MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Sopronba mindig öröm visszatérni, a hely atmoszférája, a városban eltöltött idők emléke, az osztálykirándulások, a Nők első, itt megtett lépései, a közös kiruccanások soproni mementói mind-mind hozzáadnak az újabb ottlétekhez.

Most, az őszbe csavarodott nyaralás és egy gyors bécsi városnézés után üdítő változatosságot hozott a munkával kombinált jelenlét, volt időm megismerni a helyi borokat és borászatokat, a helyi éttermek között is találtam magamnak újakat, boldogan tértem vissza a legkedvesebb cukrászdámba és végre eljutottam abba a kávézóba is, ahová már elnavigáltam egyszer Annát és az osztálytársait, csak nekem nem adatott meg még egy cortado a könyvespolcok alatt.

Ebben a két napban az időjárás is megkegyelmezett, az elmúlt egy hét monszuni esői elmaradtak, kedden délután a szürke felhők is felhasadtak és szerdán már igazi, a vénasszonyok nyarához illő idő mutatkozott.

Sopron ünnepelt. A Kékfrankos Hangjai rendezvényen megmutatta magát a Soproni Borrégió, kitelepültek a környékbeli éttermek, és néhány gasztro manufaktúra is képviseltette magát az eseményen. Mi pedig jólesően tobzódtunk. A kollégáim egy része mindenre nyitottan indult neki a délelőtti órákban, a pincék teljes kínálatát feltérképezendő, én viszont úgy döntöttem, hogy ha a Kékfrankos szirén hangjai csábítottak a városba, akkor bizony ezen a vonalon maradok (ok, egy petnat becsúszott, de milyen jól tette).

Várostörténet – a legjobb mértékkel mérve

A filoxéra előtti időkben még a fehérborok jellemezték a környéket – tudtuk meg Taschner Tamástól, Sopron idegenvezetőjétől, aki több városi sétával is a kedvünkben járt. Egyfelől a Folyékony Sopron a bor, a szőlő és a soproniak életének egymásra gyakorolt hatásáról szólt, másrészt egy szép, szomorú és egyben felemelő várostörténeti sétával, ahol a várfalon belül megjártuk az évszázadokat, megéltük a háborúkat, a borzasztó döntések hatásait és együtt hallgattuk a Leghűségesebb város harangzúgását. Taschner Tamás remek előadó, mértéktartó, nem fukarkodik a történetekkel, szép ívekben építi fel a város történetét, anélkül, hogy belefulladnánk a száraz tényekbe, de közben minden története hiteles, még a kitollasodó kőhattyúé is.

A Kékfrankos Fővárosa

Sopron jó ideje bortermelő vidék volt, a poncichterek, a város német polgársága már évszázadok óta jóféle borokat készítettek, de a kékfrankos csak a filoxéra után jelent meg. Számos legenda kötődik a Sopronnal oly eggyé vált szőlőfajtához, ezek valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető, de az biztos, hogy ha Sopron, akkor Kékfrankos, amely eredetileg házasítást jelölt, de ma már szőlőfajtát takar az elnevezés. Napóleon katonáitól elméletileg kék frankokat kértek a poncichterek a jóféle nedűkért, a kékfrank később pedig a minőségi bor jelzőjévé vált. Vagy nem. A mai kékfrankos egyébként a német lembergerből honosodott és lett Magyarország legelterjedtebb szőlőfajtája, amely elengedhetetlen a bikavérekhez, és talált igazi otthonra Sopronban.

A bemutatkozó borászatok büszkék is a fajtára, számos formában kínálják, friss tartályos tételek és testesebb, hordós változatok közül választhatunk és választunk is, ismerkedünk a borászatokkal, a portfóliójukkal, nézzük a kékfrankos tüzét, kortyolunk, élvezzük a megszelídített tanninokat, a gyümölcsösséget, fűszerességet.

Nálam befutó lett a Luka pincészet legifjabb kékfrankosa, a Pfneiszl lányok könnyed, a címkén lévő magyar lányhoz hasonlóan, tánclépésekben közlekedő kékfrankosa, illetve a Stubenvoll pincészet bora, ahol azért a degorzsált petnat is igazán üdítően hatott.

