Akármennyire kergettük, kerestük, teremtettük is a magunk ki boldogságbonbonjait az elmúlt másfél évben, egy olyan igazi, klasszikus, pihenős, a csontjainkon is átsöprő nyaralás nagyon hiányzott belőle.
Tavaly is elcsíptünk magunknak négy napot, idén is összejött három, de annyi munka és feladat volt előttünk, hogy egyszerűen nem tudtam kisakkozni azt a bő hetet, amikor mind a négyen egyszerre érünk rá (bizony, 16-17 évesek mellett ez már komoly manőver).
Úgy toltam végig a nyarat, hogy a lelki szemeim előtt már egy őszi nyaralás lebegett, kis biztonságos, valahol egészen északon, úgy Udine vagy Milánó magasságában. Aztán jött a szokásos vergődésem a szállásválasztásoknál, ahol a kelletlen hozzáállásomból úgy egy hét aktív keresés után kiderítettem, hogy semmi kedvem Észak-Olaszországhoz, nem vonz a túlárazott Garda- és Comói-tó, egy másfajta fényre és egy sokkal kevésbé posh hangulatra vágyom.
Így aztán a korábbi toszkán utunk kiindulópontjában, Monte San Savino-ban kezdtem keresgélni. Már februárban ráírtam a korábbi szállásadónkra, Louisára, de se válasz nem jött tőle, se a háza nem volt aktív az oldalon, azaz más szállás után kellett néznem, plusz ugye azóta gyarapodtunk egy kutyával, aki már a lengyel útra megszerezte a nemzetközi papírjait, így ő is a fedélzeti utasok közé sorolódott.
Viszonylag rövid tallózás után bukkantam rá a Mancini család birtokára. A várost körülölelő völgy felett magasodó dombon, az olajfaligetek övezte, hatalmas kertben álló villa szebb, gazdagabb napokat is látott, de egykori fénye még ott pislákolt a fújt üveg ablakok mélyén. A grandiózus, keletnek néző terasz, a hatalmas gesztenyefa és az egész házból áradó kellem elragadó volt, és a szállást egykor igénybe vevők nyilatkozataiból kirajzolódott, hogy pont olyan elvetemülteknek való, akik nem a szállodai sterilitásból szeretnék megélni a helyet, hanem lakni is úgy kívánnak, hogy az lehelje csak szépen magából a „genius loci”-t.
A Mancini villa ilyennek tűnt, úgyhogy ki is választottam egy cirka száz négyzetméteres apartmant, amellyel az uradalom egykori konyháját is megnyertük, majd a foglalás pillanatában realizálódott bennem, hogy az indulásig egy hetem van mindent sínre tenni.
Az egy hét elég intenzívre sikeredett, de a végére meglett a hat tonna papír, amivel igazoljuk, hogy jogosultak vagyunk ott lenni, ahol szeretnénk, kölcsönkaptuk a Yolánnak ideális macskahordozót, leszállítottuk Bolyhost a panzióba, fotóztam egy három napot, részt vettem a kellő számú sajtóeseményen, majd szombat hajnalban mindent, amire szükségünk lehet bemozaikoztunk a kocsiba és uszkve 12 óra alatt már el is értük Toszkánát.
Nagy büszkeségem, hogy Yolán felmérte ésszel a benzinkutas megállásokat, úgy pisilt parancsszóra minden alkalommal, mint egy jobban idomított turistabusz teljes legénysége. Útközben nem nyafogott, nem volt vele gond, boldogan konstatálta, hogy az olaszok szeretnek állva enni és morzsálni, így az Autogrillnél már finoman felporszívózta a paninik és tramezzinik maradványait.
A szállás nem csak a képeken volt rejtélyes, az odajutással is meggyűlt a bajunk. Bár délebbre és nyugatabbra mentünk, úgy számoltam, hogy ha lehet, akkor napnyugta előtt érjünk a szállásra, a toszkán utak egy része szeret sötétbe burkolódzni és nem feltétlen tartalmaz aszfaltot, azaz jobb, ha még látjuk, hogy hol vagyunk.
A Wazze és a Google Maps együttes használata erőteljes kakofóniába hajlott és se András, se a névtelen női hang nem volt képes értelmesen a szállásra navigálni minket, annak ellenére, hogy nem ismeretlen terepen mozogtunk, hiszen Monte San Savino-ban már egyszer töltöttünk 2 hetet.
