MIRELLE Atelier

Ez a tavasz szinte a semmiből tört reánk. Talán az iskola az oka, vagy menthetetlenül öregszem, s tényleg elkezdtek eszelős tempóban peregni a napok, de a szilveszter utáni időszakot rögvest Edömér barátnőm 35. szülinapja követte. 29 éve ez a dátum figyelmeztet arra, hogy lassan én is ugyanabba a folyóba lépek, alig egy hónapnyi eltéréssel.

Mivel a 35. méltó ünneplést kíván, így a gondosan kiválasztott ajándékok mellé egy jó kis vacsora is dukált. Edömér barátnőm viszonylag jól bírja a csípőset, így a nemrégiben megnyílt Kaeng Som Tom Yum thai étteremben ünnepeltünk. A kellemes társaság mellett, a jóféle koszt is hozzájárult az est sikeréhez.

A elsőnek kóstolt gyömbér uralta gombás, rákos leves – amiről az étterem a nevét is kapta –  igen magasra tette a lécet. A csípőssége számomra pont tökéletes volt és az este folyamán ezt az egyet hiányoltam. Lehet, hogy én vagyok átlag fölött csipőstűrő, de néhány fogáshoz el tudtam volna képzelni egy kis extra chilit.  Szerencsére a leves mellé kínált tavaszi tekercshez legalább – a szívemnek oly kedves – édes chiliszószt is kaptunk, amit az asztaltársaság egyöntetűen einstandolt és az est végére tökéletesen el is koptatott.

A fogások kicsit szertelenül, de frissen és melegen érkeztek. A levest egy nagyon jól hangol öntettel lelocsolt saláta követte, ahol a húst és a zöldségeket teljesen felülírta a szószban szikrázó ezernyi íz.  Ezután édes, ananásszal gazdag ragu érkezett, majd kesudióval gazdagított zöldséges csirkefalatokat kaptunk. Ettünk mogyoróval megszórt, cseppet édesre hangolt pad thait, s a vége felé egy csirából, káposztából készült saláta került elénk, amin csirkehúsból készített krém pihent. Amikor már úgy éreztük, hogy egy falat nem fér belénk, akkor a thai konyha édességkínálatával kapcsolatos előítéleteimet meghazudtoló, csodálatos desszertet kaptunk. A ragacsos rizshez kínált mangó és a kókusztejből készített szósz hármasa tökéletes zárása volt a vacsorának.

Az erős kezdetet egy erős vég koronázta, ami kiegyenlítette a frissen nyitott étterem gyerekbetegségektől még nem mentes működését. A szerviz még akadozott, a fogások ugyan frissen, de hektikusan követték egymást, azonban az ízek igen ígéretesek voltak. Kis bejáratódás után újra tesztelni fogjuk.

2010 tavaszán új szerelemre leltem. A Peastumban töltött napjaink alatt menthetetlenül beleestem a bivalytejből készített mozzarellába. Amíg Itáliában voltunk,  mozzarellát ettem mozzarellával, vagy az azzal készített ételeket vadásztam. Azóta is, ha egy étterem vagy delikátesz tart ebből a sajtfajtából, nálam már nyert ügye van.

De hogyan is jött létre a bivalytejből készített sajt? Hogy kerültek a Csizma szárára vízibivalyok? Mindezekről és még sok minden másról a Mindmegettén olvashattok.

Az Étteremhéten felsorakozott éttermek közötti választásnál előtört a lokálpatriotizmusom. Krisztinavárosi lányka révén érzetem, hogy nekem az Aranyszarvasban a helyem, egy másik keményvonalas budaival, anyával együtt.

Az Aranyszarvas gyerekkoromban is elit hely volt, s a csálén málló lépcsők és rozsdálló korlát ellenére most is az. Az épület antik bája, a páratlan panorámára néző dupla ablakok mögött, a boltívek alatt igazi bisztró hangulat leng. Az enteriőr azonban kissé eklektikus a modernnek tűnő, szerintem csak egyszerűen förtelmes és testidegen festményektől. Ettől eltekintve kellemes egységet képez a múlt és a kissé nosztalgikus hangulatban lévő jelen.

Az előzetes várakozásaimmal ellentétben az étterem szinte üres volt. A pincér által kínált, napfényes asztalnál helyt foglalva rögvest megkaptuk a kétféle menüsort. Mindkettő igen csábító volt, így hamar eldöntöttük, hogy én az egyiket rendelem, s anya kipróbálja a másikra.

Egy-egy bodzalevet szopogatva, a Nők viselt dolgait kitárgyalva vártuk az ebédünket, miközben friss kenyér és medvehagymás, sós vaj érkezett az asztalunkhoz. Már megtanultam, hogy ezeket a pékárukat ilyenkor csak mértékkel szabad enni, mert ha az ember rárepül, akkor a fogások érkeztével már koránt sem annyira éhes, mint kellene.

Szerencsére az első fogás viszonylag tempósan érkezett. Anya taleggios tormahabbal koronázott céklalevest kapott, elém egy édesvízi rákkal gazdagon megszórt saláta került. Mindkettő mennyiségében, minőségében szép indítása volt az ebédünknek. Amíg ettünk, a terem lassacskán megtelt. Az akción felbuzdult párok, turisták tértek be ebédelni, bár néhányan kellően bátrak voltak ahhoz, hogy a naposságával kecsegtető, de igen szeles teraszon vívjanak meg az elemekkel.

Mi a békés, napos zugunkból figyeltük a Gellérthegyet, miközben elénk került a következő fogás. Anya bőrén sült pisztrángot kapott, karfiol pürével és édesköménnyel, én egy tisztes darab malac hasaalját kaptam, fehérrépapürével és karamellizált körtével körítve. A fehérrépapüré régi kedvencem, mégis igen ritkán találkozom vele étteremben. Mivel a legtöbb ember nem szereti, ezért a séfek nem merik bevállalni,pedig a fehérrépa püré formában szinte verhetetlen. A hús – a bisztró mennyiségektől eltérő módon – igen tisztes darab volt, jól elkészítve. Anya haláról mindezt már nem lehetett elmondani, bár ízre, elkészítésre tökéletes volt, a mennyisége kívánnivalót hagyott maga után.

A főételt követően jöttek a várva várt desszertjeink. Ha valami problémát okozott a menü kiválasztásakor, akkor az a desszert volt. Nem tudtam hogyan teszek jobbat magamnak, hiszen mind a tart tatint nagyon kedvelem, mind a crêpe suzette-t. Végül a főfogás alapján döntöttem, s így desszert gyanánt a narancsos palacsinta landolt előttem . A klasszikus crêpe suzette-tel ellentétben a desszertem amerikai palacsinta alapokon nyugodott, de ez nem vált hátrányára, sőt a tetején pihenő, roppanós narancskarikával egészen tökéletes egységet képzett.

A menüsor végeztével igen jóllakottan és elégedetten távoztunk.

Hova jártok jó kínait enni?

Melyik a város legjobb török kifőzdéje?

Hol a legjobb a falafel?

Merre induljunk, ha igazán jó indiaira vágyunk?

Ezeket a kérdéseket általában a barátainknak szoktuk feltenni, néha megszondáztatjuk a facebookos ismeretségi körünket, végső elkeseredésünkben pedig az internetet túrva próbálunk rátalálni arra a bizonyos, törzshellyé is avatható kifőzdére, ahol kedves a tulaj, jó a kiszolgálás, minőségi a koszt és az árak is megfizethetőek.

A Világbüfé fesztivál erre a sok  kérdésre kíván komplex választ adni, úgy hogy közben rávilágít arra, hogy az elfogadásról nem túl híres magyarokat a hasukon keresztül talán mégiscsak meg lehet fogni.  A köztünk élő külföldiekkel szemben valahogy kisebb az ellenérzésünk, ha a tányérjaikból csodás ételeket kóstolhatunk, s a tányérjaikon, konyhájukon keresztül akarva-akaratlanul a kultúrájukból is ízelítőt kapunk.

A dolog azonban kétoldalú. Nem csak nekünk, magyaroknak kell magunkba nézni, s rendet rakni, hanem a fesztivál az önmagukat pozicionáló, helyüket kereső külföldiek számára is próbálja megmutatni, hogy a vendéglátásban elfoglalt helyük már aktív taggá teszi őket a társadalmunkban, s hogy az ételeiken kívül, a kultúrájukat is közvetíthetik felénk.

A fesztivál szervezői szeretnének minél több, sokak által kedvelt vagy kevesek által favorizált etnikai büfét bemutatni, ezért kérik, hogy akinek van fix törzshelye, az nyugodtan ajánlja be a Világbüfé Facebook oldalán.

Remélem sokan adtok majd nekik tippeket, hogy minél színesebb palettáról válogathassunk a nyáron megrendezésre kerülő fesztiválon.