MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A Zwack eseményekre szóló meghívásoknak mindig szívesen teszek eleget, így most sem volt kérdés, hogy megyek és megkóstolom az új szuperprémium likőrjüket, a Zwack Unicumból készített Riservát.

A bemutatóhoz kapcsolódó program nem csak az ital kóstolására korlátozódott, a tényleges ízlelés előtt nagy utat tettünk meg az ízek és illatok birodalmában. Először az öt alapíz környékén mozogtunk, az 1790 környékén összeállított eredeti és a mai napig gondosan titkolt receptúra egyes valós vagy vélt elemeit vettük sorra, próbáltuk elképzelni, hogy az Unicum összetett aromájának egyes komponenseiből hogyan alkothatta meg dr. Zwack a leghíresebb magyar gyomorkeserűt.

Az ízek mellett az illatokkal is játszottuk, próbáltuk ott is megtalálni azokat az alkotóelemeket, amelyek oly jellegzetessé és egyedivé teszik ezt az italt. Majd miután elméletből már nagyon jók voltunk, áttértünk a kóstolásra és az Unicum gyártási folyamatának megfelelően, lépésenként belenyalintottunk a készülő italba. A tiszta szesztől, az áztatott és lepárolt gyógynövényes italokon keresztül egészen a kész Unicumig vezetett a sor, olyannyira, hogy az utolsó tétel után a pincében, egyenesen a hordóból csapolva ittuk ezt a bittert.

A Riserva ekkor még váratott magára.

A vacsora azonban már előkészítette az italt, a rövid, de ügyesen összeállított ételsorban sorra visszaköszöntek a Zwack ház termékei, a Riserváva ízesített consommé és a Unicum szilvával gazdagított chutney esetében is helyén volt minden íz.

A Riserváról meg egyszerűen csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. A magam részéről az Unicumot csak betegség idején iszom, így nagy boldogság volt 2012-ben az Unicum Szilva megjelenése a piacon, az aszalt szilva ágyon érlelt ital pont annyi édességgel és gyümölcsösséggel lett gazdagabb, amivel megnyert engem is a Unicumosok táborának.

A Riserva – az Unicum Szilvához hasonlóan – több éves fejlesztés eredményeként kerül májusban az üzletek polcaira. A dupla hordós érleléssel készített ital egyediségét a háborút egyedül átvészelő hatalmas, 1937-ben gyártott Zwack hordó adja (a társaiból pontonhidat készítettek az oroszok), amelynek dongáin, dongáiban az elmúlt 80 év pihen, ezernyi ízével gazdagítva a frissen készült gyomorkeserűt. Miután az Unicum magába szívta a fekete méznek keresztelt egyedi ízt a sok keserűt látott öreg hordóból, áttöltik tokaji aszús hordókba, pontosabban Zwack Isabella 2007-es tokaji aszús hordóiban érik tovább az ital, itt kapja meg a végső ízjegyeket.

Az így létrejövő mély, borostyánszínű, selymes, gazdag, tartalmas szuperprémium ital jól jelképezi a két testvér munkáját, Sándorét, aki a fűszerek és a gyógynövények szakértője és Izabelláét, aki a borok szerelmese. Az eredmény önmagáért beszél.

A repülőút kimerítő volt, de kevéssé vészes, mint gondoltam. A Párizsig tartó szakasz egy szempillantás alatt eltelt, igaz egy itt-ott összeszedett 20 perces késésnek köszönhetően eszelős tempóban vágtattunk végig az elképesztő méretekkel bíró CDG reptéren, hogy elérjük a csatlakozást. Amíg itthon átható zegernyében kezdtük a napot, a franciáknál már enyhébb idő volt, így csatakosra izzadt télikabátban lihegtünk a beszállásra várva, de a repülőn már az a boldog tudta kerített hatalmába, hogy úton vagyunk, s hogy olyan fiatal vagyok, mint még soha. Ennek az érzésnek valószínűleg az utastársaim lehettek az okai, pontosabban az, hogy a gép fedélzetén Nyugat-Európa nyugdíjasainak öregebbik felel indult az örök tavaszba süttetni magát. A Nőkön kívül alig volt gyerek, a húszéveseket 1-2 hátizsákos képviselte, a mi korosztályunk meg teljes egészében hiányzott az utasok közül.

