Ha csak néhány napunk akad, hogy belekóstoljunk a lengyel mindennapokba és a csodálatos gasztronómiájukba, akkor érdemes a magyarok milliói által kitaposott ösvényen maradva megindulni a Tátra felé, és Zakopanét érintve Krakkóig futni a lengyel életérzésért.
Zakopane és Krakkó népszerűsége nem új keletű. Bár autópálya hiányában (leszámítva azt a csekély 19 kilométeres szakaszt Zólyom és Besztercebánya között) tovább tart az út, mint azt bármi indokolná, így is viszonylag tempósan megérkezhetünk a Tátra ölelésébe.
Mostani utunknál minden csillag együtt állt, még nem esett le a hó, Donovaly is tökéletesen járható volt és kamionokba is csak mértékkel futottunk bele, így a kora reggeli indulást deles érkezés követte.
Az időjárás szintén kedvezett nekünk, amíg a II. János Pál pápa elleni 1981-es merényletet követően, közadakozásból felépített Fatimai Szűzanya templommal ismerkedtünk, hol kisütött, hol picit elborult, bebújva a Tátra vonulatai mögé. A templomhoz pénzzel és munkával járult hozzá a keresztény közösség, lengyelek, górálok és külföldi hívek egyaránt, az eredmény pedig egy tekintélyt parancsoló, de koránt sem rideg épület lett. A templom szépen hozza a környéken fellelhető fatemplomok évszázadok építészeti hagyományait és mutatja meg azt, amiben a lengyel építészet egyszerűen zseniális, az adaptációra való igényt, az igényességet és ennek tökéletes kivitelezését: nem valamilyen, nem majdnem olyan, nem testidegen, nem látszik valaminek, hanem egyenes ági leszármazottja a góral építészetnek, annak folytatása, a 20. századra szabva. A várost járva és Krakkóba érve is egy volt az egyik legkellemesebb felfedezés: a ragaszkodás a népi kultúrához és annak – giccsmentes, igényes és ízléses – továbbvitele, megfeleltetve a jelen kor elvárásainak.
A templomban nem időzhettünk sokat, temetni készültek, a gyászmisére lassan megérkezett a zenekar, lovas kocsin a koporsó és a népviselettel is adózó gyászolók. Nem tudtuk, hogy kiért szól a harang, de feltehetően a helyi közösség egy prominens tagjának lelki üdvéért imádkoztak a hívek.
Mi pedig ebéd után néztünk. Lengyelországban gyerekkoromban sem lehetett éhezni, még akkor sem, amikor nem volt hús és a jegyrendszer szabályozta a mindennapokat. Egyszerű, laktató és ízletes fogásokat kínáltak, volt céklaleves, túrós sütemény, almás pite, akadt hal, bab és kovászos uborka, ember nem állt fel éhesen a vendégszerető lengyelek asztalától. Ma ez még inkább így van, Zakopanéban minden sarokra jut 2-3 jó vendéglátóhely, tartalmas fogásokkal, számomra kicsit túlzóan húshangsúlyos ételekkel, de szerencsére a tradicionális góral és lengyel fogások mindenütt tetten érhetőek.
A főutca helyett a sísánc felé vettünk az irányt, ott kanyarodtunk el, ahonnan a hegyekbe vezető utak indulnak, hogy rögvest egy igazán autentikus lengyel ebéddel kezdjük az ottlétet.
A Gospoda Kolibecka ideális felütés volt, házias fogások kellették magukat az étlapon, méretes adagok érkeztek, jóféle vendégszeretetről tett tanúbizonyságot a tulaj is, aki egy-egy vizespohárnyi limonovkát, azaz zöldcitrommal érlelt vodkát is kínált az ebéd mellé, meg persze az elmaradhatatlan süteményeket, szarlotkát és serniket.
Ebéd után, az alkonyi fényekben elindultunk, hogy meghódítsuk a város fölé magasodó Gubalówkát. Bár volt, aki tartott tőle, hogy gyalogszerrel vágunk neki az útnak (ránk fért volna az ebéd után), inkább a kényelmesebb és látványosabb megoldást választottunk: sínen tettük meg az utat, a helyi felvonóval.
A hatalmas panorámaablakokkal felszerelt felvonóban utazni mindig élmény, ahogy a megállót elhagyva egyszer csak már látjuk a templomot, kirajzolódik a főutca, a Krupówki útvonala, majd feljebb kúszik a tekintetünk és már a Giewont, az alvó lovag sziluettjében gyönyörködhetünk.
