Szeretem a hosszú hétvégéket, még akkor is, ha hét közben-re esnek. Az utóbbi évtizedekben előszeretettel hódoltam ennek a műfajnak, amely a maga módján fárasztó ugyan, de elképesztően inspiráló és nagyon minőségi töltődést tud eredményezni, ha az ember időt szán az előkészítésére. A városnéző utak titka az intenzitásuk jó megválasztásában van. Abban, hogy a látványosságokat és az atmoszféra megélését kellő egyensúlyba hozzuk. Legyenek benne a legfőbb ismérvek, apróbb finomságok, legyen benne tér és idő, hogy önmagunkként dolgozhassuk fel az élményeket, ne csak egy szélesre tárt képeskönyv lapjain sétálva pipáljuk ki mindazt, amit a legtöbb útleírás fontosnak tart. Ehhez pedig elengedhetetlen az alapos előkészület.
Az idei nyarunk – nem először – kicsit másként alakult, mint ahogy terveztük. Anna kiköltözésével megváltozott a dinamika, mi is átvettük azt a kétpólusú metódust, amit sok, külföldön élő közeli családtaggal rendelkező ismerősünknél láttunk, hogy az addig a szűk környezetet behálózó idegpályák új, interkontinentális lábakat növesztenek és az olykor több ezer kilométerre lévő otthon afféle extraterritoriális területté válik. Ennek következtében a perspektíva is alakul, ami eddig oly távolinak tűnt, az hirtelen már a sarkon van, akárhonnan is nézzük. Ez az újszerű szemlélet lehetett az oka, meg persze az én nyüglődésem és hosszú tusám, hogy az egyik idei koncertünk helyszíne végül Amszterdam lett, mondván, szinte a sarkon van.
Ahogy meglett a jegy, úgy lett meg a szállás (Amszterdam esetén nem érdemes vacakolni, nem kevesen kíváncsiak a városra, ami a szállások telítettségén és olykor az árán is erősen érződik), majd a vendégéjszakáink számából kikövetkeztethető lett, hogy nagyjából három napunk lesz a város felfedezésére.
Anno, úgy 10 évvel ezelőtt egy bene-lux+de körtúránkon hosszabban időztünk Hollandiában, nézelődtünk a déli végeken, ellátogattunk Frízföldre és két napot eltöltöttünk közben Amszterdamban is. A lányok szerencsére mindig nyitottak voltak a városnézésre, az azzal járó terheléssel együtt, közösen faltuk fel Van Gogh műveit, ismerkedtünk a kanálisokkal, a korosztályuknak megfelelő programokkal színesítve a klasszikus látnivalókat. Jártunk a Tussauds-ban, bebarangoltuk a Zaanse Schans skanzen teljes területét, voltunk virágtőzsdén, és a városban megkerestük az egyik John Green regény filmadaptációinak helyszíneit is.
Most, 10 évvel később már más szempontok vezéreltek, kérlelhetetlenül a lista elejére ugrott a Rijks, ami anno kimaradt, Rembrandt, akivel szintén ideje volt találkozni, és ahogy egymásra tevődtek az igényeink, úgy kezdett szépen kristályosodni a program és született meg a felismerés: városkártyára van szükségünk. Az Iamsterdam ugyanis mindent tud, amit csak kell. Szinte minden múzeumra érvényes (kivétel a Van Gogh és az Anna Frank), tömegközlekedés szintén kipipálva vele, hajókázni is tökéletes és van hozzá egy olyan app, amely megkönnyíti a tervezést és lehetőséget nyújt rugalmas újratervezésre is.
A tervezett programok sorát egy nem túl elegáns, de annál hasznosabb excelbe skicceltem fel, az applikáció és a várostérkép aktív használata mellett. Néztem, hogy mennyi idő kell egyik helyről átérni a másikra, hol legyen benne kávészünet, mikor pihenjünk meg, ebédeljünk vagy épp csak csatangoljunk kedvünkre a városban. A városkártya használata is indokolta ezt, mert ugyan megnyertük vele Willy Wonka aranyjegyét, de a múzeumok bölcsen elvárják, hogy a kártyások ne csak úgy odaessenek a recepcióra, hogy ímé, itt vagyunk, hanem szépen tervezhetően jöjjenek, azaz nullás, biankó jegyeket kellett szinte mindenütt igényelni az adott időpontra, amit aztán – telítettség és érdeklődés függvényében – vagy kértek vagy nem a pénztáraknál. Ez a presszió minden szempontból hasznos volt, egyrészt növelte a bennünk lévő fegyelmet is, másrészt az excelben nem csak napszakra, hanem órára bontva tudtam beírni, hogy mikor melyik helyszínen van jelenésünk. Tapasztalatom szerint nem vették halálosan komolyan, főleg az időpont kapcsán voltak rugalmasak, de biztos, hogy a nyári időszakban, amikor nagyobb a forgalom, jobban odafigyelnek az időintervallumok betartatására is.