Az utazómagasság elérése után aztán jött az etetés. Az Air France kitett magáért, teljes mértékben vállalható koszttal fogadta az utazókat, sőt az extra kínálatuk még ezt is felülmúlta. Az eredeti tervek szerint a patinás Le Notre menüjével kellett volna szembe találnom magamat, de ezt a légi kísérők valahogy elkeverték, így egy másik választható menüt, a francia gasztronómia tradicionális fogásait felvonultató Tradition kínálatát teszteltem. A libamájjal indított, konfitált kacsával folytatott és diókrémes piskótával záruló menü nagyon kellemes és rendkívül laktató volt, így az utazás további részében csak a család ellátmányozására kellett figyelmet fordítanom.

A hosszú távú utazás unalmas. Nem tud más lenni, az óceán fölött repülve a kék ég és a végtelen tenger látványa a legkitartóbb leánygyermek számára is ellaposodik egy idő után, így aztán a Nők filmnézéssel ütötték el az időt, meg azzal, hogy a gyakorlott öregeket lesték, hogy mikor indul meg az invázió a konyhák irányába. Isten tudja honnan, de néhány utastársunk számára sugallatszerűen érkezett mindig az infó, ha újabb szendvicsek, fagylalt vagy épp alma került kihelyezésre a különféle italok mellé, s ilyenkor – korukat meghazudtoló fürgeséggel – kerekedtek fel begyűjteni a zsákmányt.

Addig haladtunk vissza az időben, hogy egyszer csak feltűntek a Karib-tenger szigetei, s az előttünk finoman villódzó monitoron is egyre közelebb és közelebb ért a repülő a vágyott célhoz, majd a magyar éjszakában és a costa ricai délutánban leszállt a gép és mi ott találtuk magunkat a párás, meleg, zajos, de mégis barátságosnak tűnő fejetlenségben, ami a reptér előtti járdán bontakozott ki.

A férjem – aki adós még egy autóbérlési beszámolóval – az utazás előkészítésének egyik legnehezebb feladatát magára vállalta: autót bérelt. A Costa Rica-i autóbérlés már az első pillanatban nehézkesnek tűnt, a különféle fórumokon zajló eszmecserék, történetek is mind ezt támasztották alá, így az ő reszortja volt, hogy lehúzás helyett értelmes módon legyen négy kerék a fenekünk alatt két hétig. A reptéren bepréselődtünk az autós cég kisbuszába, majd percekkel később kihajtogattuk magunkat egy parkolóban, ahol hosszan néztük a késő estébe forduló égboltot, amíg vártuk, hogy végre begördüljön a járgányunk, s útnak eredhessünk a szálloda felé.

A szálloda remek ötlet volt. Costa Rica-i éjfél és magyar hajnal hét környékén már jártányi erőnk sem volt, boldogan vágódtunk be a ropogós ágyneművel behúzott ágyainkba és hajnalban valami furcsára ébredtünk. Pontosabban még csak derengett, halvány fények kúsztak be a kert felől, de nem is erre keltünk, hanem a hangokra. Olyan volt, mintha az állatkertben ébredünk volna, a madárházból ismerős rikoltások mellé számtalan ismeretlen trillázás társult, s olyan hangorkánná nőtte ki magát, hogy a csukott ablakok mögött kipattant a szemünk.

Costa Ricában amúgy is végig korán keltünk. A korai reggelt megelőző derengésben mindig döbbenetes ricsaj keletkezett, a dzsungel éjszaka sem szűnő moraja is felerősödött és az összes erdei állat csatlakozott a napüdvözlethez. Szóltak a papagájok, az általunk csak Pepike-madárnak nevezett tündéri, sárgahasú énekes madár, a mi feketerigónkra emlékeztető énekesmadarak is bekapcsolódtak a koncertbe, amihez a bőgőmajmok szolgáltatták a rémületes, horrorfilmekre emlékeztető altot.

De San Joséban még csak a madarak adtak reggeli koncertet. Gyorsan össze is szedtük magunkat, konstatáltuk, hogy rettentően éhesek vagyunk, s miután rájöttünk a széf működési elvére, elvonultunk reggelizni.