A borokhoz könnyű volt jó fogásokat választani, az eseményen részt vevő helyi éttermek gyakorlottan nyúltak az ősz alapanyagaihoz, hogy olyan fogásokat kínáljanak, amelyek jól muzsikálnak a kékfrankossal, jöjjön bár bármelyik helybéli pince mélyéről. A kínálatban helyt kapók közül egy vegán étteremre esett először a választásom, Magos Zoltán lelkesen, nagy rutinnal tálalta a balzsamos sült céklát és a tempeh szeleteket a sütőtökkrém tetejére. A fogás üde, őszi, a cékla kitűnő partnere volt a bornak, minden íz szépen klappolt és a látvány sem volt utolsó. A várfal tövében húzódó Bojtorinát meg is kerestem a délutáni séta alkalmával, most már tudom, hogy merre induljak, ha vegán, mentes konyhára vágyom.

Az első kóstolók és az ebéd után szabadfoglalkozást ítéltem magamnak, a városba lépve átsétáltam a vár utcáin, nézegettem a gót elemekkel tarkított barokk házakat, figyeltem az erőre kapó napfény játékát az épületeken és célirányosan tartottam a kávém felé, amelyet a Kultúrpresszóban vettem magamhoz.

A helyet anno Anna számára találtam, aki egy borongós osztálykirándulásról üzente, hogy vágyna egy otthonos helyre és egy jó kávéra, én meg rövid keresés után a Kultúrpresszó koordinátáit küldtem meg számára. A hely bejött a lánynak, és szépen felkerült az én bakancslistámra is, hogy aztán szín ötösre vizsgázzon egy cortadoval és a verhetetlen atmoszférával.

A pihenőt városnéző séták követték, amelyeknek köszönhetően lett hely az újabb borok és újabb fogások számára. Most a Zakant étterem menüje volt a befutó, a gluténmentesség nagyon jó iránytű, ha választani kell, a szervezetem lazán választ helyettem, ami néha nem is baj. Most is remek fogást kaptam, a krémes polentaágyra halmozott csirkejava, a friss spenót és a párolt, édes mazsola ideális őszi fogássá váltak, amelyhez – nem meglepő módon – jól illett a kékfrankos. Kortyoltuk is, miközben Taschner Tamás a borvidék legendáival szórakoztatott minket. Saját állítása szerint túl sokat kaptunk belőle egy nap, de a két városi séta és az előadás után nyugodt szívvel kijelenthető: tudtuk volna még hallgatni a történeteit.

A vacsora után újra nekiindultam a Tűztoronynak, megcsodáltam a kivilágított középületeket és templomokat, majd a belvárostól pár perc sétára lévő Civitas Hotelbe tértem, ahol békés és hosszú alvásba merültem.

Reggel a szikrázó napfényben nem volt kérdés, hogy a meleg reggeli után szükségem van egy jó kávéra és egy tökéletes süteményre, úgyhogy miután kicsekkoltam, átsétáltam az egész városon, ki a Harrer Cukrászda és Csokoládéműhelybe.

Megérte gyalogszerrel menni, nagyon szép részeit fedeztem fel a városnak, templomokba, barokk épületekbe futottam bele a kertvárosi részeken is, majd egyszer csak megérkeztem a vonzóan futurisztikus épülethez, amelyet mostanra körülszőtt a város. Jó 10 éve, mikor erre jártunk a Nőkkel, emlékszem, hogy milyen magányosan áll ez a mutatós épület a dombja tetején, függetlenül Soprontól, kis távolságtartással szemlélve azt. Most meg élő része, együtt lélegzik a köré épült irodákkal, lakóépületekkel, már sehol nincs a magány.

A hely hangulata azonban változatlan, a letisztult, mégis barátságos enteriőrbe jó belépni. A kínálat rendkívül izgalmas, a sütemények mellett a méltán sikeres Harrer csokoládéknak is érdemes időt szentelni. Házon belül lehetőség nyílik tárlatvezetésre is, illetve vehetünk táblás csokoládékat, ehetünk bonbonokat, megkóstolhatjuk a különféle drazsékat. A legjobb, ha egy süteménnyel és egy kávéval kezdjük, majd jöhetnek a csokoládék – tárlatvezetéssel együtt -, és persze a családnak is vihetünk valami vásárfiát, ha elég erősnek érezzük hozzá magunkat.

