Az utolsó napba sok mindent szerettünk volna belesűríteni. Kinga – a kolostoros ötletén felbuzdulva – bedobta, hogy ha már Zafón nyomdokain járunk, el kéne zarándokolnunk a műemlékvillamosokkal megközelíthető Tibidabo hegyre. A javaslatot egyöntetűen elfogadtuk, s hajnalban már szinte magától vitt a lábunk a piac felé. Én kitörtem az ördögi sonka-körből és spanyol omlettet, azaz tortillát reggeliztem, Kinga a szokásos menü felett figyelte a kioszk életét. Az útikönyv szerint 10-kor indulnak az első villamosok, így egy gyors piaci mustra után nekilendültünk, hogy mindenféle közlekedési eszközt latba vetve egy újabb hegyre kapaszkodhassunk fel.
A Tibidabo aljában lévő villamosok eléréséhez metróra, valami hévhez hasonlatos vonatra volt szükségünk, de hiába osztottuk be tökéletesen az időnket, a villamos nem jött. Az előszezonra való tekintettel ez a turistalátványosság csak hétvégén üzemelt, s mi egy keddi napon a kevésbe romantikus és nosztalgiára okot nem adó buszjárattal voltunk kénytelenek feljutni a hegy tetejére felröpítő sikló megállójához. A sikló kicsit több, mint 100 éve üzemel és a szintén közel 100 éve működő vidámpark egyik bevezető attrakciója.
A gazdasági válság a sikló működtetésén is érzékelhető volt. A jegypénztári pultba a siklót vezető úriember futott be, adott el annyi jegyet, amennyi utas épp arra járt, majd mindenkit felengedett a siklóra, gondosan lelakatolta a bejáratot és az utazóközönségét felnavigálta a hegyre.
A hegyen tűző napfény és páratlan panoráma várt minket. A vidámpark épp akkor nyitott, az álmos személyzet lassan kóválygott a műemlék berendezések között. Mi is kissé összezavarodva bóklásztunk, néztük az alattunk elterülő várost, szemléltük a furcsa, hegybe ágyazott vidámparkot és az egész fölött, szigorú tömbként strázsáló dupla katedrálist.
Barcelona építészete számomra egy csoda. Imádom az utcáit, az épületeit, a tereit, mert jó ízlésről, arányérzékről és az élet szeretetéről árulkodnak. Épp ezért úgy gondolom, hogy valami vándorember építhette ezeket a templomokat a hegytetőre, amik egy név alatt futnak ugyan, de látványosan nem vállalnak egymással közösséget, holott torta-mód egymáson helyezkednek el. Három hatalmas érdemük viszont van: hűvösek, árnyékosak és a teraszukról szédítő panoráma tárul a szemünk elé.
Ha már a vidámparkba sodort minket az élet, néhány – a helyhez szorosan kötődő – attrakcióra fel is ültünk. Kinga több mindent is kipróbált volna, azonban az előszezon ezt megtagadta tőle.
A hegyen lassan 100 éve üzemel egy régi repülőgép, amely a L’avió del Tibidabo néven ismeretes. A szerkezet a város fölött röpteti meg az utazókat, lassú köröket róva az őt fogva tartó oszlop körül, miközben a teljes körpanoráma kibomlik előttünk. A repülést követően a kezelő kérdő tekintetétől övezve (szerinte ugyanis ki lehet öregedni az ilyesmiből) még a karusszelre is felkapaszkodtunk, s nagy röhögések közepette vágtattunk Barcelona felett.
Miután a park nem kívánt tovább szórakoztatni minket, megmásztuk a tortakatedrálist, majd visszaszálltunk a siklóba és aláereszkedtünk a nyüzsgő Barcelonába.
A városban csavarogtunk egy nagyot, még egyszer mindent jól megnéztünk, nagyobb készlet szeletelt sonkára tettünk szert, végül a kikötőbe mentünk, pontosabban Barcelonetába, hogy megáztathassuk a lábunkat a tengerbe. Nem csak mi érzetünk késztetést, hogy a Playa-n töltsük az időt, a strand tele volt. Többen fürödtek is, ami annyira nem is tűnt elvetemült tettnek, miután mi is térdig gázoltunk a tengerbe.
Egy darabig a tenger hullámait figyeltük, majd gondoltuk, hogy egy rövid időre megpihenünk. Kerítettünk két nyugágyat és eldőltünk. Igen hamar megjelent a nyugágyakért felelős fickó, aki délután 4-kor szemrebbenés nélkül 18 eurót kívánt legombolni rólunk. Aljasul ellenálltunk, s inkább elsétáltunk, végig a part mentén, egészen addig a toronyig, ahonnan a Montjuic hegy oldalában húzódó Miramar kilátóba vivő libegőre lehetett feljutni. A toronynál nem volt sor, így bátran belevágtunk, s mielőtt észbe kaptunk volna, már a kezünkben is volt a retúr jegy.
Kis sorbaállást követően a kikötő felett átlengtünk a hegy oldalába, ahol egy rövid sétát eszközöltünk, majd visszaindultunk a toronyba. A libegőből való szemlélődésünkkel tettük teljessé a barcelonai napokat. Megnéztük a várost magát és minden lehetséges oldalról is lenéztünk rá. A Sagrada csúcsairól, a Montjuic tetejéről, a Tibidabo-ról, Pedralbesből, a Güell Parkból. Elégedetten nyugtáztuk, hogy a lehető legtöbbet sikerült kihoznunk ebből a néhány napból, majd zárásként egész este a gót negyedet róttuk, s egy pohár sörrel és némi tapas-szal búcsúztunk. Úgy jöttünk el, hogy a miénk lett a város.
