Mozzarella

2010 tavaszán új szerelemre leltem. A Peastumban töltött napjaink alatt menthetetlenül beleestem a bivalytejből készített mozzarellába. Amíg Itáliában voltunk,  mozzarellát ettem mozzarellával, vagy az azzal készített ételeket vadásztam. Azóta is, ha egy étterem vagy delikátesz tart ebből a sajtfajtából, nálam már nyert ügye van.

De hogyan is jött létre a bivalytejből készített sajt? Hogy kerültek a Csizma szárára vízibivalyok? Mindezekről és még sok minden másról a Mindmegettén olvashattok.

Tags: , ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Aranyszarvas Bisztró

Az Étteremhéten felsorakozott éttermek közötti választásnál előtört a lokálpatriotizmusom. Krisztinavárosi lányka révén érzetem, hogy nekem az Aranyszarvasban a helyem, egy másik keményvonalas budaival, anyával együtt.

Az Aranyszarvas gyerekkoromban is elit hely volt, s a csálén málló lépcsők és rozsdálló korlát ellenére most is az. Az épület antik bája, a páratlan panorámára néző dupla ablakok mögött, a boltívek alatt igazi bisztró hangulat leng. Az enteriőr azonban kissé eklektikus a modernnek tűnő, szerintem csak egyszerűen förtelmes és testidegen festményektől. Ettől eltekintve kellemes egységet képez a múlt és a kissé nosztalgikus hangulatban lévő jelen.

Az előzetes várakozásaimmal ellentétben az étterem szinte üres volt. A pincér által kínált, napfényes asztalnál helyt foglalva rögvest megkaptuk a kétféle menüsort. Mindkettő igen csábító volt, így hamar eldöntöttük, hogy én az egyiket rendelem, s anya kipróbálja a másikra.

Egy-egy bodzalevet szopogatva, a Nők viselt dolgait kitárgyalva vártuk az ebédünket, miközben friss kenyér és medvehagymás, sós vaj érkezett az asztalunkhoz. Már megtanultam, hogy ezeket a pékárukat ilyenkor csak mértékkel szabad enni, mert ha az ember rárepül, akkor a fogások érkeztével már koránt sem annyira éhes, mint kellene.

Szerencsére az első fogás viszonylag tempósan érkezett. Anya taleggios tormahabbal koronázott céklalevest kapott, elém egy édesvízi rákkal gazdagon megszórt saláta került. Mindkettő mennyiségében, minőségében szép indítása volt az ebédünknek. Amíg ettünk, a terem lassacskán megtelt. Az akción felbuzdult párok, turisták tértek be ebédelni, bár néhányan kellően bátrak voltak ahhoz, hogy a naposságával kecsegtető, de igen szeles teraszon vívjanak meg az elemekkel.

Mi a békés, napos zugunkból figyeltük a Gellérthegyet, miközben elénk került a következő fogás. Anya bőrén sült pisztrángot kapott, karfiol pürével és édesköménnyel, én egy tisztes darab malac hasaalját kaptam, fehérrépapürével és karamellizált körtével körítve. A fehérrépapüré régi kedvencem, mégis igen ritkán találkozom vele étteremben. Mivel a legtöbb ember nem szereti, ezért a séfek nem merik bevállalni,pedig a fehérrépa püré formában szinte verhetetlen. A hús – a bisztró mennyiségektől eltérő módon – igen tisztes darab volt, jól elkészítve. Anya haláról mindezt már nem lehetett elmondani, bár ízre, elkészítésre tökéletes volt, a mennyisége kívánnivalót hagyott maga után.

A főételt követően jöttek a várva várt desszertjeink. Ha valami problémát okozott a menü kiválasztásakor, akkor az a desszert volt. Nem tudtam hogyan teszek jobbat magamnak, hiszen mind a tart tatint nagyon kedvelem, mind a crêpe suzette-t. Végül a főfogás alapján döntöttem, s így desszert gyanánt a narancsos palacsinta landolt előttem . A klasszikus crêpe suzette-tel ellentétben a desszertem amerikai palacsinta alapokon nyugodott, de ez nem vált hátrányára, sőt a tetején pihenő, roppanós narancskarikával egészen tökéletes egységet képzett.

A menüsor végeztével igen jóllakottan és elégedetten távoztunk.

 

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Világbüfé Fesztivál, A38

Hova jártok jó kínait enni?

Melyik a város legjobb török kifőzdéje?

Hol a legjobb a falafel?

Merre induljunk, ha igazán jó indiaira vágyunk?

Ezeket a kérdéseket általában a barátainknak szoktuk feltenni, néha megszondáztatjuk a facebookos ismeretségi körünket, végső elkeseredésünkben pedig az internetet túrva próbálunk rátalálni arra a bizonyos, törzshellyé is avatható kifőzdére, ahol kedves a tulaj, jó a kiszolgálás, minőségi a koszt és az árak is megfizethetőek.

A Világbüfé fesztivál erre a sok  kérdésre kíván komplex választ adni, úgy hogy közben rávilágít arra, hogy az elfogadásról nem túl híres magyarokat a hasukon keresztül talán mégiscsak meg lehet fogni.  A köztünk élő külföldiekkel szemben valahogy kisebb az ellenérzésünk, ha a tányérjaikból csodás ételeket kóstolhatunk, s a tányérjaikon, konyhájukon keresztül akarva-akaratlanul a kultúrájukból is ízelítőt kapunk.