A délelőtti süteményezés után még egyszer szemügyre vettem a várost, majd átsétáltam a pályaudvarra, ahol már bent állt a meglepő módon Kékfrankos IC névre keresztelt vonatom, amely alig 2 óra alatt Pestre is vitt. A nyugalmas békés út során meg valahogy csak elkoptak azok a csokoládék…

Nagyon sokáig nem volt jogosítványom. Bent éltem a Krisztinaváros szívében, három perc volt az iskola, négy a művészi torna, hat a hittan. A szűk világom egy 10 perc gyalogtávval fedett körben zajlott, ritkán vágyakoztam el innen és akkor is tömegközlekedéssel hódítottam meg a világot.

Aztán a lányok hatodik szülinapján mégiscsak belevágtam a vezetésbe,és a sikeres kresz vizsga után egy babakék Suzuki SX4 volánja mögött találtam magam. Érdekes módon soha nem vezettem kertek alatt, elhagyott telkeken vagy kietlen parkolókban, így a Suzukival való találkozásom a vezetésem első pillanatával esett egybe. Jók voltunk együtt. Az én biztonságszerető 165 centim imádta a SUV magas építését, a „kakasülőn” való vezetés számomra egyet jelentett a kocsi uralásával, beláttam, éreztem az autót, így aztán mikor letettem a vezetői vizsgát, az autóválasztás során egyértelmű volt, hogy maradok a márkánál és maradok a magasságnál. Így lett a társam egy remekbeszabott kis Ignis, a barátaink által – némi malíciával – Kék Villámnak keresztelt járgány.

Kék Villámmal az elejétől fogva működött a kémia, a Nőket úgy szállítottuk mindenhova, mint a parancsolat, majd átléptünk a határon és megtapasztaltuk, hogy nincsenek korlátaink, maximum a csomagtér végessége okoz gondot. Az elmúlt években rengeteg közös kalandunk volt, megbízható társam maradt, soha nem hagyott ott sehol és soha nem halt meg benne olyasmi, aminek nem szabadott volna. A kötelező szervizeken mindig átesett, így könnyedén és egyszerűen indultunk együtt útnak.

Az idei őszi toszkán utunk előtt lehetőségem nyílt a tanulóautóm utódját, a már teljesen más dimenzióban mozgó S-CROSS-t kipróbálni. A számos vezetéstámogató rendszerrel, AllGrip összkerékhajtással és üzemanyag-takarékos hibrid rendszerrel kiegészített autó két hétre a társunkká vált, így megtapasztalhattuk, hogy milyen is a 2022-es, felső kategóriás Suzuki-élmény.

Kicsit fagyoskodva, még az út előtt

Az S-CROSS kifejezetten szép autó, a méretei elvileg megegyeznek az elődjével, de annak lekerekített vonalvezetése helyett egy sokkal karakteresebb, markánsabb, stílusosabb megjelenéssel bír. A szép, tömör formákat rövid, lendületes ívek jellemzik, az áramvonalasság minden porcikájában ott figyel, ránézésre kompakt, egységes, stabil, egy olyan autó, amely városi üzemmódban és hosszabb utakon is legjobbat nyújtja.

A toszkán tájban még jobban érvényesül az S-CROSS dinamikus külseje

A külcsín megegyezik a belbeccsel, a Suzuki S-CROSS pont azt adja, amit ígér, kényelmet, megbízhatóságot, közérthető, felhasználóbarát hátteret, valódi segítséget a városi és az országúti autózáshoz.

Az Olaszországba tervezett út ideális terepnek tűnt az autó teljeskörű tesztelésére. Először is vegyük a legénységet: a férjemmel sokszor és sokféleképp szeltük már át autóval Európát, Toledótól az Északi-tengerig, nem nagyon van olyan autópálya a kontinensen, ahol ne fordultunk volna meg. Aztán ott vannak a Nők, feketeöves utazók, gyakorlottak és persze Yolán, aki ugyan egy erre szakosodott zárt dobozban utazik minden hosszú úton, de mégiscsak a fedélzeti létszámba sorolandó.

A férjem hamar ráérzett a kocsira, örömmel üdvözölte az adaptív tempomatot, boldogan fogadta a sávtartási segédet és jó szívvel vette a távolságtartás segítőt is. Számomra infotainment rendszer adott sokat, a HD felbontású kijelző segítségével, az Apple CarPlay-en keresztül kényelmesen navigálhattam. Örömmel vettem, hogy a szivargyújtó mellett más töltési lehetőség is adódik a kocsiban, élveztem a parkolást segítő funkciót, ami – főleg az olasz közlekedési morál mellett – üdítően hatott a lelkiállapotomra az arezzói esti csúcsforgalom idején, ugyanis az autó helyzetét mutató animációk és a 360 fokos körkamera kameraállásai kitűnő támpontot adtak a még pontosabb navigáláshoz, egészen finoman lehetett velük hangolni a ki- és beállásokat, tolatásokat.

