MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Ugyan még nem járta arrafele, de az indiai konyhát régóta feltétel nélkül kedvelem. Szeretem az egyszerűségét, a rafinált fűszereit, a kenyereit, a felhasznált alapanyagokat, egyszóval szeretem az indiai ételeket.

Sokszor főzök épp ezért indiait, vagy ha lehetőségem adódik, akkor vagy a családdal vagy a barátaimmal megyek el egy-egy jó indiai étteremben.

A barátainkkal való közös vacsorák során fogalmazódott meg bennem, hogy kéne csinálni egy rövidebb összefoglalót az indiai konyhának arról az apró szegmenséről, amit a budapesti indiai éttermek nagy része képvisel.

Így született ez az anyag: Menjünk indiaiba!

Tegnap az egész napomat a Hungexpo-n töltöttem. A szokásos élelmiszeripari kiállítás mellett, idén a másik nagy vonzerőt számomra a Bocuse d’or olimpia jelentette.

A korábbi évekkel ellentétben idén valahogy nagyon szűk keresztmetszetét kaptuk a gasztronómiának, hiszen a kiállítók jelentős része vagy a pékipar képviseletében érkezett, vagy valamilyen cukrászati céget szeretett volna bemutatni a magyar közönségnek.

Az édességért és kenyérért rajongó lelkem viszonylag hamar eltelt a finom péksüteményekkel, a színes macaroon-okkal és a falatnyi, a kiállítók által igen szűkmarkúan mért fagylaltcsodákkal. Az Anikóban és bennem minduntalan felszökő lelkesedést Zsolt szakértelme törte le, aki sokszor sejtett felesleges, de tetszetőssé tételben nagy szerepet játszó segédanyagokat a kenyerekben és a desszertekben.

A kiállítás mellett eközben második napja zajlott a Bocuse d’or, így többször megfordultunk a verseny helyszínén is. Megnéztük, hogyan tálalnak a versenyzők, hogyan kóstol a zsűri és hogy ki nyerte meg a magyarországi döntőt 2010-ben.

A Paul Bocuse által alapított versenyről majd még írok egy hosszabbat. Mert  ez a gasztro-olimpia megér egy misét.

Hétvégén fantasztikus élményben volt részem. Várakozhattam.

A valentin-napi Finománián a közös főzés öröme mellé, a szombat esti órákban csatlakozott a csodavárás kivételes érzése.

Furcsa volt látni, ahogy terjed a hír, ahogy mindenki kiélesedett érzékkel lesi, várja, hogy mikor kapjuk a hírt, hogy megérkezett közénk Eszter kisfia.

Dávid nem váratott minket sokáig, éjfél körül született, egészségesen, 57 centi hosszan és közel 4 kilósan.

Isten éltesse sokáig!

Ma nagyon kellemes délelőttöm volt. A férjem egyik volt kolléganőjével volt találkozónk.  Mivel csak néhány napig tartózkodik a városban, így néhány ügyintézés és egyéb baráti találkák közé besorolva, rá hagytuk a döntést, hogy hol és mikor találkozzunk.

Szerencsére.

Bea jóvoltából ugyanis megismerkedtem a Noé cukrászdával és annak egyik tulajával Miklóssal, aki – minő véletlen – szintén kollégája volt egykor a férjemnek.  A jó hangulatú cukrászdában a barátságos tulajon túl, rendkívül finom sütemények vártak.

Kifejezetten házi jellegű, kinézetű példányok illették magukat a pultban. Ízre meg olyanok voltak, mintha egy jó tante látna minket vendégül, és szívét-lelkét kitette volna, hogy igazi desszertkavalkáddal kápráztasson el minket. Először egy borzas katára keresztelt diós omlós süteménnyel barátkoztunk, majd jött a flódni és végezetül egy tisztes pogácsa. Többet is kóstoltunk volna, de délelőtt valahogy nem fért több belénk, bár én nagyon szemeztem a svájci kiflivel is.

A világ újabb szűkülésére példa, hogy Miklóssal való diskurzusunk közben kiderült, hogy kamaszkorom szép emlékű cukrászdája, a Kríz (jelen állás szerint Bulldog cukrászda) is az ő tulajdonukban van, ahol a neje, Raj Ráchel viszi a boltot és készíti a szebbnél szebb tortákat.

A nagymamahangulatú tányérok, a gazdag, ízes, tisztes sütemények és a pulton innen és túl zajló kellemes beszélgetés nagyon jól esett. Szerintem máskor is visszatérünk még, hogy kóstolgassuk a kínálatot és beszélgessünk egy kicsit Miklóssal.