Korán reggel értünk a városba. A központi pályaudvar útvesztőjében megittuk az idei első Pumpkin Spice Latténkat, majd felvettük a városkártyákat és az állomás melletti aprócska épületben letettük a poggyászunkat. Mire végeztünk, az idő megrázta magát, a korábban fenyegetőnek tűnő fellegek eltűntek a színről, kissé félszeg, de egyre nagyobb elánnal működő napsütésnek adva át a helyüket. A nap első pontjaként Anna tiktokon lelt templomában vezetett az utunk. Igen, az utóbbi években a tiktok kedvelt vadászterületünk lett, a rövid városlátogatós anyagok között néha kincsekre bukkanni. Így történt most is, az Ons’ Lieve Heer op Solder szép és izgalmas nyitánya lett a városnézésünknek.
A hollandul schuilkerk néven ismert titkos templom, mint „műfaj” a 17. században született. Amszterdam a németalföldi városok sorában viszonylag későn tért át a protestáns hitre és ekkor kezdte el, ha nem is üldözni, de tiltani más vallások gyakorlását. A kiskaput meghagyták, a „négy fal között” mindenki úgy és ahhoz az Istenhez imádkozott, akihez csak kedve tartotta. Így születtek meg a házi templomok, amelyeknek ékes példája a három házat is átszelő Ons’ Lieve Heer op Solder, ahol 1663-től Jan Hartmann szentmiséin gyűlhettek össze a hithű katolikusok. Maga a templom, az épületek szívében őrzött titok is rendkívül lenyűgöző, de a házak elhelyezkedése (Amszterdam legrégebbi részén található), illetve a templomot körülölelő mindennapok lenyomatai még izgalmasabbak.
A város minden hivalkodást nélkülöző, de erős jólétet tükröző házaiba való betekintés adta meg ennek a napnak az alapvető ívét. Az Ons’ Lieve Heer op Solder-ben a fújt üveg ablakokon át szemléltük a várost, a háztetők végtelen erdejét, csodáltuk a padlásra beépített orgonát és csavarogtunk a házak megannyi szobájában.
A kicsattanó jó időnek és a közelségének köszönhetően a múltból a jövőbe vezetett az utunk, a tömjénszagú falak közül egy gyerekzsivajjal átitatott világba csöppentünk.
A NEMO látványos épületébe tévedve a hétvégi holland valóságba jutottunk, számos család apraja-nagyja nyüzsgött az interaktív tudományos múzeumban, programozott, kötelet húzott, csigarendszereket tesztelt, nagy együttműködésben juttatott el teniszlabdákat a kitűzött célig, figyelt, tanult, tapasztalt és remekül szórakozott. A NEMO-ban könnyű feloldódni kicsinek és nagynak egyaránt, majd a számos benyomást követően csak felmenni a bárba, kérni egy-egy appelwijn-t, azaz cidert és kiülni a hatalmas tetőre. Élvezni a friss szelet, a napsütést, a száguldó felhőket, pásztázni a kikötőt, a várost, figyelni, ahogy más gyerekei halált megvető bátorsággal száguldoznak a lejtős teraszon és boldogan tudomásul venni, hogy más gyerekei.
A NEMO tetején hosszan időztünk, süttettük magunkat, kortyoltuk a cidert, váltottuk a világot, majd útnak indultunk, hogy újabb otthonba nyerjünk bebocsáttatást.
A Herengrachton álló Huis Willet-Holthuysen egy kettős kastély, számos korabeli szobával, folyamatosan megújuló kortárs művészeti tárlattal és bájos kerttel. A ház ma a város tulajdonát képezi, 1895-ben berendezésével és műgyűjteményével együtt Willet-Holthuysen asszony Amszterdamra hagyta.