Belbecs

Az automataváltós S-CROSS-szal könnyedén tudtunk haladni a városi fogalomban, az autópályán, szerette és bírta a szerpentines és meredek hegyi utakat, meg se kottyantak neki a murvás emelkedők, amelyekben bővelkedett a szállásunk környéke. Finoman suhant, az adaptív tempomattal meglepően ütemesen húzta vissza magát a 129 lóerős motor a beállított sebességre, pedáljai kényelmesek, jó kialakításúak, még a manuális váltóhoz szokott agy és láb gyorsan adaptálódott hozzá. A Stop & Go funkcióval is rendelkező tempomat az autópályán még nagyobb biztonságot adott, hiszen a vezető helyett gyorsított és fékezett, hogy az elől haladó járműtől biztonságos távolságra maradjunk. Elsőre kicsit furcsa érzés, de nagyon bölcs és legfőképp biztonságos támogatás az autó részéről.

Itália egyszerűen jól állt az autónak, ami a murvás utakon is remekül teljesített

A holttér figyelő rendszer, a visszapillantóban felvillanó fény és hangfigyelmeztetés az autópályán szintén nagyon szerettük. Bár az olasz morál az utóbbi években látványosan sokat javult az autópályák használatát illetően, még mindig akadnak olyan fittipaldik, akik örömmel törnek előre. Ha bekapcsoljuk a holttér figyelő funkciót, akkor onnantól kezdve a kocsi holt teréhez közelítő vagy abban található jármű esetében jelez nekünk az autó, legyenek azok akár a jobb, akár a bal oldalán.

Biztonságból szemlélődve

A Suzuki S-CROSS nem csak a technikai részletekkel támogatta az utunkat. Az autó belül tágas, ülései kényelmesek, nem túl puhák (amit én szívből üdvözlök), a kartámasz tökéletes, a lábtér elől és hátul is bőséges, a csomagtér 430 literes kapacitásával teljesen elegendő, főleg, hogy dupla és a kalaptartó is könnyen eltávolítható, a sötétített hátsó üvegeknek köszönhetően az autó csomagterébe illetéktelen aligha lát be.

Jól összeszoktunk a teszt alatt

Tárolóhelyekből amúgy sincs hiány, hiszen a csomagtér a kétállású hátsó üléssor támlájának állításával könnyedén növelhető, illetve a felsőkonzolban, a középső könyöklő alatt, az ajtókban és a csomagtér két oldalán található „zsebekben” is számtalan dolog elfér még, a helyi chiantik és a proseccók itt a legnagyobb biztonságban szelték át fél Európát.

Egyszóval az S-CROSS bizony erősen hozzáadott a toszkán élményhez, a vele megtett több ezer kilométer bizonyította, hogy könnyen és jól vezethető, pillanatok alatt össze lehet csiszolódni a rendszereivel, hosszú utakon kényelmes és megbízható alternatívája más közlekedési eszközöknek és rövid, városi utakra is ideális társ.

Az S-CROSS nem csak városi terepjárónak ideális, a hosszabb utakra is tökéletes társ

A L’Erbolario új termékcsaládja, a Coco nem csak innovatív szemléletével, utazásra tervezett méretével, fenntartható megoldásaival vált egyedivé, hanem illatával is.

A kókusz régóta közkedvelt illata a kozmetikai cégeknek, jól el is erodálták, a lágy és kellemes illat sok esetben sértővé vált és ez az érzés, hangulat sokunkba beleégett. A „naptejszag” azonban még csak véletlenül sem jut eszünkbe a L’Erbolario új termékeinek illatáról, a napfény, a tengerparti hangulat, egy selymesen lágy koktél viszont annál inkább.

A nyári varázslat ősszel is a miénk lehet, ha ezt a délszaki napfényt magába záró termékcsaládot visszük magunkkal az utazásainkra, kirándulásainkra.