A széf megkerülhetetlen az én beszámolómban. Jól jelképezi azt, ami nekem újdonság volt Európa után. A rácsok, a mérhetetlen mennyiségű rács az épületek ablakain, ajtaján, a tornácon, a kertben, tetején szögesdrót, rajta ezernyi lánc és lakat. Már a szállásfoglalásnál feltűnt, hogy ha az ember kilép a szállodák adta komfortzónából, s mondjuk az Airbnb-n cserkészik, akkor bizony szinte mindegyik Costa Rica-i szállás fotóin ezekkel a rácsokkal szembesül. A szállóban nem volt rács, hanem folyamatosan járőröző biztonsági szolgálat védte az ott lévő értékeket, s be kell, hogy valljam ez nem volt a legmegnyugtatóbb.

Egyszóval használtuk a széfet és elléptünk reggelizni. Pazar volt. A korianderes rántotta, a különféle salsák, tamales, a helyi – még igazán újdonságnak számító –  gallo pinto, azaz a babos rizs, mellette érett mangó, ananász, papaya, passiógyümölcs társult, valamint jó ízű, de kissé túl hosszúra hagyott kávé.

Miután rendkívül alaposan megreggeliztünk, úgy döntöttük felfedezzük San Josét és beszerezzük az utunk további részéhez elengedhetetlen helyi sim-kártyát. San José felfedezése rögtön a szálloda előtti hat sávos úton indult, ugyanis se lámpa, se gyalogátkelő nem akadt, így a pesti sokéves rutinnal (amit anyaként igyekeztem rejteni a minden rosszat azonnal eltanuló Nők elől) oldottuk meg a bejutást. Nem volt egyszerű. Nyolc körül a nap már úgy tűzött, mintha delelőn járna, a fagyhoz és szürkeséghez szokott bőrünk-lelkünk még nem állt át teljesen, kerestük az árnyékot, a zebrát és közben arra is rájöttünk, hogy a domborzat már megint lemaradt az térképről. San Joséban ugyanis alig volt egyenes vagy lapos rész, kisebb-nagyobb emelkedőkön, kaptatókon keresztül jutottunk el a város nevezetességeihez, miközben vadul kerestük – teljesen hiába – a Kölbi nevű szolgáltató márkaboltját. Az üzletek még épp csak nyitottak, de a város fő ütőerén az Avenida Centralon már javában zajlott az élet.

San José látképe nem egységes. Az épített környezetet csak egy-két gyarmati stílusú épület fémjelzi, a többi inkább esetleges és teljességgel funkcionális. A tereiket az ezernyi formában felszínre törő növényzet teszi pompássá, a belvárosukat pedig az emberek sokszínűsége díszíti.

Nagyjából két óra alatt bejártuk a város magját, majd visszasétáltunk a szállásra, ahol a Nőkkel egyetemben bevettük magunkat a medencébe, s a délutáni programunkig nem is nagyon kívántunk mást kezdeni magunkkal. A medencés programnak a nap vetett véget, dél körül merev forróság telepedett ránk, így inkább a szobában pihentünk kicsit, majd az amerikai életérzés jegyében ellátogattunk egy Walmartba, mielőtt a Britt Coffee túrájára indultunk volna.

A kávétúráról az Origón olvashattok egy jó kis – általam írt – cikket.

Sose értettem, miért aggódják túl egyesek ezt a ruhacipő dolgot, amikor bőröndöt pakolnak. Végülis pólót, gatyát és ilyesmit kábé a világon mindenhol be lehet szerezni ha esetleg kimaradt volna a bőröndből, de ha a fogkrém-sampon marad itthon, hát az se nagy gáz, bolt jószerivel mindenhol van. Na jó, egy lakatlan szigetre vagy a Nemzetközi Űrállomásra utazva ez nem áll, de azért ez ritka eset. Az viszont roppant kínos, ha otthon felejtjük mondjuk a laptopunk tápegységét vagy valamelyik kütyünkhöz egy-egy speciális kábelt, csatlakozót, tartót és egyéb kiegészítőt, mert azon túl, hogy ezek drágák is lehetnek, sokkal macerásabb lesz helyismeret nélkül olyan boltot találni, ahol pótolni lehet őket. És akkor lehet, hogy ott áll a 21. századi turista egy komplett gardróbnyi csodaszép ruhával a távolban, de minek, ha még szelfizni se tud, mert elfelejtette bepakolni a szelfibotot. Feltéve persze, hogy egyáltalán odatalál előre letöltött térképek vagy mobilinternet nélkül.