Az időszaki tárlat nem feltétlen illeszkedik jól ehhez a gazdag és impozáns környezethez, de ezt leszámítva nagyon izgalmas és szép túra esik az épületben, a konyhában számos finom apróság, praktikus részlet figyelhető meg, és a kerttel olyan szép szimbiózisban van, ami nagyon kellemes és hosszan élvezhető pontjává teszi a háznak.
Csatornaparti palotából csatornaparti palotába tértünk: kis sétával eljutottunk a Van Loon házig, ahol szintén látványos belső terek és kortárs alkotások egyvelege fogadott. Igaz, más koncepció szerint.
A fényárban úszó szobák, a viszonylag nagy kert és a kocsiszínből kialakított kávézó jó lehetőséget kínál elbújni a város zaja elől, megpihenni, olvasni, kávézgatni, vagy csak elmélázni azon, hogy milyen lehetett ezekben a terekben élni.
A jó idő még mindig kitartott, így a napunkat egy kiadós hajókázással fejeltük meg. Amszterdam számos lehetőséget kínál a csatornáin való sikláshoz. Lehet csónakot bérelni, próbálkozhatunk vízibiciklis körbetekeréssel is, mehetünk vacsorahajókon, uzsonnahajókon, könnyed falatok és kellemes italok mellett ismerkedhetünk a város ezen arcával, becsatlakozhatunk különféle előadásokra, vagy ülhetünk a tatban és fújathatjuk magunkat a soha szűnni nem akaró széllel. Mi természetesen ez utóbbit választottuk.
A városkártya prospektusában számos opció közül lehet választani, aszerint, hogy épp mikor és merre járunk, hiszen a Museumplein és a vasútállomás környékén is számos társaság várja a hajózni kívánó turistákat. A túrák változó hosszúságúak és eltérő pályán mozognak, de mellélőni nem igazán lehet, a vízről szemrevételezhetjük a legizgalmasabb látványosságokat, élvezhetjük az elénk táruló látványt, integethetünk a rakparton ücsörgőknek, a más hajókban ringóknak, leselkedhetünk a csatornahajókon lakók otthonaiba.
Ezt követően már csak egy könnyed belvárosi séta maradt, sajtkóstolásokkal, a helyi üzletek (Jumbo és Albert Hejin) mentes kínálatának gondos tanulmányozásával és vacsoránk beszerzésével. A pályaudvaron magunkhoz vettük a táskáinkat és egy gyors metróutat követően becsekkoltunk a szállásunkra.
Egy kellemes és pihentető alvás után viszonylag korán indultunk. Jöhetett a gyors reggeli, majd az ingázó hollandokkal közös utazás, amelynek végén már a szemerkélő esőben álltunk sorba a Van Gogh múzeum oldalában. Van Gogh nagy kedvencünk, a világ számos pontján összefutottunk már vele, mindig öröm hozzá visszatérni, újból és újból tanulni abból a mindent felülíró, elszánt közlésvágyból, ami művészetének alapja.
A Van Gogh múzeum tárlatát azért is szeretem, mert kontextust ad. Nagyon sok kurátor és nagyon sok tematikus múzeum a mai napig sémákban gondolkodik, a maga ismeretanyaga felől közelítve a közönség felé történő interpretáláshoz, ami egyfelől megtisztelő (mármint a feltételezés, hogy úgyis mindent tudok én, a közönség), másrészt óriási tévedés. A kontextus kell, hiszen térben és időben csak így lehet valamit elhelyezni.
Persze, vizsgálhatjuk a műveket csak és kizárólag önmaguk valóságában, de mivel a legtöbb alkotás egyfajta reflexió is, így muszáj, hogy legyen környezete, amely megmutatja, hogy valójában mire, hogyan is adott választ az alkotó. Van Gogh esetében ez végképp így van, az ő autodidakta létezése, a fejlődésének állomásai, az emberi kapcsolatai és azoknak festészetére gyakorolt hatása egyszerűen nem engedhető el.
Ebben nagyon erős a múzeum, amely nem csak felismerte ezt az igényt, hanem tökéletesen ki is elégíti, sőt, tovább megy, az utóéletnek is teret enged Isaac Israels egészen lenyűgöző alkotásain keresztül.
A kiállítás számomra nem csak Van Gogh műveinek gyűjteménye, hanem valódi megmártózás ebben az önazonos létezésben, lehetőség arra, hogy újfent olyan képeket, alkotásokat lássak, találkozzam azokkal az alkotókkal, akik mindig is meghatározóak voltak az életemben és – a mostani libabőrös boldogság tanúsága alapján – azok is maradnak. Így örültem Gauguin Mangófák közt vagy épp önarcképének vagy épp egy aprócska, mandulavirágos ágnak.