A Gubalówka mostanra be- és kiépült. A gyerekkori emlékeimben élő egy szál szálloda/menedékház helyét átvették a boltok, a fenti állomás melletti kilátóteraszról hosszan elnyúlik a helyi fénypark, amelyben ingyenesen bóklászhatunk, és az est leszállta után fotózhatjuk a lengyel kultúrából is tallózgató fényszobrokat.
A Giewont-on utolért minket az este, sötétben ereszkedtünk alá, a város térképét szépen kirajzolta az utcalámpák borostyánszín fénye, mi pedig a sajtpiacra siettünk. A sajtpiac mindig is meghatározó helye volt Zakopanénak. Egyrészt a hetvenes években itt lehetett – teljesen illegálisan – valutát váltani a helyi górál asszonyoknál, a friss pletykákról és kiadó szobákról is itt lehetett értesülni.
Ha jókor jöttünk és a górálok elunták a szaporulatot, akkor eladásra kínált babakuvaszokkal lehetett barátkozni, meg persze tobzódni az elképesztő sajtválasztékban. Mostanra némileg tisztult a kép: a babakutyák helyett szinte mindent kapni a felüljáró alatt meghonosodott piacon, a pénzváltást ma a Kantor intézi, de a sajt az megmaradt. Az utóbbi években a góralok bölcsen levédették a legkiválóbb sajtjukat, az oscypeket, a név már nem adható bármilyen jöttment készítménynek, csak és kizárólag a régióban készült sózott juhtejből készült füstölt sajt nevezhető így. Ettől még minden más készítményük is zseniális, érdemes időt szánni rá, kifaggatni az árusokat, kóstolni, ismerkedni a lengyel sajtokkal.
Bár több mint 40 éve járunk fel Zakopanéba – szégyen és gyalázat, de – a Tátrai Múzeum eddig kimaradt az életemből. Igaz, jó pár évig nem volt látogatható, de ez sem ment fel igazán, viszont most, hogy korszerű formában újranyitott, végre én is meglátogattam.
A múzeumok esetében az utóbbi évtizedek nagyon magasra tették a mércét. Türelmetlenebbek lettünk, már nem elég, ha valamit statikus módon kiállítanak elénk, szeretünk kutakodni, gombokat nyomkodni, a figyelmünket úgy kell, hogy lekössék, mint a gyerekekét. A Tátrai Múzeum kurátorai ráéreztek a lényegre: Zakopane múltját, a góral parasztok kultúráját bemutató múzeum befogadható méretű, nagyon barátságos, jól szervezett, minden olyan látványelemmel felszerelt, ami nem testidegen, azaz jó arány- és stílusérzékkel merít a kor lehetőségeiből és ötvözi azt a saját mondandójával. A kiállítás részét képezi a helyi faunát bemutató tárlat is, amelytől látatlanban kicsit viszolyogtunk. Mindenkiből feltörtek a biológia órák vitrinjeiben látott lehangoló, kissé mumifikálódott tetemek, de a Tátrai Múzeum erre is rácáfolt, pazarul kivitelezett, szép életképeket kaptunk, amelyekben a kitömött állatok szinte élőként mutatták meg fajuk helyét a tátrai térképen.
A múzeum után rövid sétát tettünk az esti nyugalomban szunyókáló főutcán, majd vacsorázni indultunk. Újfent kissé távolabb kerültünk a belvárostól, egy igazán hangulatos, egyedi berendezésű étterembe vár minket a Karczma Regionalna Przy Młynie, azaz a Kocsma, akarom mondani, Fogadó a Malom mellett.
A déli trakta után kissé nehezünkre esett a választás, de készségesen a segítségünkre siettek egy pár közös előétellel, amiből boldogan mazsolázgattunk. Moskolét kaptunk, azaz zab- vagy árpalisztből készült lepényt, amihez fokhagymás fűszeres vaj és juhtúró dukált, smalec (sült húsos zsír) érkezett sok-sok friss kenyérrel, illetve egy nagyobb adag grillezett oscypeket tettek le elénk, pár szeletnyi – szintén sült – sonkával. A grillezett sajt divatja nagyjából 15 éve indult, azóta is töretlen népszerűségnek örvend, ma már a sajtpiacon a góral asszonyok azt is kiírják a sajtjaik mellé, hogy melyik hogyan olvad, ha netalántán grillezve kívánjuk fogyasztani.
Az előételekkel nagyjából jól is laktunk, szórványos rendeléseinkbe nem roppant bele a konyha, mindenki boldogan csipegette a sajtot, kente a zsírt, ette a juhtúrós lepényt. Én is csak egy pár bögre teát ittam, meg egy jó céklalevest, amit errefelé nem szentségtörés bögrébe, üresen és forrón kérni.
