MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Az egész heti rohanásban egyszer csak ott találtuk magunkat a Vámház körúton. Shy ugyan már túl volt egy – egészen biztosan kiváló – ebéden, mert a Lövőház utcai Papa Gyrosban jól főznek, de mivel nem bírta volna elviselni, hogy a társaságában éhenhalok, ezért együttesen teszteltük le a Veres Pálné utcában megbújó Papírtigrist.

A helyről már többször, többektől hallottam, kivétel nélkül jót. Igaz, mindenki otthon, a formás papírdobozokból kóstolta a konyha kínálatát, de a helyben tesztelést is meg tudtuk oldani.

A láthatóan a “take away” bizniszből élő étterem kevés asztallal és kevés vendéggel működött koradélután, így könnyen asztalt kerítettünk, majd elmerültünk az étlapban. Shy rögvest kiszúrta a kókuszos málnalevest, én ellenben hosszasan merengtem, majd egy csirkesültes pirított tésztára esett a választásom.

Az ügyesen ázsiai név mögé bújó konyhában szinte bármi megtalálható. Van dim sum, akad pad thai, pirított tészták s különféle wokban készített ételek. Én a magam részéről a tészta mellett tettem le a voksomat, ami közepesen tempósan érkezett (eközben több futár többzacskónyi illatozó dobozzal távozott a konyháról) és nagyon finom volt. Hihetetlen nagy adagot kaptam, kellemes fűszerezéssel, kellő mennyiségű hússal. Shy is elégedetten mormogott a málnalevese felett, bár nehezményezte, hogy a tápiókagyöngyök bezavartak a krémes gyümölcsleves gondtalan élvezetébe. Bezzeg a Nőknek tuti bejött volna a gyöngyhalászat.

Amíg én küzdöttem a tésztakígyók pálcikák segítségével történő elpusztításával, addig újabb finomságot kaptunk, egy gyömbéres brownie képében, amihez chilis eperöntet is dukált. A tészta finom volt, a gyömbér és a chili szép harmóniákat festett a csokoládé adta alapokra. A hozzá kortyolgatott házi gyömbéres limonádé is telitalálat volt. Nem volt gejl, inkább hozta azt, amit elvárnánk ezektől a levektől:üdítő volt.

Annak ellenére, hogy farkaséhesen estem neki a tésztának, nem voltam képes eltüntetni az egészet, sőt a korábban megrendelt csokoládés tavaszi tekercseim is  egyből doggie bag-be kerültek.

Szerintem nem utószor ettem náluk és szívből sajnálom, hogy felénk már nem vállalják a házhozszállítást, pedig szívesen csemegéznék néha azokból a formás papírdobozokból.

A múlt hetünk és a hétvégénk a könyvek jegyében zajlott. A Nőket egészen kicsi koruk óta a könyvek szeretetére próbáljuk nevelni, ami az én könyvmolyságomat alapul véve nem is olyan nehéz. Egyrészt sokat látnak könyvvel a kezemben, sokszor olvasunk fel nekik, minden ünnepen van ajándék könyvük és a Könyvhétre való izgatott készülődésemnek is mindig részesei. Ahogy nőnek, ez a dolog úgy válik  egyre komplexebbé és izgalmasabbá.

Idén a könyvhetet egy héttel korábban kezdtük a Manó Könyvek gondozásában megjelent Claude könyvekkel. Zsófinál a kutya alapesetben mindent visz, így a helyes micisapkás jószágot már a könyv lapozásakor megkedvelte. Anna kevésbé ragaszkodik az állatokhoz, így nála a kedvenc hős kiválasztásával várni kellett, amíg az én olvasatomban megismerkedett Claude nem mindennapi hétköznapjaival.

A gyerekkönyvekkel kapcsolatos legnagyobb hibára mostanában döbbentem rá. A felnőtteknek szóló irodalom esetében az írónak egyszerű dolga van, egy adott korosztály számára ír. A gyerekkönyvíróknak azonban két egymást ritkán metsző halmaz, a szülők és a gyerekek számára kell élvezhetőt  alkotnia. Azt hiszem ez a – főleg a 10 éves korig tartó – gyerekirodalom legnagyobb mumusa. Megfogalmazni ugyan sokáig nem tudtam, de több ízben szemben találtam magam a ténnyel. Ezért nem is engedtem be a babócás és a petis könyveket a lakásba, s ezért próbálok meg Milne és Kästner alkotásaival gyerekfantáziát tapétázni, ha egy mód van rá.

S ezért is félek sokszor a friss, ropogós mesekönyvektől, mert a mai kortárs irodalmi alkotások közül is volt olyan, ahol az apjukkal egymásra mutogatva próbáltunk a felolvasás kínjától szabadulni.

De Claude más. Claude jött, megemelte micisapkáját, illedelmesen köszönt és Bolyhos zokni urasággal elvarázsolta a Nőket. Engem meg szórakoztatott és azt hiszem ez nagyobb szó mindennél. A könyv mögött húzódó, azt finoman belengő irónia nagyon szerethetővé tette a könnyed, fordulatos történeteket.