A múzeumban még megtekintettük a LEGO-val közös időszaki tárlatot is (újabb hatalmas pirospont), ittunk egy hollandos kávét (stílszerűen jellemezzük így, a többit fedje jótékony homály), majd a hol szakadó, hol szemerkélő esőben átmenekültünk a Rijks épületébe.
A Rijks kapcsán nem csak az időpont meghatározására szorítkoztam, hanem a korábbi gyűjteményes kiállítások gyakorlatából kiindulva tallóztam végig a termeket, görgettem jobbra és balra a múzeum saját applikációjában, hogy biztosan azokat a képeket lássuk, amelyekre a legnagyobb igényünk van, mielőtt a nap további programpontjai következnének.
Mint utólag kiderült, erre igazából nem volt szükség, a tárlat jól szervezett és mivel közös megegyezéssel minden ezüstneműt és harcászati eszközt elengedtünk a fókuszból, így jól koncentrálva teljesen barátságosan, sietség nélkül bebarangolható két óra alatt. Anna felvett szokása (szerintem részben önvédelem), hogy minden múzeumban vadássza az ebeket. Az olasz mesterek is kedveznek neki, a németalföldiek életképein meg aztán komoly kutyafelhozatal van. Olyan jó látni azt, ahogy nem egy festőnél, hanem a korszak alkotóinál úgy összességében a kutya, mint a közösség aktív tagja jelenik meg.
Hol a városi méltóság lábán állva kepeszkedik egy kis szeretgetésért (vagy, hogy végre felvegye valaki), vagy gyerekeket kerget a havas csatornaparton, játszik a fajtársaival, vagy épp telibe kapja az egyik kapualjat. A kutyákat keresve, figyelve jól látszik, hogy van egyfajta nagyon szerethető logika Anna képfeldolgozási gyakorlatában: segít más szemmel nézni a képeket, meglátni a mindennapokat, felfedezni a festő olykor rég elfeledett motivációját, segít túljutni a pannó okozta első sokkon, hogy a figyelmünk átterelődhessen a részletekre, a technikai bravúrokra, a fényekre.
Fények. Egész gyerekkorom a németalföldi festészet bűvkörében telt, apám több száz ember számára adott biztos megélhetést azzal, hogy a Képcsarnok berkein belül, a kemény valutáért nyugatra értékesített magyar festmények előállításához megtanította őket látni, iparos módjára alkotni és megtalálta számukra és a felvevőpiac számára is ideális korszakot és témát. Így költözött be az Üllői úti Képcsarnokba és az otthonunkba Ostade, Ruisdale, Avercamp vagy épp van Goyen és még számos zsánerfestő a 17. századból. Mindig is szerettem a részletekben gazdag képeket, a téglából rakott házakat, a széltépázta fákat, a szélmalmok árnyékában, cakkos oromzatú otthonaikban élő népeket és azt a megmagyarázhatatlan okker fényt, ami szinte minden alkotás sajátja volt. Most, mióta gyakrabban járok arrafelé, már értem ezt a fényt, érzem a benne lévő erőt, azt a vonzást, amit gyerekként is megéltem, csak nem tudtam mihez kötni. Most akár naponta szembesülhetek vele milyen drámai módon megy le a nap, maga után hagyva ezt az egészen éteri színpalettát, amit a kor festői olyan hűen képesek voltak vászonra vinni. Igazi impresszionisták voltak. A maguk aprólékos módján.
A Rijksben természetesen nem csak az aprócska csendéletek és kutyák körül forgott az életünk, Rembrandtnak is teret adtunk, az ő alkotásaira is időt szántunk. Természetesen az Éjjeli őrjárat is a listánkon szerepelt és külön örömmel töltött el, hogy épp most restaurálták, a szemünk előtt.
Szerencsére már többször, több helyen futottunk bele a restaurátorokba, ezekbe a névtelen hősökbe, akik lehetővé teszik, hogy ma is gyönyörködhessünk az eredeti alkotásokban. Bolognában tavasszal épp egy sor még bőven bizánci freskót újítottak fel a Basilica Santuario Santo Stefano-ban, most pedig láthattuk, hogy milyen az, amikor a világ egyik legismertebb képén dolgozik egy szaktekintély. Tavaly sajnos lecsúsztam a gyűjteményes Vermeer kiállításról, de azért annak a pár képnek is nagyon örültem, amivel most sikerült rálelnünk.