A végén a háziasszonyunkat Nicole-t hívtuk, aki nagy lezserül közölte, hogy a faluból kihajtva könnyű meglelni, hiszen ott van az olajfák között, nagy kőfallal körülvéve.
Az összes birtok pont ezekkel a paraméterekkel bír a környéken, így sok felesleges kanyar és kissé nehézkes telefonos útbaigazítás után megérkeztünk a villához, amelynek udvarán – akkor még azt hittük tévedésből – már egy bő fél órával korábban jártunk, de mivel ez a frontja egyetlen szállásfoglaló oldalon sincs fent, így szomorúan legyintve el is hajtottunk.
Nicole és Carlotta a szarvasgombászó eb várt ránk, meg egy ódon ház, szeretnivaló kert, a hatalmas terasz és a toszkán táj kvintesszenciája: a naplemente fényébe burkolt dombok, gerincükön felfutó ciprussorokkal, gazdag rozmaring- és oregánóillat és olyan madárdal, amellyel utoljára Costa Ricán találkoztam.
A férjem – jó szokásához híven – lepihent a hosszú út után, mi pedig Yolánnal kiegészülve elindultunk, hogy keblünkre öleljük a falut, beszerezzük az első esti pizzavacsoránkat és fagylaltozzunk egyet a városka cukrászdájában.
A város a szokásos, kissé álmos hangvétele helyett egy komplett fesztivállal várt, a helyi hentesek összefogásából idén ötvenkettedszerre rendezték meg a Sonkafesztivált, amin egyben sült süldő malacokat szeltek, hatalmas sonkákat metéltek, sört és bort mértek, miközben a teljes lakosság asztalok mentén, házak küszöbén és a templom lépcsőjén falatozott nagy egyetértésben. Turista volt, láttam két milánói nőt, akik kicsit túl sok Gucci-t húztak az eseményre, meg voltunk mi, egy a szagoktól és az ingerektől kissé feszült terrier keverékkel, aki rögvest jó hangosan be is mutatkozott.
Körbejártuk a vásárt, megcsodáltuk a kínálatot, , a Nők egy-egy Estathe-vel, én egy Peronival koccintottam az érkeztükre, majd elvonultunk pizzát rendelni.
A városka nagyon kellemes távolságra volt a háztól. Amíg Louisa otthonától le kellett ereszkedünk a völgybe, hogy felkaptathassuk az óvárosig, addig Nicole házától kényelmes ereszkedéssel elérhető volt a fallal körülvett mag. Hazafelé se volt megerőltető a séta, a balzsamos éjszakában kirajzolódtak az útszéli ciprusok körvonalai, a hold jótékonyan világított, amit egy-két mobiltelefonnal azért kipótoltunk.
Másnap a hajnal ébresztett. Akármilyen fáradt voltam, megéreztem a derengést és felkeltem. Hálóingben, mezítláb ereszkedtem le az emeletről, majd kitalpaltam a teraszra. A langymeleg kövezeten állva, a korlátnak dőlve figyeltem a napfelkeltét. Az Arezzo mögött hegyvonulatok fölött narancsos-rózsaszín derengésben még aludt a táj, de a madarak már ébren voltak, és amíg a város még sötétbe burkolódzott, addig a mi kis villánk falait már melengette a fény. Pazar tíz perc volt, bámultam, fotóztam, videóztam. Sajnos a képek nem adják vissza azokat a fényeket, színeket és a térnek, a tájnak azt a gazdagságát, ami egészen ámulatba ejtett.
Reggel családilag szemrevételeztük a házat, megállapítottuk, hogy amikor épült, akkor még hírből sem ismerték a villamosságot és a fürdőszoba áldásos tulajdonságait, és ezek utólagos beszerelése minden esetben hagyott némi kívánnivalót maga után, de mindez teljességgel mellékes vált, mire visszaértünk a falu aljában található, csak olasz termékeket tartó diszkontból a zsákmányunkkal és a teraszra kitelepedve, a reggeli nap fényében, a hatalmas gesztenyefa alatt megreggeliztünk.
