie kel életre.

De mitől is egyedi a cookie? Miben más, miért emblematikus?

Hosszas okfejtésem, receptekkel megfejelve a Mindmegettén.

A karácsony közeledtével az édes kekszekben való dúskálás közepette jó, ha van valami sós ropogtatni való is a tarsolyunkban. A megszokott pogácsák és stanglik mellett a cukrászdákban kapható tvropinak csúfolt élesztő nélküli sós apróságoknak is meg van a helye. A rozmaringgal ízesített apró kekszek akár egy előétel részét is képezhetik, de borozgatáshoz, beszélgetéshez is jó partnerek.

 Rozmaringos sós ropogtatnivaló

40 dkg finomliszt

2 bő csipetnyi só

0,5 dl olíva olaj

1,4-1,5 dl víz

1 bő csipet szárított rozmaring

A lisztet összekeverem a sóval és a rozmaringgal, majd hozzáadom az olajat és a vizet és rugalmas tésztává gyúrom. Alaposan átgyúrom, amíg szép sima nem lesz a felülete, majd sodrófával vékonyra nyújtom és szívemnek kedves formára vágom, szaggatom. A kész tésztákat sütőpapíros tepsire ültetem és 195 fokon sütöm. Nem várom meg, amíg barnulni kezd, mert akkor ehetetlenül keménnyé válik. Akkor jó, ha már el tudom emelni a sütőpapírról, de még épp nem színesedett meg.

A Pesti disznó már lassan három hónapja várja, hogy leteszteljem. Illetve én készültem ebben az elmúlt negyed évben a Nagymező utcában ebédelni, de valahogy csak nem jött össze. Egészen a mostani hét elejéig. Végre minden adott volt. Került rá idő, jó társaság és kellő éhség.

A facebookon napi szinten követtem az étterem menüjének alakulását és tetszett az a vállalt egyszerűség, amivel megnevezik, összeillesztik a menüket. Néha jó lenne tényleg egy paradicsomos káposztát vagy egy menzapiskótát enni, ha az jól van elkészítve.

De annak ellenére, hogy eltökélten menüzni indultam, végül elcsábultam egy jóféle jókai bablevesre és egy császármorzsára. Barátném vargányalevessel szemezett és egy malacsültet kért. Leves sajnos már nem volt, így magamban falatoztam a kis lére eresztett ragu sűrűségű bablevest, amiben minden a helyén volt. Nem volt túl sós, nem voltak rommá főzve a zöldségek, a bab is pont jó volt. Kaptam mellé friss kenyeret, kérés nélkül érkezett a zöldpaprika és valami lazított tejfölszerűség.

A desszertemmel egy időben Ildi is megkapta a maga főételét. Ez némileg disszonáns volt, az étterem hibájából elmaradt levesnek köszönhetően elég furcsa összevisszaságban ettünk. A sültet nem kóstoltam, csak a magam félszakértő módján megnyomkodtam, de az alapján pont annyira átsültnek tűnt, amennyire kell. Ildi ezt csak megerősíteni tudta. A csészényi leves után egy pöttöm morzsát kaptam desszert gyanánt, aminek a tésztája nagyon finom volt, csak számomra sok volt az alul szirup, felül lekvár kombináció. Valószínűleg én szoktam le a túl édes dolgokról.

A Pesti disznó jó menzahely a városban. A konyha rendben, a szervizen még piciny csiszolni valók akadnak s a megfizethető árak reményében érkező nagyobb étkű vendégeket csak a néhány hete bevezetett XL-es menü menti meg, de szűkebb gyomorral és közepes tárcával rendelkezők számára ideális déli törzshellyé válhat.