A Tejet öntő nő mellett a delfti mestertől a Levelet olvasó nő és A szerelmes levél is megtekinthető most (ha jól tudom, több kép is van a múzeum tulajdonában és időként rotálják, hogy mi kerül elő, így nem találkozhattunk most Hokusai egyik alkotásával, ami szintén a Rijks tulajdona, de jelenleg nincs kiállítva). A műalkotások után a híres könyvtárba is ellátogattunk, majd egy újabb kísérletet tettünk kávé-fronton és két égszakadás között átrohantunk a szomszédos Moco épületébe.
A Moco az egyik kolléganőm posztjai alapján került fel a listára, bő fél évvel ezelőtt, nagyon hamar egyértelművé vált, hogy nekem ezt látni kell. Ugyan kicsit cakkosan haladtunk az idővonalon, de a Museumpleinen bebarangoltunk pár évszázadot, amelynek végét a Moco és a 20-21. századi alkotások vártak.
A Moco épülete nagyon kis kompakt, messze elüt bármilyen kiállítási tértől, kialakításában megőrizte házjellegét és részben éppen ezzel hozza még közelebb a szemlélőhöz az alkotásokat. A több száz évvel korábbi üzenetek után nagyon furcsa volt megélni a kortársaink lenyomatát, azt a kommunikációs formát, amelyet minden nehézség nélkül, teljes mélységében értünk, amire nem kell ráhangolódnunk, hiszen ugyanazt a nyelvet beszéljük. Bansky, Warhol, Basquiat, Haring és Kusama alkotásai mellett itt helyet kap az immerzív és digitális művészet is. A tárlat elemei önmagukban is nagyon erősek, az összhatás szintén megvan: a Moco izgalmas és jó zárása lehet a Museumpleinen tett látogatásunknak.
Anna Harring alkotásainak örült, meg Baquiatot is örömmel köszöntöttük, Bansky műveihez pedig nagyon sokat hozzátett a végleg önmagát adó holland időjárás, ahol egymás váltották a szeles, napos, esős pillanatok, a kaleidoszkóp-szerűen változó fények extra dimenzióval, plusz jelentéstartalommal ajándékozták meg a képeket.
Bár még viszonylag korán volt, mi mégis hazafelé vettük az irányt: enni és lábat pihentetni, hogy a koncert előtt kicsit szusszanjunk. Nekem szent meggyőződésem volt, hogy ülőhelyet foglaltunk magunknak (életünkben először), Anna akárhogy forgatta a jegyet és akármennyi fordítóprogramot küldött a holland feliratokra, nem sikerült pontosan meghatározni, hogy mi vár ránk. Számok nem szerepeltek a jegyen, így némileg szkeptikusan álltunk a dologhoz, azaz inkább ettünk és pihentünk, lesz, ami lesz, mi felkészülten várjuk az estét.
A zenei részéről csak röviden. 2021 óta némileg elfogult rajongói státuszban létezem az olasz Maneskin kapcsán, amely az idei évben eljátszott a feloszlás gondolatával. A 16-17 éves koruk óta együtt alkotó bandatagok a kitartó munka, a hirtelen siker és a hírnév mezsgyéjén haladva szemlátomást megfáradtak egymásban és önmagukat is próbára kívánták tenni, ki zeneszerzőként, ki DJ-ként, a frontemberük pedig a glamrock irányából egy éles huszárvágással a popzene irányába mozdult, megalkotva Harry Styles kiadatlan dalait.
Damiano európai turnéjának amszterdami állomása pedig – ahogy már említettem – szinte a sarkon volt, így miután magabiztosan lecsúsztunk a brüsszeli koncertről, B tervnek tökéletesnek tűnt ez is és az is lett. Bár egy váratlan égszakadás még alsóneműig áztatott, amíg a koncertterem előtt várakoztunk, igazából semmi nem ronthatta el a hangulatunkat, székünk is lett (sorszám nélkül), s a koncert másfél órája alatt szépen meg is száradtunk. Damiano a lehető legtöbbet hozta ki a nótákból, felszabadult, boldog, jó energiájú előadása és remek hangja felülírta a hibákat, kellemes klubkoncert jellegű hangulatot teremtett, amelyet csak a teljességgel érthetetlen módon, szinte stroboszkópszerűen villózó színpadi fények törtek meg időnként. Mi pedig a feszengést hátrahagyva énekeltük a Zombie lady vagy épp a Mars refrénjét, bízva abban, hogy nincs ismerős a teremben és a pletykák igazak, azaz a Maneskin 2026-ban újra összeáll.
