Charles Frazier: Éjjeli erdő
Ennek a kötetnek fix helye volt a nyaramban. Frazier a Nyomkeresőkkel beírta magát a kedvencek közé, egyedi hangvételű lírája a megfesteni kívánt kort és tájat olyan könnyedséggel és otthonossággal öleli körül, amelybe beledőlni maga az élvezet. Az Éjjeli erdő fojtogató története is ezen a balladisztikus hangon szól, de itt szavanként résen van az ember, nem andalog. A sűrű atmoszférájú könyvet áthatja a feszültség, de nem nevezhetnénk klasszikus kriminek. Itt a hatvanas évek Appalache-hegységének fojtogató, mégis fenséges vadonja történetformáló, valódi karakterré válik.
A könyv szövege folyamatosan oszcillál a gyász és a gyógyulás lassú, meditatív ábrázolása, valamint az erőszakos cselekményvezetés között. A történet magányos, világtól elzártan élő főhőse, Luce, aki kénytelen befogadni meggyilkolt húgának néma, súlyosan traumatizált ikreit. A gyerekek ábrázolása egészen varázslatos, a szerző empátiája végig ott kísért a kegyetlen sorok mögött, de semmit nem finomkodik el, a szavak helyett pusztítással és tűzzel kommunikáló testvérpár puszta jelenléte felér egy kíméletlen pszichológiai mélyfúrással. Amikor pedig felbukkan az ikrek mostohaapja, a gyilkos, aki a lopott pénze után kutat a hegyek között, a cselekmény nyers bűnügyi történetté sűrűsödik.
Ennek ellenére a regényben a klasszikus krimiszál gyakorta háttérbe szorul, teret engedve a mély karaktertanulmányoknak, hiszen a valódi feszültséget nem a menekülés adja, hanem az önmagunkban zajló, a túlélésért folytatott küzdelem.
SPOILER
A cselekmény helyett a könyvet az elfogadás dinamikája alakítja, amelyhez a mély karakterrajzok elengedhetetlenek. Luce, a saját, temetett traumájával válik azzá, akik kapcsolódni tud a mélyen traumatizált, pusztító energiájú ikrekkel. Nem akarja őket azonnal megjavítani, nem kényszeríti rájuk a civilizáció és a normalitás elvárásait, hanem hagyja, hogy a saját, nyers és sokszor félelmetes módjukon létezzenek a térben. Ez a fajta passzív, mégis rendkívül aktív jelenlétet igénylő elfogadás a gyógyulás egyetlen lehetséges módja. Ebbe a törékeny, bizalmatlanságra épülő ökoszisztémába lép be a két kulcsfontosságú támasz, akiknek asszisztenciája nélkülözhetetlen a túléléshez. Stubblefield, Luce lakhelyét, a birtokot öröklő férfi, a határok tiszteletben tartásának és a türelemnek a megtestesítője. Nem akar dominálni, nem akarja megmenteni Luce-t a saját akarata ellenére, ehelyett csendben alkalmazkodva a nő és a gyerekek diktálta, kiszámíthatatlan ritmushoz. a másik biztos pont Luce életében Maddie a maga gyakorlatias, földhözragadt, sokszor nyers bölcsességével . Ebben a mikroközösségben a megváltás abban rejlik, hogy a szereplők megtanulnak egy közös, biztonságos térben, egymás sérüléseit tiszteletben tartva, együtt létezni a múlttal.
Az antagonista, Bud karakterének kibontására is jut idő a cselekmény szálai között. Bud sokkal több egy papírmasé pszichopata gyilkosnál; ő a vidéki, toxikus amerikai férfitípus legsötétebb, legveszélyesebb esszenciája. Az a fajta gátlástalan, ösztönös ragadozó, aki mindenféle moralitás nélkül létezik a világban, meggyőződése, hogy alanyi jogon jár neki az, amit el akar venni – legyen az elrejtett pénz, gyerekek feletti kontroll, vagy éppen a felesége, Lily élete. Frazier azonban nem éri be egyetlen jól megrajzolt szörnyeteggel, az Éjjeli erdő férfi karaktereinek tablója finoman szólva is lehangoló, a toxikus maszkulinitás komoly tablót kap. Sorra bukkannak fel azok az archetípusok, akiktől azonnal kinyílik a bicska az ember zsebében. Inkompetens, a törvényt sajátosan, urambátyám alapon értelmező hatalmi figurák, vagy éppen a bántalmazás felett kényelemből szemet hunyó, passzív férfiak népesítik be ezt a világot. Ők azok, akik közönyükkel és cinkosságukkal fenntartják azt a közeget, amelyben Bud háborítatlanul létezhet és vadászhat. Ebben a sűrű, erőszaktól terhes atmoszférában Stubblefield visszafogott, a határokat tiszteletben tartó jelenléte szinte anomáliának hat.