A 21. század turistája számára már az az igazi kihívás, hogy műszaki és kütyülógiai szempontból megtervezze a gondtalan utazáshoz szükséges magával szállítandó eszközparkot, illetve, azt, hogy honnan és hogyan lesz internet-hozzáférése. És higgyük el, ha biztosra akar menni, ez nem is annyira egyszerű.

DELEJ

Jóval az utazás előtt nézzünk utána, milyen konnektorok vannak a célországban, illetve, hogy milyen hálózati feszültséget használnak. Ha 230V-os hálózat van ott is, akkor a hazai eszközeinket nyugodtan vihetjük, működni fognak, csak azt kell jól kitalálni, hogy vajon be tudjuk-e dugni az ottani szabvány szerinti konnektorokba. Ehhez az eszközeinket is nézzük meg alaposan, mert van olyan, hogy mondjuk a telefontöltőt simán be tudjuk dugni, de a földelt dugóval szerelt laptop-tápegységet vagy a hajszárítót már nem. Ha olyan országba utazunk, ahol nem 230V a hálózati feszültség, hanem mondjuk 120V, akkor ezen felül azt is nagyon gondosan meg kell néznünk, hogy az eszközeink működnek-e ilyen hálózaton. Ha rá van írva, hogy pl 110-230V, akkor feltehetően rendben is lesz minden, csak a konnektor formájával, azaz a dugó bedughatóságával kell foglalkoznunk. Léteznek olyan eszközök, amiket át kell kapcsolni a hálózati feszültség függvényében, ezeket praktikus már úgy becsomagolni, hogy átkapcsoljuk, nehogy elfelejtsük. Ha a gyerekek is hozni akarnak elektromos cuccokat, nagyon szigorúan vizsgáljuk meg ezeket az eszközöket is mielőtt bepakolják saját poggyászukba.

Ha arra jutunk, más szabványúak a konnektorok a célországban, akkor több lehetőségünk van. A legkézenfekvőbb, hogy átalakítót kell vinnünk. Igenám, de ezeket az utazó adaptereket gyakran irreálisan drágán adják, és ha több eszközt is egyszerre szeretnénk tölteni, vagy használni, vehetünk belőle vagy egy tucatnyit, ami a végén nem csak, hogy drága, de még nehéz és macerás is lesz. Vegyünk inkább egy átalakítót, és vigyünk hozzá egy mondjuk hat aljzattal ellátott itthoni elosztó-hosszabbítót, mert akkor egyetlen átalakítóval akár hat eszközt is tudunk használni. Sok olyan eszköz van, ami USB-ről tölthető: mobiltelefok, táblagépek, powerbankek, headsetek, ebook-olvasók stb. Ha sok ilyen eszköz van nálunk, lehet, hogy praktikusabb, ha inkább beszerzünk egy olyan USB-s töltőt, amiről egyszerre 6 vagy még több eszköz tölthető. Kevesebb macera, ráadásul megoldja azt a problémát is, hogy a szálláshelyeken általában mindig 2-3-mal kevesebb szabad konnektor van, mint ahány telefonnal egy mai átlagos család utazni szokott. Az aliexpresszen 30 dollárért nagyon jók vannak, némelyik még gyorstöltésre is képes, de érdemes jó előre megrendelni. Amúgy ez otthon is praktikus, nem csak utazáshoz fogjuk használni.

Némely eszköznek olyan tápegysége van, amelyiknél a hálózati kábel cserélhető. Lehetséges, hogy jobban járunk, ha nem átalakítót veszünk, hanem csak egy megfelelő tápzsinórt. Mivel a tápegység-felőli oldal általában nemzetközileg szabványos, nagy eséllyel fogunk tudni venni megfelelőt a célországban valami műszaki boltban, de jobb, ha már itthon beszerezzük. Én például egy webáruházból rendeltem amerikai szabványú tápkábeleket, egy nap alatt érkezett meg egy lengyel raktárból.

Érdemes mindezt úgy pakolni, hogy a kézipoggyászban legyen olyan töltő, kábel vagy átalakító, amivel utunk során bárhol tudunk telefont tölteni, mert az közel sem biztos, hogy megérkezik a feladott bőrönd, az viszont hót sicher, hogy a telefonunk az akkor merül le, amikor a leginkább szükség lenne rá.

