Nincs is annál jobb dolog mikor egy
csomó ember együtt főz. Mindig is szerettem másokkal főzni.
Először anya mellett kuktáskodtam, aztán jöttek a baráti
összejövetelek, a nyaralások, ahol – milyen meglepő –
valahogy mindig a konyhában találtam magam, számos kuktával
megfejelve.
Most viszont egy kicsit megint én
voltam az inas. S valljuk be nagyon jó mesterem volt.
Rossana De Angelis nem a termetével
tűnik ki. Egy hozzám hasonlóan mélynövésű, kicsiny olasz
hölgy, akibe annyi vitalitás, elszántság és alázat szorult a
főzéssel kapcsolatban, hogy ez az első pillanattól kiemelte
közülünk.
A 9 fősre hízott gasztromán
társaságot úgy vezényelte keresztül egy hatfogásos menün,
ahogy kell.
Mindenki megkapta a maga feladatait. A
barátnői triumvirátust kockázásra ítélte, az egyetlen férfit
befogta vajastésztát gyúrni, volt akit a reszelőhöz állított
egy darabka parmezánnal. Aztán időnként cseréltünk. A
tésztagyúrásra mindenkit rábírt, a szecskázást sokan kerülték
(bevallom én is, bocsánat Maki! ;)). Az ételek készítését
nagyon gyakorlottan, egymással fedésben, de bölcs átgondoltsággal
és odafigyeléssel irányította, úgy, hogy mindenki mindent lásson,
próbáljon, értsen.
A menüsor összeállítása már
papíron is tetszett, de az az ízgazdság, az az emberi jelenlét, a
hely varázsa annyit adott hozzá, hogy az szinte elképzelhetetlen.
Tegnap már haza jött
velem egy kevés szárított gomba és némi risotto-nak való rizs,
hogy vasárnap elkészíthessem a családnak, amit tanultam. Jövő
héten az est további elemeit fogom gyakorlásképp újfent
elkészíteni. Ahogy haladok előre úgy sorjáznak majd szépen
Rosanna receptjei az én interpretálásomban.
Mikor fél 10 körül – némi bortól és
a csodás vacsorától elpilledve – hazaindultam, Rossana adott valamit,
aminél többet nem is tehetett volna. Megdicsért. És én hazáig mosolyogva ültem a héven.
