Ma, hogy már befizettem a szeptemberi ebédpénzt, jogosan összegzem, hogy mit is hozott ez a nyár. A sok élmény mellett egy dolgot biztosan tudok: ilyen mennyiségű jégkrémet még sosem ettünk.
Amíg a Nők kisebbek voltak, a fagylaltot is csak nagyon óvatosan és ritkán adtam nekik. No, nem azért mert féltem, hogy torokgyulladást kapnak a nyári verőn, hanem egyszerűen azért, mert olyan kulturálatlan mód ették, ami szinte elviselhetetlen volt. A tetejébe Zsófi csak és kizárólag csokoládé fagylaltban utazott, ami három nyalintás után különösen jól tudott mutatni a ruháján, a bokáján és a homlokán. Így aztán a nagyobb károk kiküszöbölése végett vagy kehelyben ették meg a maguk egy gombócát, vagy itthon ettek.
Idén azonban valami megváltozott. Nem mondom, hogy makulátlanul tiszta gyereket kapok egy nagy jégkrém elfogyasztása után, de egy nedves törlőkendővel már könnyedén eltüntethető minden árulkodó jel. A Nők rohamos egyedfejlődése és a melegnek indult, folytatódott és végződött nyár eredményeképp igencsak megugrott a fagylalt- és jégkrémfogyasztásunk.
Eltérve sok más nyugat-európai és északi néptől, a magyar csak a melegben eszi a fagylaltot. Számunkra ez a jeges nyalat csak és kizárólag akkor értelmezhető desszertként, ha a hőmérő higanyszála elhagyta a 28-30 fokot. Ami alapvetően szomorú, hiszen ebben a néhány kánikulai napban képtelenség végigkóstolni a teljes jégkrémválasztékot.
Nekem az idén szerencsém volt. Egyrészt tavasszal betekintést nyerhettem abba, hogy egy cukrászdában milyen körülmények között, milyen eszközökkel és milyen alapanyagokból készül a fagylalt, majd augusztusban egy gyárlátogatás keretein belül a Nőkkel azt is megnézhettük, hogy ipari méretekben hogy gyártják a fagylaltot, pontosabban a jégkrémet.
A Eispro-ban tett jégkrémgyári látogatásunknak több apropója is volt. Egyrészt kerekasztal-beszélgetésre hívtak minket a tulajdonosok, az alacsony jégkrémfogyasztás okainak kiderítésére és orvoslására, másrészt büszkén bemutatták a Nébih által kiadott listán remek helyezéseket elért, általuk kifejlesztett és gyártott jégkrémeket, valamint megkértek, hogy teszteljük le a többi gyártó, az övékkel azonos pontszámot elért termékeit. Az invitálásra lelkesen igent mondtam, főleg annak fényében, hogy a Nők is betekintést nyerhettek a gyártási folyamatba. Az már csak hab volt a tortán, hogy annyi jégkrémet ehettek, amennyi beléjük fért.
A törökbálinti gyár története igazi privatizációs sztori, annyi pozitív végkicsengéssel, hogy a nemzetközi tulajdonosok után (Schöller, Nestlé), 2009-ben magyar tulajdonba került a cég. A hirtelen jött szabadsággal azonban nem volt egyszerű mit kezdeni. A külföldi tulajok mellett a gyártósor kihasználtsága, a legyártandó termékek köre adott volt, túl sok energiát nem kellett ezekbe a tevékenységekbe fektetni, azonban az önállósodással ezeknek a megoldása is az új tulajok gondja lett.
Ám ezt nagyon ügyesen megoldották. Igen sok céggel állnak kapcsolatban, s a bérgyártáson túllépve saját fejlesztéseiket is eladják a különféle áruházláncoknak, így az ízlésformálásban is jelentősen kiveszik a részüket. Ezt a fajta preaktivitás belőlük fakad, a vállalt vezető pozícióiban lévő embereken látszik, hogy szívügyük a gyár és a jégkrém, bár állítják, hogy sok esetben a forgalmazókban is megfogalmazódik az igény az egyedi, számukra megkreált jégkrémek iránt.
S itt el is értünk a gyártó egyik legnagyobb problémájához. A folyamati láncban a gyártó és a végfelhasználó, azaz a fogyasztó közé beépül a forgalmazó, s innentől kezdve a fogyási adatokon kívül a gyártó számára nincs közvetlen visszacsatolás. Pedig milyen jó lenne tudni, hogy a csokoládé elég krémes-e, a citrom nem-e túl savanyú, de ezeknek a felderítésére a gyárnak nincs lehetősége és kapacitása se igazán, s szintén valamilyen mérhető eredményre vezető a versenytársfigyelés sem tartozik a profiljukba.