NET

– Jó napot, wifi van?
Talán ez a turisták leggyakoribb kérdése mindenhol. Merthogy a mobilnet és mobilozás drága.
Szerencsére az EU-ban már elfogadható roaming-díjak vannak, és elvileg az idén még azokat is eltörlik. De azért ellenőrizzük előre, mit és hogyan számol a szolgáltatónk. Viszont ha elhagyjuk az uniót, szinte biztos, hogy vicces SMS-ben fog tájékoztatni bennünket a szolgáltatónk, miszerint egy perc kimenő hívás mondjuk 889 Ft / perc, a bejövő hívás is 375, az internet meg közel 3000 forint megabájtonként. Ugyan tényleg vicces, de a szolgáltatók sajnos tök komolyan gondolják. A szolgáltatók bizonyos országok esetében kínálnak speciális díjakat, például a Vodánál napi 2-3 ezer forintért hazai díjakon mobilozhatunk egy csomó országban, de ezt az opciót külön, előre kell megrendelni, és nem is minden országban használható. És ha csak napi kétezer is, az egy két hetes nyaralás során még mindig közel 30 ezer…

Ezért, ha valahol pár napnál többet maradunk, szeretek venni egy helyi SIM-kártyát. Még otthon kitúrom a netről, hogy, melyik helyi szolgáltatónak milyen prepaid csomagjai vannak, milyen feltételek mellett tud külföldi állampolgár SIM-et venni, és persze, hogy milyen a hálózati lefedettség. Ha 10 ezer forintból kijön pár gigabájt adatforgalom, ráadásul lesz egy helyi hívószámom, hogy szükség esetén helyi ügyeket is intézni lehessen, már bőven megéri szerintem. Egyrészt nem kell állandóan wifire vadászni, másrészt szinte mindig adódik olyan helyzet, hogy helyben kell telefonálnunk, vagy valakinek vissza kell tudni hívnia minket. Sőt, egy kis ügyeskedéssel, különféle szolgáltatókkal vagy saját kezű barkácsolással megoldhatjuk az olcsó hazatelefonálást vagy az otthoni telefonszámunkra érkező hívások olcsó fogadását. 889 Ft/ perc? Hahaha. Ha percenként húsz forintból tudom csak megoldani, akkor valamit rosszul csinálok

Nagyobb adatforgalomra persze marad a wifi. Nyilván manapság már úgy választunk szállást, hogy legyen wifi, és úgy ülünk be kávézni is nap közben, hogy legyen free wifi. Aztán persze amikor végre elhelyezkedtünk, a pincér elárulta mi a jelszó és rácsatlakoztunk, kiderül, hogy épp nem működik, még a weboldalak is nehezen töltődnek, speciálisabb portokat használó alkalmazások, VPN, VoIP iés hasonlók nem működnek stb. Ha értesz hozzá, akkor nekiállhatsz ezzel molyolni és vagy meg tudod oldani, vagy nem. Nem egy étteremben, szállodában szereltem már meg a netet. De ha működik is, akkor ott van a para, hogy egy nyilvános hálózaton lógsz egy ismeretlen országban, szóval közel sem biztos, hogy nagy biztonságban vannak az adataid.

Mostani costa ricai utunkon előre egyeztettem a szállásadókkal, hogy pontosan milyen a wifi. Szerencsére őszintén elárulták, hogy annyira nem lesz megbízható a kapcsolat, de ez arrafelé még a jobbak közé tartozik. Az első szállásunk egy dzsungelben levő házikóban volt. A tulaj megírta, hogy ha wifire van szükség, az ő, szomszédos házában rácsatlakozhatunk, de nálunk tuti nincs elég jel. Így hát természetesen csomagoltam egy kültéri wifi-eszközt, 15 méter Ethernet-kábelt, valamint egy kisméretű beltéri wifi access pointot. A kültéri eszközt felerősítettem az erkélykorlátra, onnan épp átlátott a szomszédhoz, a beltéri egységgel pedig megosztottam a netet. Net megoldva.