Parfüm

A krémesen édes illatban ott rejteznek a gyönyörű karibi szigetek. A kókuszvíz, a Ylang Ylang és a vanília együttes illata könnyed fátyolba vonja a parfüm használóját. A hosszan tartó aroma illatjegyei között megtalálni még a cédrusfát, illetve a fehér pézsmát is.  

Fürdőkrém

A krémes illatú kókusz a lehető legjobb helyen van ebben a fürdőkrémben, amelyből egészen kevés is bőséggel elegendő, jól habzik, könnyen terül, valóban ideális társ a neszesszerben, akár hosszabb utazások során is. A növényi kivonatokban gazdag formula intenzíven ápolja a bőrt, illata magával ragadó, de nem túlzó.

Testápoló

Fürdés után, nap közben, szinte bármikor, amikor szükségét érezzük, jól jöhet egy kis extra kényeztetés. A gazdag növényi összetevők, mint a kakaóvaj, a kókuszdió kivonat és -párlat remekül hidratálják a bőr. Kiszerelésének köszönhetően bármelyik női (vagy férfi) táskában remekül elfér.

Szűz kókuszolaj

Az organikus forrásból származó, fairtrade szűz kókuszolaj használható testre, arcra és hajra is. A biológiai antioxidánssal dúsított, E-vitaminban gazdag több célra is felhasználható, 100%-ban természetes összetevőkből álló kókuszolajat a kezünkben melegítsük, tegyük krémesből folyékonnyá, majd használjuk kedvünk és igényeink szerint.

Szilárd sampon

A szilárd samponoknak számos előnye van: praktikus a csomagolásuk, kis helyen elférnek, könnyen használhatók, nem tudnak „kifolyni”, a L’Erbolario samponjai pedig még szuper mód fenntarthatók is. A bio és fairtrade szűz kókuszolajjal és kókuszdió kivonattal készült kókuszos szilárd sampon 70%-kal kevesebb vizet tartalmaz, mint egy hagyományos sampon, habját nem csak a hajunk tisztítására, hanem a bőrünkre is használhatjuk.

Ajakápoló

A tápláló, bio és 50%-ban fairtrade szűz kókuszolajjal készült ajakápoló a legszelesebb napokon is biztos megoldást kínál a cserepes, kiszáradt ajkak ellen. Mélyen és intenzíven hidratálja az ajkakat.

Perugiát már tavaly kinéztem. Elérhető közelségben pihent a térképen, egy olyan pont, ahol még nem jártunk, már nem Toszkána, hanem Umbria, etruszk város, bent a hegyek között, a mindenek tetején, ahova felvonókkal, liftekkel, mozgólépcsőkkel vagy egy speciális metróval juthat csak fel a földi halandó. A magyar oldalakat böngészve kiderült, hogy nem csak nekem maradt ki ez a csodahely eddig az életemből, hanem a nagyobb olaszfanatikusok is elkerülik, hiszen Toszkána és Róma is magának követeli a környező dicsfényeket és ebbe a vetélkedésbe Perugia nem száll be. Nem is baj. Már az odautat is nagyon szerettük, egy a Velencei-tó fénykorát idéző tavacska partján haladtunk át a vidéken, a domboldalakat a csúcs felé törő városok és tornyos kastélyok pettyezték, a toszkán aranyfény itt is mindent bevont. A parkolással is boldogok voltunk, a város megközelítésére épített Minimetró végállomásánál a perugiaiak akkora közteret rittyentettek, ahol a Millennium Falcon is gond nélkül parkolhatna. A megálló innen három lépés, sajátos (olasz) logikájú és felépítésű jegyautomatával, amelyet azért a római és a firenzei gyakorlat csak legyőz, még ha lassan is.

A jegyünkkel pedig bejutottunk a világ legcukibb felvonójába, amely kis kapszulaként záródott körénk, libegőnek tűnt, de sínes pályán haladt, átkelt az elővároson, megmászta a hegyre épült város összes meredélyét, hogy aztán a végállomáson köpje ki a látványtól és a magasságkülönbségtől szédülő utasait.

Minimetró

A végállomástól már csak néhány irgalmatlan hosszú mozgólépcső várt ránk és máris kibukkantunk a város közepén, szemben a Nemzeti Galéria mutatós reneszánsz tömbjével. A város egyébként meglepően egységes, terei szokatlanul tágasak, a hatalmas 13. századi márvány kúttal, a Fontana Maggioréval díszített főtér gigászi, a toszkán falvak főterei eltörpülnek és törékenynek tűnnek mellette.