Ezek után felfedeztük a kertet, megkerestük a medencét és a partján elnyúlva, borozva, beszélgetve, olvasva töltöttük a nap nagy részét, majd rittyentettem egy igazi olasz pasta-t, amit – ahogy minden más étkezésünket az elkövetkezőkben – a gesztenyefa alatt fogyasztottunk el, végül pedig testületileg levonultunk a városba, hogy aktívan kivegyük a részünket a sonkás fiesztából.
Az előzetes terveimben nagyjából annyi szerepelt, hogy ebben a bő hétben a keblünkre öleljük az összes szeretett városunkat, plusz felfedeztem, hogy az egyik legtöbbet hivatkozott, a toszkán régió megkerülhetetlennek ítélt látnivalói között felsorolt Montepulciano szinte karnyújtásnyira van, így azt is a listára vettem, amelyen elő helyen a pihenés, az alvás, az olvasás és a tájban való létezés szerepelt.
Legelőször Sienába tértünk vissza, amely anno Anna nagy szerelme lett. Nem csodálom, látványos hely, fantasztikus történetekkel, épületekkel és megkapó atmoszférával. Mivel idén kutyás nyaralást terveztünk, így a múzeumlátogatás kiesett a programok közül, de szerencsére anno mindent megtekintettünk, így jólesett hosszan sétálni a város utcáin, kávézgatni a Nannini teraszán, hesszelve a helyi kutyafelhozatalt, és állni a szinte üres főtéren, amely akusztikájának hibátlanságára Yolán az ott élők és arra járók figyelmét több körben is felhívta.
A toszkán városok felkeresése meglehetősen stresszes, a ZTL zónáknak köszönhetően, éppen ezért nagyon alaposan utána kell járni minden esetben a parkolóknak, ahol az ár mellékes, a lényeg, hogy ha valamilyen szent oknál fogva elvéti az ember a megfelelő helyen való bekanyarodást, akkor az ne vonjon magával rögvest több száz eurónyi büntetést. Mi most lent, az erőd tövében lévő hatalmas parkolóban álltunk meg, ami nem csak biztonságos, hanem az óvárosba vezető út innen egyszerűen parádés, Siena óvárosának látványa utcáról-utcára bomlik ki a szemünk előtt.
Másnap Arezzo következett, hogy beteljesíthessem a vágyamat és Yolánnal együtt grasszáljak fel és alá Arezzo macskaköves, ódon utcáin. A város üresen pihent a lábunk előtt, ismerős útjai szinte maguktól kanyarogtak alattunk, bejártuk minden zegét, kávéztunk a már többszörösen tesztelt antik kávézónkban, majd elnéztünk a modern városrész felé, engedve az olaszok egyik kedvenc időtöltésének és boldogan vásárolgattunk.
A rövid városlátogatások után egy tartalmasabb napra készültem. Firenze könnyű célpont Monte San Savino-ból, az autópálya melletti parkoló hibátlan, az innen induló villamos negyed óra alatt keresztülsuhan a külvároson és a Dómtól 3-4 utcára tesz le. Mivel lógott az eső lába, így még kevesebb turista volt, mint amire számítottam, a Dómot nem futotta körbe hatszor a tömeg, a Pitti előtt ember nem állt és az Uffizinél is konszolidált állapotokat tapasztaltunk. Egy gyors és életmentő ebéd után sétálni indultunk, az eredeti tervek szerint a Boboli-kertben múlattuk volna az időt, de ide Yolánt szájkosárral sem voltak hajlandók beengedni. Így aztán nagyobb csavargásba fogtunk, keresztül-kasul szeltük a belvárost, amit a kutya aktívan ki is használt, számtalan helyi és turista kollegával ismerkedett össze, ami egészen új perspektívát adott az olasz kirándulásunknak.
A nagy kalézolás közben aztán észrevettem, hogy a Medici-kápolna előtti korábban is gyérnek látszó sor teljesen felszámolódott, így a kutyát és a férjemet hátrahagyva, a Nőket betereltem, hogy némi átvilágítás, hőmérés és nemzetközi oltásik szakavatott megolvasása után megcsodálhassák Michelangelo gigantikus síremlékeit. Zárásként a Venchi-ben gyűjtöttünk pár gombóc hibátlan fagylaltot és némi aranyárban mért csokoládét, majd az est leszálltával visszakanyarodtunk a szállásunkra.
