Könyvek, Könyvhét, Nők
A múlt hetünk és a hétvégénk a könyvek jegyében zajlott. A Nőket egészen kicsi koruk óta a könyvek szeretetére próbáljuk nevelni, ami az én könyvmolyságomat alapul véve nem is olyan nehéz. Egyrészt sokat látnak könyvvel a kezemben, sokszor olvasunk fel nekik, minden ünnepen van ajándék könyvük és a Könyvhétre való izgatott készülődésemnek is mindig részesei. Ahogy nőnek, ez a dolog úgy válik egyre komplexebbé és izgalmasabbá.
Idén a könyvhetet egy héttel korábban kezdtük a Manó Könyvek gondozásában megjelent Claude könyvekkel. Zsófinál a kutya alapesetben mindent visz, így a helyes micisapkás jószágot már a könyv lapozásakor megkedvelte. Anna kevésbé ragaszkodik az állatokhoz, így nála a kedvenc hős kiválasztásával várni kellett, amíg az én olvasatomban megismerkedett Claude nem mindennapi hétköznapjaival.
A gyerekkönyvekkel kapcsolatos legnagyobb hibára mostanában döbbentem rá. A felnőtteknek szóló irodalom esetében az írónak egyszerű dolga van, egy adott korosztály számára ír. A gyerekkönyvíróknak azonban két egymást ritkán metsző halmaz, a szülők és a gyerekek számára kell élvezhetőt alkotnia. Azt hiszem ez a – főleg a 10 éves korig tartó – gyerekirodalom legnagyobb mumusa. Megfogalmazni ugyan sokáig nem tudtam, de több ízben szemben találtam magam a ténnyel. Ezért nem is engedtem be a babócás és a petis könyveket a lakásba, s ezért próbálok meg Milne és Kästner alkotásaival gyerekfantáziát tapétázni, ha egy mód van rá.
S ezért is félek sokszor a friss, ropogós mesekönyvektől, mert a mai kortárs irodalmi alkotások közül is volt olyan, ahol az apjukkal egymásra mutogatva próbáltunk a felolvasás kínjától szabadulni.
De Claude más. Claude jött, megemelte micisapkáját, illedelmesen köszönt és Bolyhos zokni urasággal elvarázsolta a Nőket. Engem meg szórakoztatott és azt hiszem ez nagyobb szó mindennél. A könyv mögött húzódó, azt finoman belengő irónia nagyon szerethetővé tette a könnyed, fordulatos történeteket.
A Claude a városban is megragadta a Nők fantáziáját, de a tengerparti és kalózkalandokban gazdag nyaralós rész még inkább tetszett nekik, s nekem is. A történet egységesebb volt, nem tagolódott fejezetekre és nagyon klassz epizodisták tűntek fel benne. Ez egyébként az első kötetre is jellemző, az orvos karaktere könnyedén, néhány ecsetvonással kerül a helyére, de mégis tökéletes.
A Könyvhét közeledtével Zsófi már pedzegette, hogy jó lenne a vásáron szert tenni a harmadik kötetre is, de arra még egy kicsit várniuk kell a hölgyeknek.
Csütörtökön aztán újabb kultúrsokkot kaptak a Nők, Aquincumban találkozhattak Steven Saylorral. Igen, tudom, a Nők még nem olvassák Gordianus történeteit (bár ami késik…), de azt azért értették, hogy ez a nagyon szimpatikus bácsi írással foglalkozik, s az ókori Rómában játszódó történetek pattannak ki az agyából. Épp ezért, a tavalyi római útról hozott képeskönyvüket el is vitték megmutatni, hogy bizony őket is izgatja ez a letűnt birodalom.
Szombaton meg egy egész délelőttön és kora délutánon át közösen tobzódtunk a könyvekben. A könyvhét felemelő, szép, kegyetlen hőségben gazdag és szívfájdító volt.
Szép volt, mert sokan voltak, mind árusok, mind könyvek, mind vásárlók. Sokan dedikáltattak, sokan vonultak egyre nagyobb pakkokkal egyik standtól a másikig. Jó volt látni, ahogy a Nők tudatosan válogattak, visszatértek, mérlegeltek, majd választottak. A melegről azt hiszem főleg az árusok tudnának nyilatkozni, minket délre a hőguta kerülgetett, pedig sokszor árnyékos kis kerülőutakon jutottunk vissza egy-egy standhoz.
S hogy miért volt szívfájdító? Egyrészt egy újabb Janikovszky kötet vált aktuálissá, az Én már iskolás vagyok, másrészt fájó szívvel néztem azt az értelmiségi réteget, akiket már csúnyán kikezdett a pénztelenség, de mégis jöttek és a lehetőségeikhez mérten próbáltak vásárolni.
A könyvhét most egész nyáron folytatódik. Legalábbis nálunk. A felhalmozott készletek árnyékos, hűs szegletekben való olvasásával és felolvasásával.
A múltkori inkák aranyát bemutató anyagot egy hasonlóan nemgabonából gabonává avanzsált növény története követte. A 
Rengeteg idő, energia, türelem és kitartás működött abban, ahogy ujjal kimérve, tökéletes formákat metszett a halból, ahogy megszülettek a páratlan számban készülő sashimi darabok.
A kenyérsütős szeánsz után még visszaügettem a halas pulthoz, ahol pont akkor készült el Takács Lajos konfitált lazaca. Hát igen, a konfitálás nem véletlenül lett újra ilyen népszerű. A hal omlós volt, de nem mállott, megőrizte a textúráját. S ehhez semmi másra nem volt szükség, csak 3 órányi 80 fokon történő konfitálásra. Érzem én, hogy nem csak kenyeret fogok gyúrni a napokban, de szerintem egy darabka lazaccal is eljátszom.