A november 4-e tér impozáns épületeinek aljában pedig mindenütt csokiboltokra bukkanni, ahogy az óváros teljes egészében. Minden szegletben újabb Perugina bolt, a Baci és Perugina csokoládék elképesztő választékával. Vehetjük kimérve, válogathatjuk ízek szerint, ezernyi díszcsomagolás közül választhatunk, vagy urizálhatunk is kedvünkre a Baci Dolce & Gabbana vörös bonbonokat rejtő kollekciójával.

Kilátás az egyik csokiboltból

A város önmagában is lenyűgöző, de az innen nyíló kilátás talán még döbbenetesebb. Legjobb kémlelőpont Giardi Carducci, ahonnan tiszta időben akár Rómáig is ellátni. Mivel a város az etruszk kor óta lakott, így jó néhány réteg épült egymásra, aki szeretné az antik idők Perugiájában is tiszteletét tenni, az itt találja a Rocca Paolina kaput, ahonnan aláereszkedhet az alsó városba.

Látkép a kertekből

Mi inkább a felszínen maradtunk, a nyarat játszó toszkán ősz elhitette velünk, hogy meleg van, de Perugia szeles és nekünk jobbnak tűnt az élet napos oldalán sétálva nézni a várost.

A város, részlet

Hosszan kalézoltunk benne, megtaláltuk a legjobb cappuccinót, az 1860 óta működő Pasticceria Sandri-ban, ahol nem csak csodás kávét főznek, de rengeteg helyben készült keksz, sütemény és szendvics közül válogathatnak az ide érkezők. A kilátást még az Etruszk kaputól, az óváros egyik végpontjától induló szerpentinen haladva is megcsodáltuk, ezt az utat mindenkinek szívből javaslom.

Pasticceria Sandri

Hazafelé megálltunk egy helyi hipermaketben, a Conadban, újfent megtapasztaltuk, hogy milyen, ha egy társadalom elfogadó az állatokkal, beszereztünk számos finomságot és bőséges vacsorával ünnepeltük meg a hazatértünket.

Utolsó toszkán napunkon rengeteg dolgunk volt. Reggel Maurónál kezdtünk, aki Yoli feltétlen híve lett az egy hét alatt. Minden reggel hozta a választott péksüteményeinket és kávéinkat, majd megjelent egy pohárka vízzel, amit nem letett a kutyának, hanem felszolgálta, a legnagyobb komolyságot erőltetve magára, hol cappuccinóként aposztrofálta, hol proseccóként kínálta és Yolán, aki nem a leglelkesebb férfirajongó és bizonyos esetekben hajlamos a bizalmatlanságra, úgy ivott Mauro poharából, hogy öröm volt nézni.

Pupuccino

Szóval az utolsó teljes napot teljesen meg akartuk élni. Hajnalban nekivágtunk a városnak, reggeliztünk, híreket hallgattunk a falu aprajával, aztán hazatértünk a második reggelire a későn kelőkkel, ezt követően jöhetett a napon való hajszárítás, társasozás, borozás, majd Annával felkerekedtünk, hogy egy jóval nagyobb körben szeljük át a vidéket.

Mindenhonnan egy mese

Mivel Yoli eddigre már nagyon megfáradt a túrázásokban és a városnézésekben, és azokban a falatnyi lábakban már aznap volt 3 és fél kilométer, így őt hátrahagytuk a villába és magunk indultunk útnak. Az olajfa ligetek és szőlők mellett vitt az utunk, a másnapi szüretre már erősen készültek a gazdák, a kisteherautók platóin már ott ringtak – igaz még üresen – a ládák, jóféle feszültség ült a tájon.

Mi pedig a völgy felett, a dombok gerincének ívén körbejártuk a várost, elmentünk újra a régi villához (már nem áll, építkeznek, Anna szerint így helyes, nekem kevésbé nyomdafestéket tűrők a gondolataim), megpróbáltunk infóhoz jutni Louisa felől, aztán mégsem keltettük fel a mély álmába, lábaskájával együtt szunyókáló signorát a szomszéd teraszon.