OKOSMOBIL

Valószínűleg a telefonunk lesz majd az egyik legfontosabb eszköz, amit magunkkal viszünk. Kiváltja a kompakt fotógépünket, rajta keresztül tartjuk a kapcsolatot a külvilággal, elnavigál a célunkhoz, segít információt kapni mindenről, amit csak szeretnénk megtudni, segít lefordítani az idegen nyelvű szövegeket, vagy elmagyarázni a csak a saját nyelvüket értő helyieknek, hogy mit is szeretnénk mondani nekik. De a telefonunkat akkor fogjuk tudni igazán hatékonyan használni, ha van mobilnetünk. Ahhoz hogy egy helyi SIM-kártyát tehessünk bele, szolgáltató-független telefon kell. Ha a szolgáltatónkhoz van láncolva az a telefonunk, aminek a legjobb a kamerája, vagy amelyik a leggyorsabb, akkor egy kicsit meg vagyunk lőve. Ráadásul, ha többen utazunk együtt, mindenkinek kellene saját mobilnet. Ha többnyire együtt van a társaság, akkor jó megoldás lehet, ha csak az egyik telefonba, vagy egy zsebméretű mobiilnet routerbe szerzünk  helyiSIM-et, és a netet wifivel megosztjuk. Ebben az esetben nagyon vigyázni kell arra, hogy a csatlakozó telefonok ne akarjanak videókat, meg nagy méretű szoftverfrissítéseket telepíteni, mert akkor pikk-pakk elfogy az adatforgalmi keret. Ráadásul az a telefon vagy mobilnet router, ami a megosztást csinálja, gyorsan merül, amire oda kell figyelni. Érdemes vinni egy jó nagy powerbanket (Happy barátom kifejezésével élve: „dobozos villanyt”). Ha autóval fogunk utazni, vagy helyben bérlünk autót, ne felejtsünk el vinni szivargyújtós töltőt. Legutóbbi utunkon egy Honor 8 telefon volt a fő eszközöm. Ez egy kellően gyors telefon, olyan kamerával, ami teljesen vállalható minőségű fotók készítésére is alkalmas. Mivel két SIM-et tud kezelni, az egyik foglalatban volt a hazai kártya szükség esetére, illetve, hogy megkapjam az otthoniak SMS-eit (az SMS-fogadás általában ingyenes). A másik foglalatba helyi SIM-kártya került, a mobilnetet pedig megosztottam a család többi tagjával is. Vittem itthonról egy olcsó kis telefontartót, amit felraktunk a műszerfalra, így meg volt oldva a navigáció is. A Waze navigáció jól működött, de csak ott, ahol volt mobilinternet, így néha jól jött az offline navigációra is képes Sygic, ami ugyan fizetős alkalmazás, de egy papír térkép árát szerintem mindenképpen megéri a digitális világtérkép. A térképek letöltése elég sok adatot tud felemészteni, ráadásul rosszabb wifin lassú is, így ezt inkább ne hagyjuk az útra, csináljuk meg még otthon!

Ha nem bírod ki filmek nélkül a nyaralást, a telefonon vagy táblagépeden filmeket is vihetsz magaddal. De ha a szállásodon van egy kicsit is korszerűbb lapostévé, és van nálad egy, a telefonoddal vagy táblagépeddel kompatíbilis HDMI átalakító és kábel, vagy ha a filmeket egy pendrive-ra is felrakod és a tévében van USB csatlakozó, akkor azzal az egész család együtt tud mozizni. Javasolt a filmeket még itthonról vinni, mert egyrészt ki tudja, lesz-e a szálláson megfelelő sávszélesség, másrészt lehet, hogy a torrentezéssel és hasonló tevékenységekkel szemben kicsit kevésbé toleránsak az adott országban.

Már régóta ért bennünk az elhatározás, hogy az európai kiruccanások után, a Nőket valamilyen távolabbi tájra vigyük, s hogy velük együtt nekünk is sikerüljön végre kiszakadni a mindennapokból. Hosszan készültünk az útra, nem is igazán a helyszín meghatározásával, inkább a tudattal, hogy megyünk. Aztán lassan sor került a helyszín kiválasztására is, amit először rendkívül demokratikus módon próbáltam véghezvinni, családi plénum elé kerültek a lehetséges desztinációk, de mivel semmilyen konszenzusra nem tudtunk jutni, s az idő meg csak haladt a maga kérlelhetetlen módján, így magam döntöttem.