Az utolsó nap reggelén kicsit tovább készülődtünk, gondosan összepakoltunk, a központi pályaudvar melletti csomagmegőrzőt most már rutinból megtaláltuk, majd vételeztünk egy végre jó kávét és Rembrandt otthonához sétáltunk.
A NEMO-val majdnem szemközt található polgári épülethez tartozó audioguide-ot érdemes a nyakunkba venni, kifejezetten gondosan és jól van felépítve a tartalma. A konzerv infók mellett pedig élő előadások is gazdagítják a programot, mi egy, a korabeli festékekről szóló prezentáción vettünk részt Rembrandt műtermében, ahol megint sikerült hatalmasat időutaznom, s ha valaki egy kis oldószert is szétlocsolt volna valamelyik sarokban, teljesen otthon éreztem volna magam.
Rembrandt önarcképei mindig csalóka látszatot keltettek, főleg az öregkori képei, hiszen 63 év adatott meg neki ezen a planétán, így minden volt, csak öreg nem, amikor a korábbi fényűzést követően, szerényebb körülmények között meghalt.
Életének legsikeresebb szakaszában azonban itt élt és alkotott, e falak között kereskedett a saját és mások alkotásaival, gyűjtötte a világ megannyi pontjáról származó kincseket, mindezt úgy, hogy soha el nem hagyta az országát. Alkotásai számomra mindig kicsit megfoghatatlanok, éteriek voltak, de most végre megtaláltam benne is azt, amit tisztelni és szeretni tudok, azt, ahogy a szemekkel, a tekintetekkel bánt, az valami egészen lenyűgöző.
Ha már a szemeknél tartottunk: a Rembrandt-ház után visszasétáltunk a pályaudvarhoz, majd a túloldalán kibukkantunk a hajóállomáson és átkompoztunk az EYE filmmúzeumhoz. Az EYE Anna listáján lakott, ő futott bele netes csellengések közben ebbe az izgalmas épületbe és a benne található kiállításba.
Itt filmekből, filmekről, filmkészítésről kaptunk ízelítőt interaktív módon, szerintem mindent kifacsartunk a kiállításból, miközben kint ömlött, szakadt és zuhogott, az eső verte az üvegfalakat, eltakarta a túlpartot, majd meggondolta magát, alább hagyott, elhitetvén, hogy ennyi, vége, hogy újfent lecsaphasson a gyanútlanul kimerészkedőkre.
Hosszan ittuk a matcha latténkat, néztük a horizontot, meg az iamsterdam appot és arra jutottunk, hogy akad itt még egy látnivaló, amit a városból távoztunk előtt megnézhetünk, anélkül, hogy túlzottan meg kéne küzdenünk az elemekkel.
A This is Holland egy kedélyes és ügyes feldolgozása a holland sztereotípiáknak, de nem mellesleg valóban hasznos, ha valakit a világ bármely pontjáról úgy vet ide a sors, hogy nem sokat tud az országról, a benne élőkről. Kedvcsinálónak tökéletes és a mi kirándulásunk lezárásaként is teljesen jól működött. A fő attrakciója egy 5D-s vetítés, amelynek során egy imax jellegű mozivászon előtt lebegve utazzuk be Hollandiát, miközben vízpermet hull ránk, tulipánillat száll felénk. Láthatjuk a frízföldi életet, a polderek sokszínűségét, a szélmalmokat, majd átvágunk Amszterdamon is, hogy végül megérkezzünk a jelenünkbe.
Amszterdam nagyon sokat adott nekünk ebben a három napban, és azt gondolom, mi is mindent megtettünk azért, hogy kimaxoljuk a kínálatát. A látnivalókat nagy sétákkal, csatornaparti lődörgésekkel, bevásárlóutcákon való kalézolásokkal oldottuk, a koncertélmény most is közelebb hozta a helyet, szerintem ezt a jó szokásunkat megtartjuk. A városkártyás megoldást meg csak javasolni tudom, nagyon jó, főleg, ha minden szegmensét kihasználja az ember, azaz hajózik, utazik és sorra járja a látványosságokat.