Innen már csak a szállásunkra mentünk. A sísánc alatti vidék szépen kiépült az utóbbi években, a Nosalowy Dwór is eklatáns példája, hogy ma már a pokoje nem csupán azt jelenti, mint gyerekkoromban, azaz egy kedves, de parányi szoba ággyal és merülőforralóval, hanem magas nívójú vendéglátást takar. Bár mi kevés szolgáltatás vettünk igénybe, de remekül aludtunk és életünk egyik legpazarabb reggeli felhozatalán hüledeztünk indulás előtt. A reggeli kínálatban a lengyel krumplilevestől a házi süteményekig minden szeglete megmutatkozott a helyi konyhának, komplett ebédet is összehozhattunk volna a kínálatból, ha lett volna rá igény.
Mi azonban búcsút intettünk Zakopanénak és Nowy Targ irányába, Krakkó felé vettük az utunkat. Krakkó is vissza-visszatérő kedvenc, amelynek emberléptékű történelme, kultúrája, építészete lenyűgöző. Számtalan alkalommal róttuk már az utcáit, jártuk a templomait, ismerkedtünk a negyedeivel, azonban most, hogy Bartos Tibor hozzánk szegődött, megint új arcát tudta mutatni. Ennyit számít, ha valaki egy életre elköteleződött egy lengyel feleség, a lengyel kultúra és Lengyelország mellett. Értő, humoros, pontos, gazdag információi újszerű megvilágításba helyeztek számtalan dolgot, őszinte rajongása teljesen új aspektusait mutatta meg annak a gót zseninek, akinek Európa legnagyobb gótikus szárnyas oltárát köszönhetjük.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még alig ettünk és ezt a hibát, itt, a lengyeleknél könnyűszerrel orvosolhatjuk. Mondjuk a zsidó negyed szívében, egy jóféle lengyel melegszendviccsel, a zapiekankával. A fél bagetten kínált, gombás raguval megpakolt, tátrai sajttal összesütött melegszendvics valóban megér egy kóstolást, vagy akár többet is. A Kazimierz piacterén, a Plac Nowy-n számtalan árus kínálja az ezerféle feltéttel megbolondított zapiekankáit, amely közül – elfogult vagyok – én minden esetben a gombás klasszikusra szavazok.
Melegszendviccsel a gyomrunkban már könnyű volt villamosra pattanni és egészen a belváros széléig robogni, ahol már várt ránk az a bizonyos trombitaszó, amelynek a Krakkó főterének sarkán álló Mária-templom ad otthont. A hét minden napján, annak minden órájában felhangzó panaszos trombitaszó, a hejnał legendáját mindenki ismeri.
Némileg árnyalja a képet, hogy a torony, amelyből felharsan óránként az áldozatos feladatra vállalkozó őr utolsó dallama, nagyjából 150 évvel a tatárjárás után épült. Persze ez nem von le semmit a dallam szépségéből, a benne bujkáló fájdalomból, illetve abból az elismerésből, amit a jelen kor trombitásai érdemelnek, akik naponta oly sokszor megteszik a toronyba vezető utat, lépcsőn, hogy a rövid performanszukat követően – alig egy órán belül – újra felkaptassanak az őrhelyükre, kinyissák az ablakot és a tér közönségét újfent ámulatba ejtsék. Egyes legendák egyébként arra is engednek következtetni, hogy a halállal véget érő dallamhoz nem szükségeltettek a tatárok nyilai, csak egy szimpla szívroham, ami a torony magasságát és az óránkénti felkaptatást figyelembe véve egészen racionális magyarázatnak tűnik.
A templombelső zavarba ejtően szép. Nem hatalmas, nincsenek akkora terei, mint az olasz templomoknak, otthonos, biztonságot sugárzó, elegáns, de nem barátságtalan. Esélyes, hogy a Tátrában ránk találó havazás és a Krakkóban ebből süvítő széllel kevert mínuszok okozta tévképzet volt csupán, de kellemesen temperáltnak tűnt a templom, jólesett végigjárni, elmélázni, majd a teljes körűen felújított Veit Stoss szárnyas oltárral szembeni padok egyikére lerogyni és hagyni, hogy a látvány beivódjon a retinánkba, hogy az arany ragyogásán túl meglássuk a valódi nagyságot és a mester elképesztő munkáját.