Ezért is örültek annyira a Nébih felmérésének és osztályozásának, mert végre valami fogyasztóhoz közeli pontról érkezett visszajelzés feléjük. A begyűjtött minták kóstolásakor azonban nehéz volt elképzelni azt a skálát, amin ezek a jégkrémek azonos besorolást értek el, mivel az élvezeti értékük elég széles skálán mozgott.
A kóstolt jégkrémek egy jelentős része semmiben sem különbözött a gyerekkorunkból ismert, kissé fagyasztószagú példányoktól, némelyek olyan mennyiségű aromát tudhattak magukénak, hogy a dobozból felcsapó szag már elvette a kedvünket a kóstolástól, de volt néhány igen kellemes meglepetés. Annak ellenére, hogy nem vakteszten vettem részt, próbáltam részrehajlás nélkül kóstolni és rangsorolni a jégkrémeket.
Az Eispro által gyártott példányok magasan a mezőny élén végeztek. A termékeikben érezni lehetett a gondosságot, a kísérletező kedvet, az újító szándékot. Az általuk prezentált jégkrémek nem csupán egy íz kicsi vagy nagy kiszerelései voltak, hanem megalkotott, összetett ízekből, textúrákból álló hideg desszertek. A kóstolt fagylaltjaik közül a csokoládés és meggyes jégkrém alkoholos meggyöntettel vitte nálam a prímet. Egyrészt rendkívül esztétikusra sikeredett, a színei melegek, kellemesek, lágyak voltak, másrészt illatra nagyon vonzó és ízében tökéletes harmonikus volt. A meggy alkoholos lecsengése sokáig játszott még az szájpadlásomon. Igazi desszertélményt nyújtó jégkrém. Ilyen volt még a málnás öntettel gazdagított, vaníliával lazított túrós jégkrém is, amiből én a túrós részt akár szakmányban is tudnám falni, bár az ott dolgozók megesküdtek rá, hogy magában rettenetesen tömény. Első kóstolásra nehezen tudtam hinni nekik.
Az Eispro szakemberei megalkották a tokaji aszúval gazdagított, kellemesen marcipános jégkrémüket is, ami finom pirított mandulával pettyezett és előzetes félelmeimre rácáfolva nem volt se aromaízű, se túl édes. Ellenben itt is megjelentek azok a jóféle harmóniák, amelyek a meggyes, csokoládés jégkrémet is jellemezték.
A cég kissé merészebb vizekre is evezett. Megjelentek náluk a gyömbéres, chilis jégkrémek is, amelyek már egy hozzáértőbb, meglévő befogadókészséggel bíró réteget céloznak meg. A probléma azonban itt is fennáll. A nyár elmúltával a bátrabb, nyitottabb jégkrémfogyasztók zöme is beszünteti a jeges desszert iránti rajongását és télen más édesség után néz. Ez azért is érdekes, mert az európai jégkrémfogyasztás legjavát kitevő skandináv országokban télen-nyáron egyaránt fogy a jégkrém. A magyar piacot 70 %-ban lefedő vanília az egyetlen olyan íz, ami télen is elfogy, ha nem is számottevő mennyiségben. Ezt is főleg az éttermek vásárolják.
A cég kérdésére, miszerint miért nem fogyasztunk több jégkrémet (által európai 5 litert eszik meg évente, míg Magyarországon csupán 2 l fogy) nehezen tudtunk válaszolni. A desszertkultúránkban valahogy nem szerepel a téli fagylalt, nehezen képzeljük el, hogy egy zimankós napon egy kis tál fűszeres, alkoholos, a nyár ízét idéző prémium jégkrémmel zárjuk az étkezést, s valljuk be az éttermek sem igazán képesek ilyen típusú desszertkínálattal szolgálni. Pedig léteznek kiegészítő ostyák, különféle ízesítéssel bíró szószok, ott a megunhatatlan tejszínhab, léteznek egészen extra, sült jégkrém-desszert receptek is, s egy csokoládés, csonthéjasokban gazdag, fűszeres jégkrém is teljes harmóniában lehet az adott – nem nyári – évszakkal.
Hogy mi a megoldás, nem tudom, annyi bizonyos, hogy amint kiürülnek mélyhűtőből a nyárra betárazott pálcikás jégkrémeink, szerzek néhány doboz csokoládés-meggyes csodát és néhanap desszert gyanánt ők kerülnek a kis üvegtálainkba.