A dolog azonban kétoldalú. Nem csak nekünk, magyaroknak kell magunkba nézni, s rendet rakni, hanem a fesztivál az önmagukat pozicionáló, helyüket kereső külföldiek számára is próbálja megmutatni, hogy a vendéglátásban elfoglalt helyük már aktív taggá teszi őket a társadalmunkban, s hogy az ételeiken kívül, a kultúrájukat is közvetíthetik felénk.

A fesztivál szervezői szeretnének minél több, sokak által kedvelt vagy kevesek által favorizált etnikai büfét bemutatni, ezért kérik, hogy akinek van fix törzshelye, az nyugodtan ajánlja be a Világbüfé Facebook oldalán.

Remélem sokan adtok majd nekik tippeket, hogy minél színesebb palettáról válogathassunk a nyáron megrendezésre kerülő fesztiválon.

 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Fuji japán étterem

Megismerkedésünk hajnalán a férjem egyik első, nekem tett ígérete az volt, hogy elvisz a Fujiba. Kicsit több, mint tíz év után a múlt héten végre ez is teljesült.

A Diningcity Étteremhetének hála, péntek délben a Fujiban ebédeltünk, nem is akármilyen körülmények között. A hely visszafogott eleganciája a személyzet hozzáállásában is tükröződött, s az ott töltött két nyugodt órában a környezet és a kiszolgálás segített meglelni a lelki békénket.

A Bambuszligetben szerzett magabiztos japán italismeretünknek köszönhetően, az itallap átpörgetése nélkül, szinte félvállról képesek voltunk megrendelni a calpist, amit csendesen szopogattunk, amíg meg nem érkeztek a meleg törölközőink, amit kisvártatva némi miso leves és makiválogatás követett. Miso és miso között is van különbség, vagy csak egyszerűen kezdem szokni az ízét… Mindenesetre a maki mindenért kárpótolt. A látványkonyhában elkészített tekercsek fele grill lazacos volt, a másik felében préselt tarisznyarák pihent. Mindkettő nagyon finom volt.

Mire megettük a makikat, a rendkívül kedves pincérünk egy-egy lakk bento dobozzal és egy-egy tálka rizzsel tért vissza hozzánk. Amikor faggatni kezdtem, készségesen elmagyarázta, hogy melyik étel miből és hogyan készül. Erre a fajta felkészültségre szükség is van, ha értő, visszatérő vendégeket kíván nevelni bármely, a miénktől eltérő konyha. Egyébként az is nagyon tetszett, hogy az étterem erre a rendkívüli hétre kétféle menüvel készül. Egy halassal és egy húsossal. Mi a japán konyha halas fogásait ismerjük, szeretjük, de az étterem részéről bölcs gondolat volt húsos menüvel várni azokat, akik kissé bizalmatlanok, félszegek, s bár eljöttek, mert kíváncsiak a japán konyhavilág ízeire, de a halas ételektől még ódzkodnak.

A bento boxunk igazi önálló világ volt. Az előételtől kezdve, a salátákon át, a sültig, többféle fogás is helyt kapott  a rekeszekben. A pincérnek hála az előétellel sikerült kezdenünk, s onnan már nagyvonalú szabadsággal kezeltem a többi étel eltüntetésének sorrendjét.

Az előételünk három részből állt. Kaptunk bonito pehellyel (szárított vékonyra szelt tonhal) ízesített padlizsánt, marinált bundázott tonhalat és szójában pácolt shiitake gombát. A pehely megszelídítette és megváltoztatta a padlizsánt, a tonhal töménységének jót tett a lágy hagymás marinád, a gomba meg egyszerűen csak isteni volt.

Miután kiürült a lakk dobozkám bal felső sarka, a főételek felé vettem az utam. A nagyadag majonézes krumplisalátán és szezámmagolajos zöldsalátán pihenő torpedórák tempurák előtt a grill makrélát kóstoltam meg. A füstös ízű, ropogós bőrű hal nagyon finom és kissé zsíros volt, egy kis rizs mindenképp kellett hozzá. A rákok hozták szokásos kitörő formájukat, s az alattuk elterülő zöldsaláta üdítő ellenpontjuk volt. Zöldségből egyébként nem volt hiány. A doboz jobb alsó sarkában egy kis tálban japán krumpliból, pagoda karfiolból, lótusgyökérből és tökből álló saláta foglalt helyet, míg a doboz közepén – ahol a rekeszek széle összeért – egy, az előbbinél is kisebb tálban, némi marinált sörretek és jégcsapretek kapott helyet.

Mire minden rekeszt kipucoltunk, jól is laktunk. A desszert szerencsére ehhez mérten szerény adag volt. Gesztenyés wagashi mellett egy-két szem szőlő, egy félgerezd narancs és egy tisztes darab ananász erősítette a desszertes tál csapatát, bár engem a keleti desszertekkel, még így gyümölcstálasítva sem lehet megvenni. A gyomrom ilyenkor egy jó sütemény után kiált, de ez már az én hibám, s nem a japán konyhaművészeté.

Ha ilyen nagyszerű fogásokat kaphatnánk ilyen remek áron, bérletet váltanék a Fujiba. Így csak csendben reménykedem, hogy jövőre is részt vesznek az Étteremhét kezdeményezésében.

 

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS