A DiningCity által meghirdetett Étterem Hét keretein belül ellátogattunk a Bambuszliget Étterembe, azaz a Takebayashi-ba. A Belgrád rakparton megbújó, első ránézésre parányi étterem otthonos belsője mellett, nagyon pozitív felütés volt, hogy a szomszéd asztalnál egy japán család ebédelt. Sok év alatt megtanultam, hogy ha a nemzetek konyhájában az adott nemzet képviselői is fellelhetőek, akkor a konyha nagy valószínűséggel nem rugaszkodott el túlzottan a hagyományoktól. Ezért szeretem azokat a pizzériákat, amelyek az olaszoktól hangosak, s szívesebben ülök be abba a török étterembe, ahol nem csak a szakács, de a vendégek java része is török.
A hely otthonossága és a bizalomra okot adó vendégkör mellett, újabb pozitívumot jelentett a pincérünk személye. A rendkívül kedves, visszafogott, de segítőkész úr gondoskodása az egész étkezésünket körülölelte.
Először italt rendeltünk. A férjem kipróbálta a Calpist, ami egy nagyon kellemes joghurtos üdítőféle, tényleg a szó szoros értelmében üdítő ital, s nagy népszerűségnek örvend Japánban, amit nem is csodálok. Én egy könnyed, barna rizs alapokon nyugvó teával indítottam, s vártam milyen menüvel rukkol elő az étterem. Elsőnek egy igen sós, számomra még mindig szokni való ízzel bíró miso levest kaptunk. Ezt egy gyoza névre keresztelt, eredetileg kínai, de a japánok által is igen kedvelt étel követte. A hússal töltött tészták mellé szójaszószból és ecetből kikevert szószt kínáltak.
Mire elpusztítottuk a tésztáinkat, egy nagy fa táblán megérkezett a fő fogásunk. A táblán volt tonhalas, lazacos és avokádós nigiri, tigrisrák tempurával töltött maki, ami repülőhal ikrába forgattak, valamint morita szendvics, amiben lazac és avokádó pihent. A morita szendvics tulajdonképp egyfajta maki, ha tartalmát és felépítését vesszük, ám formailag az angolok uborkás szendvicsére emlékeztet. Épp ezért pálcikával nem ehető (legalábbis számomra biztosan nem), ellenben kézzel tényleg szendvicsként fogyasztható.
A nigirik nagyon finomak voltak, a tirgrisrákos makik szintén nagyon jól sikerültek, a moritákról csak azért nem tudok nyilatkozni, mert azok már nem fértek belém.
A desszert környékén újabb japán pár érkezett az étterembe, turisták lehettek, akik már vágytak valami hazaira, s nagyon ki lehettek éhezve, mert megrendítően sokat ettek.
A desszert – amivel sok konyhánál problémáim szoktak lenni – nagyon finom volt. Nem mondanám, hogy túladagolták, de lévén, hogy már a rizsszendvicseimre se volt kapacitásom, ez is épp elég volt. Rizsalapú tésztába csomagolt babpürét kaptunk, ami manju névre hallgat és tradicionális japán édességnek számít nagyjából 700 éve.
Eközben a szemmel láthatóan nagyon elégedett, kiegyensúlyozott és önmagából békét árasztó pincérünk minden kérdésünkre megfelelt, ha kellett, akár betűzte is, hogy épp mit kóstolunk, s ezzel, valamint a hibátlan jó konyhával könnyedén meggyőzött minket arról, hogy a Bambuszligetbe visszatérni érdemes.
