MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A gluténmentességre való áttérés kapcsán az első módosítások természetesen a kenyérfogyasztásomat érték, a klasszikus, búzás péksüteményekkel szépen, konszolidáltan elköszöntünk egymástól, majd jöttek az alter megoldások és minden haladt szépen, békésen tovább. Egészen az első nagyobb sajtóútig, ahol szembesültem vele, hogy a sörgyári látogatáson magvas gondolataim közzétételén túl semmivel nem tudok hozzájárulni az eseményhez. Mert a sörök – és a párlatok – jelentős része is hopp! átesett a lukon és elnyelte a nagy glutén-fekete lyuk.

Bevallom nem tudtam neheztelni rájuk, akkora felüdülést és életminőségbeli váltást hozott az eliminációs diétám végén megkezdett gluténmentes lét, hogy „Több is veszett Mohácsnál!” felkiáltással áttértem a borfogyasztásra, és vissza se néztem. Ez persze nem igaz, hiszen csak ott motozott a tudatom szegletében a felismerés, hogy búcsút kellett intenem a söröknek, és ez nem tett boldoggá. Szerencsére ma már nem ismeretlen a gyártók előtt sem az ételintolerancia jelensége és belátják, hogy egy olyan – egyre szélesedő – fogyasztói réteggel van dolguk, akiket nem lehet és nem is szabad figyelmen kívül hagyni.

Ennek a felelős gondolkodásmódnak köszönhetően egyre több területen jelennek meg mentes termékek, amelyek vagy ernyőszerűen egyszerre próbálnak meg több problémát is kiküszöbölni vagy erősen koncentrálnak egy-egy, a gyártó portfólióját erősen érintő intoleranciát okozó alapanyag kizárására, megkerülésére, a mentes termék biztonságos, keresztszennyeződést is elkerülő előállítására.

A KSH szerint a 15 éves és annál idősebb magyar lakosság 1,8%-a követett gluténmentes diétát 2019-ben, amelyben az egyre gyakoribbá váló ételérzékenységek is szerepet játszhattak. Ennek az igénynek a bölcs felmérése vezette arra a MONYO Brewing-et, hogy egy új gluténmentes IPA-t fejlesszen, amely egy úgynevezett gluténbontó enzim hozzáadásával készül. Ez az enzim garantálja a gluténmentességet, viszont a ital ízében nem különbözik a hagyományos söröktől, hiszen ugyanúgy árpamaláta felhasználásával készül.

A mintát az akkreditált Bálint Analitika Laboratóriumban vizsgálták be, ahol ELISA módszerrel határozták meg a glutén/gliadin tartalmat. Az Európai Unióban érvényes szabályozás szerint a 20mg/kg határérték alatti gluténtartalmú élelmiszer tekinthető gluténmentesnek, aminek a Grumpy Octopus megfelel. Minden egyes főzetet külön vizsgálatnak vetnek alá egy akkreditált laborban, így garantálva a gluténmentességet.

A Grumpy Octopus típusát tekintve egy 5,8%-os West Coast IPA, amerikai (Colombus, Cascade, Centennial, Mosaic) komlókkal főzve, amelyek az ital citrusos, trópusi gyümölcsös aromájáért felelősek. Az intenzív komlós íz és az IPA-kra jellemző keserűség és száraz kortyérzettel jellemzi. A 0,33l-es aludobozban és palackban is elérhető sört február elejétől lehet vadul keresni a boltok polcain.

Az egyre inkább növekvő számú tudatos, és egészséges élelmiszereket kereső fogyasztók miatt nem csak gluténmentes sörrel, hanem glutén-, laktóz- és alkoholmentes kraft üdítőkkel is debütál a MONYO az idei év elején. A MONYO Brewing 2021-ben felépített új üzemében adottak a technológiai lehetőségek a kraft üdítők készítésére. A termékeket nagyjából fél év termékfejlesztés előzte meg, az első kísérleti változatokat 2021. nyarán MONYO Land-en már kóstolhatta a közönség, most azonban 0,33l-es dobozban már országszerte elérhetővé válnak.