Pontosabban egy jól sikerült sajtóútról hazafele beszélgettem Edit kolléganőmmel, aki a dilemmának csak bajosan nevezhető „hogy is töltsük a pihenésünket” gondomat egy pillanat alatt megoldotta, kerek szemekkel rám nézett, s a lehető legtermészetesebb módon kijelentette: Costa Ricában.

Mint kiderült, Edit jó tíz évvel ezelőtt néhány hétig itt pihent, s a hely annyira megragadta, hogy még most is, 2016 fázós novemberében olyan hévvel és lelkesedéssel mesélt róla, ami számomra egyértelművé tette, hogy a hosszú nyűglődésnek vége, Costa Ricába megyünk.

A család kissé értetlenül állt a megvilágosodásom előtt, de igazából nem ellenkeztek, a hely valóban megkapóan szépnek tűnt már a képeken is, s még a rádióamatőr ranglistán is egész jó helyen állt, azaz nekiállhattam megszervezni az utat.

A blogon megjelent anyagok már mind-mind ennek a hónapokig – pontosabban másfél hónapig – tartó szervezésnek a hozadékai voltak. Mivel nem egyedül utazom, így nem csak magamért vagyok felelős, mások igényeit, lehetőségeit is figyelembe kell vennem. Apróság, de még az oltópontba való eljutás is komoly logisztikát igényelt, hiszen a Nők suliból, a férjem és én munkából mentünk oda.

Costa Rica Közép-Amerika egyik legcivilizáltabb országa, így viszonylag kevés extra fejtörést okozott. Néhány oltással felkészítettük azért magunkat az útra ( a világ legtündéribb doktorbácsija pikk-pakk leküzdötte a bennünk félő gyereket és a Nőket is úgy oltotta be, hogy meg se nyikkantak), majd a 110 volt okozta problémakörrel vesződtünk egy jó darabig, hiszen nem csak a digitális nomád lét kellékeit kellett ehhez igazítanunk, hanem a férjem rádiós berendezéseit is, hajszárítót meg egész egyszerűen ott vettem a helyi Walmartban, mert itthon kvázi beszerezhetetlen volt.

Amíg oltódtunk és gyűjtögettük az infókat, addig a szállásunkat is le kellett foglalni, azaz nagyjából meg kellett tervezni, hogy anyagilag és időben mi az, ami belefér, ami kihagyhatatlan, mennyit szeretnénk jönni-menni, s mennyi pihenésre van szükségünk. Ehhez egy borzasztóan vacak vaktérképet rajzoltam, majd az útikönyvek és a netes beszámolók alapján bejelölgettem az izgalmasnak tűnő helyeket, s az egyes gócpontok környékén kezdtünk el szállásra vadászni, éjszakákon át. A hét óra időeltolódás miatt – ha azt szerettük volna, hogy gördülékeny legyen a levelezés az esetleges szállásadókkal – éjjel kellett géphez ülni, telefonálni, amit mi annyira nem élveztünk, mint Bolyhoska, aki csak a kedvünkért alussza át az éjszakákat, de a tervezős éjjeleken rendkívül elemében volt.

Az egyértelműen látszott, hogy a közel egy napos repkedés után a fővárosban meg kell pihennünk, kézenfekvő volt, hogy a karibi rész megér egy misét, s az sem volt kérdéses, hogy az Arenál vulkán környékén is van mit keresünk. Így aztán San Joséval kezdtünk, majd következett Puerto Viejo de Talamanca, s végezetül az Arenál-tó.

Amikor már ezek a pontok is tisztázásra kerültek, s azt is láttuk, hogy hol mennyi időt szeretnénk eltölteni, akkor álltam neki leszervezni a programot, felvenni a kapcsolatot a helyiekkel, egyeztetni a kávépörkölő üzemmel, az állatmenhellyel vagy épp az esőerdőben túrákat szervező céggel, valamint télvíz idején szandált vadászni  a harminckilencesből negyvenesre nőtt lánykalábakra.

Aztán lassan minden ráfordult a célegyenesre, a Nők befejezték a félévet, a munkáinkat leadtuk, minden előkészítve várta a tavaszt, én pedig összecsomagoltam és elfuvaroztam a családot Costa Ricába.

(képek forrása: costarica.com, lonelyplanet.com)