A városban esküvő várt. Reggel még nyoma sem volt az eseménynek, most pedig a városházáról tódult ki a húszfős násznép, fele olasz, fele amerikai, mindenki a vérmérséklete és hagyományai szerint értelmezve az esküvőre való viseletet. Az olaszok jól látható, finoman zárt egységben mozogtak, az amerikaiak hangosan biztatták egymást, újabb és újabb beállításokat javasló fotósaiktól zengett a Corso Sangallo még órákon át. És ezt mi pontosan lekövettük. A terv ugyanis az volt, hogy amíg mi a környéket járjuk, addig Zsófi felébred a délelőtti pihenéséből, összekészül, és amikor jelzünk, hogy a város közelében vagyunk, akkor – a negyed órás gyalogút megtétele után – csatlakozik hozzánk.

Dolce far niente

Zsófiból, ahogy anya mondaná, jó halál lenne. A késés a zsigereiben van, és ha nincs valódi nyomás (iskola, vizsga, munka), akkor végképp nehéz elérni nála, hogy időben elkezdjen készülődni és azt időben be is fejezze. Most is egyfajta mediterrán béke keríthette hatalmába, mert bár Annával egy jeges kávéval és némi üdítővel megalapoztuk a városbéli létünket, arra nem számítottunk, hogy órákban lesz mérhető, mire a húga felbukkan. Mindenki megnyugtatására: nem unatkoztunk. Egyrészt a Corso Sangallót elözönlötték az esküvő résztvevői, az amerikaiak affektálva keresték a cortonai fényeket és Diane Lane-t, az olaszok közül a pimasz stílszerűségre húztak néhányan lapot, és volt, aki innentől kezdve már látványossággá vált. Plusz Anna váltig állította, hogy a piacos napon, mikor visszatértek, az összes antikvárium nyitva volt, az is, ahol ő nézett ki valamit és az is, ahol nekem akadt meg a szemem egy képen.

A helyek természetesen – a csak olaszul kiírt – nyitvatartásra fittyet hányva sötétlettek a főutcán, Anna hiába indult neki nagyjából negyed óránként, hogy ellenőrizze, mit gondol Marcello Marcelli a pomeriggióról, az a délután, amikor Marcello nyitva akart tartani, az nem érkezett el.

Volt ebben valami finoman dühítő, ami miatt az ember mégiscsak felhorgad legbelül, a tervezett beszerzéseinknek gátja akadt, nem tudtam a finom porszagba süppedt ócskaságok és kacatok sokaságát átforgatni, hogy ráakadjak a nekem szánt kincsre. Aztán megvilágosodtunk. Némi bátorsággyűjtés után az olaszok által jól érthető angolságommal feltárcsáztuk az egyik számot és megkérdeztük a szám tulajdonosát, hogy mi módon juthatunk be a boltba. Cinque minuti! – szólt a válasz és valóban, öt percen belül megérkezett az antikvitás idős tulaja, aki boldogan vezetett körbe minket a miniecserin, ahol minden volt, ami 20-30 éve bármelyik magyar vagy olasz háztartás részét képezhette. Nekem persze megvolt a befutóm, egy falatnyi festmény, amelyre alkudni se kellett. A városbéli művész által készített képecske nem műalkotás, de jó kezű mester munkája, aki szereti és ismeri a városát és úgy tudja megjeleníteni a toszkán napot és fényeket, hogy az bármelyik homályos pesti otthont beragyogja.

A kép beszerzése után felkerestük a falu ékszerboltját is, amely egyetlenként az üzletek nem túl sűrű sorában, időben nyitott a szieszta után. Itt is tébláboltunk egy kicsit, majd Zsófi érkeztével újabb aperolokba bocsátkoztunk, míg végül a férjem és karjában a kalandos napon túl lévő Yolán kutya is befutott.

A villa ugyanis hozta a formáját. Amíg mi a szerelem internacionális voltán merengtünk az italaink fölött, addig az otthonunk több problémával is szembesítette az ottmaradtakat. A villa teljes személyzetére és egykori lakóira méretezett, méterszer három méteres márvány mosogatója újra eldugult, s míg a férjem és a ház asszonya keresték a megfejtést és a pumpát, addig a szállásunk bejáratául szolgáló konyhánk rozoga réz kilincse beadta a kulcsot, leesett, csapdába ejtve a legkisebb ózdi fenevadat. Az ötpercnyi örökkévalóság igencsak megviselte, így az este jelentős részében egészen jó volt, amíg mi faltuk az olasz pizzát és figyeltük a gyereknevelési elvekkel és kisiskolás gyerekekkel küzdő asztalszomszédunkat. A fiatal férfiból öt perc alatt csinált idegroncsot a szőke kék szemű „mia cara”. A modern elvek mentén induló lelkizős hangvétel egyszer csak átcsapott szégyentelen könyörgésbe, majd, amikor a szeme fénye még mindig magára akarta rántani a teljes vacsorát, akkor előtörtek a délolasz ősök, kinyílt Pandora szelencéje és én boldogan konstatáltam, hogy mennyi ízes káromkodást megértek már olaszul.