Veit Stoss gótikája nagyon szerethető, semmi groteszk középkor, színek, formák, hangulatok, de – Tibornak köszönhetően – egyetlen alak, egyetlen alkotás bírta azonnal félresöpörni a szárnyas oltár nyújtotta élményt és mutatta meg a művészet okozta valódi katarzist, Veit Stoss Krisztusa. A kín plasztikus ábrázolása.
A templomból kiszédelegve egy parányi kitérőt tettünk, hogy könnyebb vizekre evezzünk és a templom biztos akolmelege után se fagyjunk szét, betértünk a Szambelanba. Ebben a parányi üzletben házi készítésű likőrök vártak ránk, gyümölcsökkel, virágokkal, fűszernövényekkel, magvakkal érlelt, ízesített italok közül választhattunk, egy biztos volt, az alap jóféle lengyel vodka, tehát bajunk nem eshetett.
Finoman átmelegedve lesétáltunk a Wawel alá, majd felkaptattunk a várdombra és befordultunk a székesegyházba. Itt is szembeötlő volt a tágas terek hiánya, a hatalmas királysírok jócskán belakták a főhajót és a mellékhajókat is, nem csoda, hiszen szegény Hedvig is három helyen nyugszik ebben az egyetlen templomban, pedig valószínűleg egy sírral is kibékült volna. A magyar vonatkozásokban szerfelett gazdag templomban hosszan elmélázhatunk, nem csak a sírok, hanem az oldalkápolnák okán is, hiszen itt található az európai reneszánsz építészet több impozánsabb műemléke, többek között a Báthory-kápolna.
A templom után még megcsodáltuk a reneszánsz palota udvarát, Tibortól meghallgattuk a Wawel vérzivataros évszázadait, amíg hol laktanyaként üzemelt, hol széthordták, hol a szocialista gyáripar savas esői tették tönkre a laza mészkőből emelt elegáns oszlopokat.
Szuper idegenvezetőnktől búcsút véve aláereszkedtünk a városba, ahol már vártak ránk a Bárányhoz címzett fogadóban (Restauracja Pod Baranem). A zsidó negyed szélén egyensúlyozó hely az elegancia és a frivol hangulat egy kellemes elegyét hozta, az enteriőr, a személyzet és az étlap is elütött a zakopanei, kissé falusias légkörtől, mi pedig örömmel vetettük bele magunkat a krakkói fogások tanulmányozásába. Hideg és meleg előételek sorjáztak előttünk és mire a főfogásokhoz értünk, addigra a hidegen kínált sült libamell, a borjúmájas, a libazúza megtették a hatásukat, jóllaktunk. Azért nem adtuk fel, a számos zseniális leves között tallózva találtunk húslevest és persze zureket, amit itt gombákkal együtt tálaltak. Végül egy-egy szelet hibátlan süteménnyel zártuk az ebédet, hogy újabb gasztronómiai program felé vehessük az irányt: mentünk perecet sütni.
Az obwarzanek vagy obwarzanka maga Krakkó. A kerekperec itt a helyi street food, nem turistás újítás, semmi múlthamisítás, itt perecet esznek a lengyelek, jövet-menet, napközben, ha épp elkapja őket az éhség. Boltot sem kell ehhez keresniük, a kerekperecek kékre festett, üvegezett taligákon sorakozva várják őket, van sós, szezámmagos és naná, hogy mákos is. A perec frissen az igazi, másnap már kétséges, hogy megéri-e beleharapni, de mondjuk mártogatva még akkor is meg van a maga létjogosultsága. Az Obwarzanka Múzeumban már pár éve jártam, akkor a férjemmel tandem alkotásban voltunk, közös asztalon nyújtottuk, sodortuk, pödörtük és tekertük a tésztát, miközben egy cuki animációs kisfilm bemutatta a kerekperec nem épp ma indult történetét.
Most is hasonló megoldásban készültek a pereceink, jó volt játszani a jóféle tésztával, megismerkedni az alapanyagokkal, elmélyedni az eredetvédett perec leirata melletti műszaki rajzban, várni, amíg sül és örülni annak, hogy milyen szép lett. Jó kikapcsolódás volt, informatív, kedves, vicces, amelynek a végén angol vagy lengyel nyelvű diplomát is kiállítottak arról, hogy perecmesterek lettünk.
A városfal egyetlen megmaradt tornya mellett, a Barbakán tövében található szállásunk ideális helynek bizonyult. Gyorsan lepakoltunk, majd – mivel régen ettünk – elindultunk vissza a főtér felé, hogy egy újabb izgalmas gasztronómiai utazásban legyen részünk. A Szara Ges, azaz a Szürke Lúd tökéletes példázata volt annak, hogy egy turistás környezetben, a főtér sarkán üzemelő étteremben is lehet magas minőségű konyhát vinni, olyat, amire a lengyelek is nyitottak.