Az első íz és termék a Maracuja Lemonade, de idén érkezik még – az állandó szortimentbe – az eper-lime és a körte-gyömbér változat is. Várhatóan – nem meglepő módon – az üdítők frontján is kopogtat majd a komló, mint fűszer, így mutatva meg sokrétűségét. A MONYO kraft üdítők valódi gyümölcs felhasználásával készülnek, a kraft söröknél megszokott egyedi és különleges ízekben. Hazai kisüzemi termék, amely 100%-ban újrahasznosítható 0,33l-es aludobozban lesz elérhető.

Bevallom a dán volt ehhez a regényhez a kulcsszó. Egyszerűen kíváncsi voltam egy kortárs dán regényre és most kíváncsi lettem Sissel-Jo Gazan összes regényére. A Fehér virágok elkapott és nem eresztett, nehezen emészthető helyzeteket kínált, borzasztó sorsokat mutatott, de megmutatta az összetartás és a szeretet erejét is, amitől – egészen rövid időre csak, de – picit jobb hely lehet ez a föld. A szerző valós történések egész sorát ágyazta fikcióba, sűrű szövetét teremtve meg az emberi aljasságnak, miközben költőien szépen képekben mesélt Dánia botanikai ritkaságairól, helyezte teljesen új kontextusba a tetoválást, mint műfajt, ezzel teremtve egy nagyon furcsa és bizarr egyensúlyt a regényben, amely mégis működni látszott.

A vidéki Dánia sokszor egyhangúságba silányuló nyugalmában találkozunk Jennyvel. Jenny gyerekkora zavartalannak  tűnik, bár a családi viszonyai kissé zaklatottak, ő látszólagos békében él tetoválóművész édesanyjával, Kisserrel és sülve-főve együtt van a majdnem ikertertvéreként világra érkező unokatestvérével, Tessával. A testvéri idillt a család egyik nevelt gyerekének eltűnése töri meg, Bettina eltűnése nyomán lassan, nehézkesen, de kezd felfesleni egy lokális és globális történet, amely elhallgatásában mikro- és makrokörnyezetben is többen érdekeltek, mint ahányan felemelnék az áldozatokért és az elkövetők ellen a szavukat. A családon belüli erőszak, a gyerekek sérelmére elkövetett bűnök hosszú lajstromát végigvéve Jenny lassan felnő. Az ő fejlődése jól érzékelhető a könyv hangvételének változásán, a hangsúlyok eltolódásán, a tisztánlátás más dinamikát, más színeket hoz a regénybe és más döntéseket eredményez.

A könyvet borzasztóan nehéz szeretni, karakterei közül a hősökkel is nehéz azonosulni, a pozitív töltetet leginkább a tetoválóművész nagyapa és a körötte bolygó barátai, társai nyújtják, meg a tájleírások egy része, ahol a botanika épp a szebb, ártatlanabb arcát mutatja.

A Fehér virágok bár nagyon távoli területekről merít ihletet, mégis koherens mű, amely nem csak az érintettekről szól, hanem legfőképp azokról, akik – a társadalom ellenérzése és elfordított tekintete ellenére – magukénak érzik az áldozatok védelmét. A hogyanokról lehet vitatkozni.

Vannak sodró regények, vannak olyan regények, amelyek kilépnek a lapokról és a mindennapjaink, a csontunk részévé válnak, addig mindenképp, amíg olvassuk őket. A Papírpalota úgy varázsolt fülledt, családi nyarat a hétvégénkből, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a főszereplő, Elle szemével tekintek végig mindenen, a nappalink a tavacska és mi mindannyian e körül az origó körül keringve kapcsolódunk egymáshoz.

Szerencsére Elle családi drámái elkerültek. Nem söpörtem semmit a szőnyeg alá, itt béke honolt és nem csak a felszínen. Elle családja, relációi ugyanis elképesztő történeteket hordanak, soha nem hegedő sebe tarkítják az egymás közötti viszonyukat, a család fogalma az ő esetükben hol túl szűk, hol túl tág, de általánosnak és jellemzőnek nem nevezném.

Vagy mégis. Hiszen a látszat kifelé egy közepes idill, egy rosszul funkcionáló, az ötvenes évek Stepfordi feleségek hangulatában és szerepében rekedt anyával, akinek a döntései sok esetben érthetőek, de érzelmileg semennyire nem védhetők, főleg a 21. századi emancipált nyugati nő szemével nézve.