Utolsó hajnal

Az utolsó hajnalban minden szín helyt kapott, a hálószobánk ablakából, az olajfa ligetek felett lila és pink színű felhők úsztak, a terasz előtt álló ciprust okker és narancs fények ölelték körbe, Toszkána a legszebb öltözékében búcsúzott.

Nehéz szívvel hagytuk el a szállást, bár remek program várt még ránk, maradtunk volna ebben a fényben, még akkor is, ha az öreg villa éjszakánként kopogósra hűlt és a mosogató azóta is fenyegetően megtelt, ha csak a csapra néztünk.

Kisebb-nagyobb kitérőkkel útnak indultunk, hogy visszatérhessünk Yoli tavalyi kedvenc városába, Velencébe. Először Mauróhoz siettünk egy búcsúreggelire, majd jöhetett Zsófi felismerése miszerint nem vagyok hajlandó elvinni a balhét a „de én a kezedbe adtam” felkiáltással elhagyott neszesszeréért, így a város határából még egyszer visszakanyarodtunk a villához, hogy tovább nehezítsük az amúgy sem könnyű elválást. 

Kicsit esős, kicsit ködös, de a miénk

Ezt követte Velence. Persze nem csak a kutya boldog a helytől, az én szívem is mindig nagyot dobban, amikor a hídon, a víz színén suhanva közeledünk a semmivel nem összetéveszthető horizont felé. A szállást – a tavalyi évhez hasonlóan – egy Mestre mellett albergóban foglaltam, amely tökéletes volt erre, egyrészt nagyon kellemes méretű és tiszta szobát kaptunk, az autónak biztonságos és méretes parkoló jutott, fogadták a kutyát és két utcára állt meg a Piazzale Romáig közlekedő busz. A térről néhány lépésre meg már vár is ránk a csoda, az első híd mögött már ott vibrált a város. Amely most ugyan esőfelhőkbe csomagolva töltötte a délutánt, de csak néha szemerkélt és akkor se vészesen.

A szokott helyeinkre betekintettünk, felfedeztünk egy csodás új pékséget, ami több olyan dolgot is tudott egyszerre, ami Velencében dobogóra juttathat bármilyen étkezdét: hibátlan volt a kávé, mesések voltak a pizzaszeletek, volt ingyenes wifi, használható mosdó, valamint térítés nélkül lehetett bent is és kint is ülni a hely asztalai mellett. Ezzel megalkotta azt a csodát, amit a legtöbb olasz kávézó képtelen produkálni, és Velencében, amely híres az egyetlen, Szent Márk tér mögötti közmosdójáról, egészen újszerű élményt nyújtott.

Brunetti után szabadon

Ki is használtuk, kávézgattunk, a család evett, rendbe szedte a sorait, majd belevetettük magunkat az utcák rengetegébe és ahogy az rendjén is van, jól eltévedtünk. Üdítő élmény volt, annak ellenére, hogy amerikaiból itt is jóval több volt a kelleténél, de ők alapvetően a város pár pontjára koncentrálódtak, többek között az egyik kedvenc terünkre, amelyet valaki feltehetett az ő világtérképükre, mert eldugottsága ellenére csurig volt az a négy hely, amely a terecskét körbeöleli.

Az esti fényekbe öltözött Rialto

Amíg csavarogtunk ránk esteledett, a szépséges, borús fények helyét átvette a díszkivilágítás, amely soha nem volt Velence erőssége, így ebben a kétséges derengésben hagytuk magunk mögött a város, azzal az ígérettel, hogy a lehető leghamarabb visszatérünk.

Másnap, egy jóféle kávézós reggelit követően hazafelé vettük az irányt, eszközölve néhány elmaradhatatlan beszerzést, sonkák, sajtok, olajbogyók kerültek még a csomagtérbe, hogy este már az otthoni hűtő polcain idézzék meg az elmúlt bő egy hetet.