A Claude a városban is megragadta a Nők fantáziáját, de a tengerparti és kalózkalandokban gazdag nyaralós rész még inkább tetszett nekik, s nekem is. A történet egységesebb volt, nem tagolódott fejezetekre és nagyon klassz epizodisták tűntek fel benne. Ez egyébként az első kötetre is jellemző, az orvos karaktere könnyedén, néhány ecsetvonással kerül a helyére, de mégis tökéletes.

A Könyvhét közeledtével Zsófi már pedzegette, hogy jó lenne a vásáron szert tenni a harmadik kötetre is, de arra még egy kicsit várniuk kell a hölgyeknek.

Csütörtökön aztán újabb kultúrsokkot kaptak a Nők, Aquincumban találkozhattak Steven Saylorral. Igen, tudom, a Nők még nem olvassák Gordianus történeteit (bár ami késik…), de azt azért értették, hogy ez a nagyon szimpatikus bácsi írással foglalkozik, s az ókori Rómában játszódó történetek pattannak ki az agyából. Épp ezért, a tavalyi római útról hozott képeskönyvüket el is vitték megmutatni, hogy bizony őket is izgatja ez a letűnt birodalom.

Szombaton meg egy egész délelőttön és kora délutánon át  közösen tobzódtunk a könyvekben. A könyvhét felemelő, szép, kegyetlen hőségben gazdag és szívfájdító volt.

Szép volt, mert sokan voltak, mind árusok, mind könyvek, mind vásárlók. Sokan dedikáltattak, sokan vonultak egyre nagyobb pakkokkal egyik standtól a másikig. Jó volt látni, ahogy a Nők tudatosan válogattak, visszatértek, mérlegeltek, majd választottak. A melegről azt hiszem főleg az árusok tudnának nyilatkozni, minket délre a hőguta kerülgetett, pedig sokszor árnyékos kis kerülőutakon jutottunk vissza egy-egy standhoz.

S hogy miért volt szívfájdító? Egyrészt egy újabb Janikovszky kötet vált aktuálissá, az Én már iskolás vagyok, másrészt fájó szívvel néztem azt az értelmiségi réteget, akiket már csúnyán kikezdett a pénztelenség, de mégis jöttek és a lehetőségeikhez mérten próbáltak vásárolni.

A könyvhét most egész nyáron folytatódik. Legalábbis nálunk. A felhalmozott készletek árnyékos, hűs szegletekben való olvasásával és felolvasásával.

Ezeken a meleg napokon szívesen készítek olyan dolgokat, amihez nem kell a se a sütőt bekapcsolni, se a főzőlappal melegíteni a konyha amúgy is perzselő levegőjét. Ilyenkor kerül elő a kuszkusz. Az meg, hogy épp milyen kuszkusz salátát ebédelünk, már semmi mástól nem függ, mint hogy mire akadok a konyhában.

Pénteken egy kevés hideg csirkesülttel, egy pár szem aszalt paradicsommal és két tisztes csokor petrezselyemmel hozott össze a sors.

Petrezselymes kuszkusz saláta

1 kis bögre kuszkusz

2 bögrényi forró víz vagy leves

4 dkg vaj

sült csirke falásnyi darabokra metélve/tépve

2 csokor petrezselyem

4-5 db aszalt paradicsom

1/2 citrom leve

só

A kuszkuszt egy tálba teszem, felöntöm forró vízzel és azonnal fedem. A csirkéről lehámozom az ehető húsokat, a paradicsomot apró kockákra metélem, a petrezselymet alaposan megmosom, majd nem túl apróra összevágom. Ezután a kuszkuszt elkeverem a vajjal, picit sózom, majd minden mást is hozzáadok és alaposan átkeverem. Végezetül a citromlével meglocsolom és tálalom.

Mostanában elmaradtam egy-két cikk bemutatásával, pedig igen izgalmas témákról írtam.

A múltkori inkák aranyát bemutató anyagot egy hasonlóan nemgabonából gabonává avanzsált növény története követte. A hajdina története és néhány recept itt olvasható.

Aztán elmerengtem a konfitáláson is. Eszembe jutott a Monaldi-Sorti házaspár első könyvében megjelenő 17. századi olasz konyha és már láttam is, ahogy a főszereplő a pincében eltett húsokat kihorgássza a zsírból, hogy vacsoraként majd asztalra kerülhessenek. Aztán beugrott egy-egy kép az Ág utcai spejzról, ahol a piros zsírosbödön is képes volt ilyen csodákat rejteni.

Desszert fronton meg a trifle-t vettem górcső alá és meg kellett, hogy állapítsam anya szülinapomra alkotott süteménye tökéletesen kimerítette a trifle fogalmát, csak akkor erről még egyikünknek sem volt tudomása, nemes egyszerűséggel letiramisuztuk szegényt.

S hogy mi van a nyárt már megneszelt Nőkkel? Utolsó ohodás napjaikat élik, lassan búcsúznak a biztonságos és otthonos ohodától, túl vannak az utolsó közös kiránduláson, az utolsó közös kézműveskedésen és legbelül tudják, hogy valami visszafordíthatatlanul véget ér.

Én meg csak nézem a lassan 130 centire nyurgult lányaimat és el sem hiszem, hogy ősztől már iskolába mennek.