A lengyel gasztronómiai hagyományokra épülő, a modern konyhatechnológiát ízléssel alkalmazó, a helyi alapanyagokra koncentráló konyha hibátlan fogásokat adott asztalra. Igen, ez most egy magasabban kvalifikált hely volt, messze nem a szintén nagyon szerethető, de bőven máshova pozicionált tejbárok, kifőzdék és házias éttermek szintjén mozgott, de mégis közérthető és szerethető tudott maradni. Nem volt feszengés, kisujjeltartás, csak kulináris élmények. Magam részéről füstölt pisztrángot kértem és egy helyi sajtokból álló válogatást, amihez birssel kevert almalekvár érkezett.
Desszertként pedig a helyi specialitás került elénk, a Szürke Liba, amely vattacukorfelhőbe csomagolt csokoládé lúdtojás volt, most épp mangós krémmel töltve. Elegáns, ötletes és hibátlanul finom.
Reggel – a közös programok előtt – tettünk egy kis kitérőt. Mivel nálunk családilag mindenki fertőzött a lengyel-szerelemmel, így elképzelhetetlen, hogy a helyi finomságok nélkül térjek haza. Itt nem elég egy jól megválasztott sál, nyaklánc vagy hűtőmágnes, ehető ajándékokra vágynak, és meg is értem. Így aztán nyitásra a vasútállomás melletti bevásárlóközpontban található szupermarketnél voltunk, majd jöhetett az elmélyült válogatás, Wedel vagy Wawel, egy csomag kolbász vagy inkább öt, a felismerés, hogy van más sós krówka (tejkaramella) is, mehetett a kosárba minden, amivel errefelé boldogok vagyunk, hogy aztán érezzem a súlyát, mire a szállásra értünk.
A lengyel utunk utolsó állomása a főtér volt. A világ legnagyobb piactere, a Posztócsarnok összetéveszthetetlen sziluettjével annak a fejében is megvan, aki még sosem járt Krakkóban.
Mi azonban most nem csak bejártuk, hanem alá is ereszkedtünk, hogy megtekintsük a krakkóiak egyik legnagyobb projektjének eredményét, a Földalatti Krakkó Múzeumot.
A 2000-es évek elején kialakításra került múzeum sokak számára egyáltalán nem ismert, a bejáratát a Posztóház árkádja rejti, nincsenek színes és szagos plakátok lépten-nyomon, hogy pont mit rejt a főtér a talpunk alatt, holott izgalmas és tanulságos kiállítás, amely nem csak a krakkói történelmet mutatja meg, hanem szépen koncentrál a főtérre magára is. Nagyjából egy bő órát lehet csavarogni a különféle alagútjaiban, amíg apránként minden interaktív segédletből kinyerjük a megfelelő információkat.
A múzeumi kaland után sem mentünk messzire, jó én elkalandoztam egy csodás mentes sütire a Cakesterbe, a Barbakán felé, vártak minket ugyanis a Wentzl Bisztróban, hogy segítsenek elsajátítani a pierog készítés mikéntjét. Az orosz pirog lengyel megfelelője a pierog, a selymes, vékony tésztába zárt töltelékkel készített batyuk elengedhetetlen részei a mindennapoknak és az ünnepeknek is. Számtalan töltelékkel készítik, szalonnával, tejföllel fogyasztják, édesen is gyakorta asztalra kerül, ilyenkor édes tejföl vagy tejszín dukál mellé.
Itt most orosz pierogok készültek, azaz pierogi ruskie, amelyben a töltelék tört főtt krumpli, túró és sült hagyma krumplihangsúlyos keveréke. Vezetőink mutatták, hogy milyen vékonynak kell lennie a tésztának, mennyinek kell lennie a tölteléknek és hogyan kell úgy összecsippenteni a friss tészta szélét, hogy szépen fodrozódjon, de főzés, sütés közben se nyíljon szét.
Kellemes és hasznos kikapcsolódás volt, amelynek a végén el is lehetett fogyasztani egy tálnyi pierogot (ha nem is pont a saját készítésű példányainkat).
A lengyel kalandunk ezzel ért véget. Még egyszer, utoljára végigfutott a tekintetünk a Posztócsarnokon, a Mária-templomon, a városházát egykor őrző tornyon, nagyot szívtunk a hűs levegőből, majd a korán érkező alkony aranyfényeibe burkolt Tátrán át hazatértünk. Azzal a biztos hittel, hogy megyünk még. Nemsoká.