Elle tanult ezekből a hibákból vagy inkább csak menekült tőlük, ahogy anyám sokszor hangoztatta „A negatív példa is példa.”. Megpróbál számos rossz rögzüléstől megválni, máshova helyezi a prioritásokat, van egy megbecsült társadalmi szerepe (amely valamilyenfajta biztonságot kínál számára), de a zaklatott, szakadozott, össze nem illő lapokra írt gyerekkorának köszönhetően minden egyes nyugodt nap egy kisebb vesszőfutás árán születik meg. Elle nem teremtően jó, csupán kerülni próbál minden rosszat, miközben esendő, a kor, a sors és a saját tehetetlenségük áldozataként sodródó felmenői történetén és az ő gyerekkorán keresztül tisztul a kép, hogy hogyan, milyen mechanizmusok mentén hoz döntést – egy nap leforgása alatt – az élete folytatásáról.

Bár Elle ötvenes évei elején jár, ez a könyvben alig tetten érhető. A családi viszonyai, gyerekei és az önmagéval való kommunikáció fiatalabb, kiforratlanabb ént takar, bizonytalansága, érzelmi hiátusai folyamatosan tetten érhetők.

A regény szerkezeti felépítése izgalmas, az elején az idősíkok és történetek követése feladja a leckét, de aztán finom linealitásra vált, amiért hálás is az olvasó, hogy a végén az éles váltások mentén újra felfokozza a tempót és az érzelmeket.

Ügyes történetszövés, jó ütemezés, rendívül fontos témák, valós női karakterek jelennek meg a könyvben, amit egy rekkenő nyári nap tálal nekünk, akkor is, ha január végén, egy hószállingózással tarkított hétvégén futunk bele.

Már a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt a vázolt élethelyzet, közel éreztem magamhoz, hiszen mi is gyakran béreljük ki mások otthonait a világ számos pontján és bár még soha nem adódott ebből semmilyen feszültség vagy probléma, de a lehetőségével az ember – ha tudat alatt is, de – számol.

Rumaan Alam könyve ebből az alaphelyzetből indít, a fülledt nyár, a családi nyaralás, a saját rezonanciánk összehangolása a családtagokkal, a hellyel, a helyzettel, lassulás, önmagunkba való visszatérés egy idegen, de mégis vonzó környezetben.

A mások otthonába történő beköltözés, annak önmagunkkal való beporzása, ahogy a saját rutinunkkal, létezésünkkel a magunkévá kívánjuk tenni, ha csak arra az egy hétre is.

Innen indul Amandáék története. Egy serdülő, egy kamasz, egy összeszokott házaspár, akik Long Island mélyén keresnek menedéket a városi nyár elől egy eldugott, otthonos házban, amely a felhőtlen nyaralás képzetével kecsegtetett már a szálláskereső oldalán is.

Az idillt szinte harapni lehet, minden a gondos tervezésnek hála, megfelelően kötetlennek és felszabadultnak tűnik, a látszat megvan, ha marad még néhány nap, akkor a valódi érzések is feltörnek.

A bukolikus képet azonban hamar beárnyékolja a tulajdonosok jötte. De nem csak ez az idősödő fekete házaspár ront rájuk az éjszaka közepén, hanem a kétkedés, majd a kétségbeesés, a valóság finoman utánanyúl a mindentől távol boldogságot kereső család után és felülírja minden addigi tervüket, az életüket.

A könyv kamaradráma, kevés szereplővel, jól megválasztott karakterekkel és elképesztő kegyetlenséggel. Folyamatosan kecsegtet a feloldozással, kifacsarja belőlünk az igényt a megszokott édesbús happy endre, közben következetesen bontja le a civilizációba, fejlődésbe vetett hitünket, megmutatva, hogy milyen könnyen roppan össze az általunk ismert világ, olyan problémákra reflektálva, amelyek – szigorúan véve – nem érintik a mindennapjainkat.

Hátunk mögött a covid-karanténban töltött évvel, az ukrán válság híreit figyelve és azzal párhuzamba állítva még plasztikusabbá válik a regény, amely ugyan nem ad feloldozást, de bőven ellát gondolkodnivalóval.