Másnap reggel Annával és Yolánnal a városkában kezdtük a reggelt, péksüteményt vadásztunk, amiből persze az lett, hogy a helyi főutcán, a két kávézó egyikében ücsörögtünk egy jó órán át, cornetto-t falva és cappucino-t kortyolgatva, miközben a városka lakói közötti relációk lehetséges módozatait elemeztük. Egyértelműen látszott, hogy itt mindenki minden nap jelen van, akár többször is. Vannak bevált csapatok, idősebb, összecsiszolódott párok, gyerekkori, grundbéli barátságból megmaradt galerik, amelyek kedvesen paroláznak egymással és a szoros kötelékekből kibúva, néha-néha párt és asztalt cserélve gyújtanak rá az aznapi második vagy épp sokadik kávéra. Ehhez asszisztál a kávézó tulaja, aki ugyancsak az ő csapatuk tagja, csak most kötény és szemüveg van rajta, de este egy másik teraszon, ahol mondjuk bort mérnek, ott már ő is csak egy közülük.
Leragadtunk, olyannyira, hogy az még az otthonmaradottaknak is feltűnt, s mikor visszatértünk a hosszúra nyúlt kenyérvásárlásról tudhatóvá vált, hogy másnap már nem ketten fordulunk be a városkába kávézni.
A hely teljes megélése céljából a délelőtt további részét a mosodában töltöttük, majd készítettem egy könnyű kis ebédet és a délutánt már Montepulciano-ban kávézva terveztem. A légvonalban alig 20 kilométerre lévő városkába egy óra alatt értünk el, annyi hegyen és völgyön tekeregtünk végig, de megérte.
Bár felhős, szeles, esőre álló idő kerekedett délutánra, a városka kitett magáért, fantasztikus kilátással és ékszerdobozszerűen szép óvárossal várt minket. A főtéren megpihenve borozgattunk, kávéztunk, egy falatnyi cukrászdában fagylaltoztunk (ok, én sfogliatelle-t vettem, azokat a falatnyi roppanós kagylókat a dél-olasz utak óta imádom), élveztük a teret, a város alatt elnyúló dombokat, ahogy a naplemente felhőkön átszűrődő fényében fürödve hozták a tankönyvi toszkán-feelinget, ami lássuk be, magávalragadó.
Az utolsó toszkán reggelünkön már családostul érkeztünk a kávézóba, hosszan és zavarba ejtően próbálkoztunk kávékat rendelni, olyan fajtákkal kísérletezve, amely a „reggel cappucino, nap közben espresso”-fogyasztó olaszok képességeit messze meghaladta. Végül gazdagabbak lettünk pár kicsit izzadtságszagú napköziskávéval, én meg boldogan fontam rá az ujjaimat a hibátlan cappucinomra.
A hosszú reggelizést egy hatalmas séta követte. A férjem és Zsófi a ház körüli prücskörészésben lelte kedvét, amit meg is értettem, Annával azonban úgy döntöttünk, hogy a napokban, a kocsiból elénk táruló páratlan panorámáért gyaloglunk egy kicsit. Eredetileg Yolánt hátrahagyva terveztük a várost körülölelő völgy mentén húzódó hegygerincen való sétát, de a kutya váltig állította, hogy jönni kíván, így kisvártatva a helyi olajfaligetek között bandukoltunk, jó nagy körben körbesétálva a várost.
Ellátogattunk a régi szállásunkra is, titkon reméltük, hogy Louisát itt találjuk, de csak egy Bobcat áll a villája egykor oly bohém módon berendezett nappalijában és a sofőrrel képtelenek voltunk szót érteni. Ezzel a furcsa, kicsit szívfacsaró szomorúsággal megspékelve ereszkedtünk le a völgybe, hogy onnan felkapaszkodhassunk a városkába. Ki nem mondva is fájt egy édes emlékünk lánctalpas megtiprása, így teljes egyetértésben rogytunk le egy könnyed nyári frissítőre és egy kávéra a sziesztába süppedt óváros közepén.
Másnap útra keltünk, magunk mögött hagyva a ciprusokat, a pineákat, a lágy öblű völgyeket és azt a fényt. Firenze utáni hosszú alagutakból kiérve már más táj fogadott minket, a toszkán varázs szertefoszlott és néhány órára rá a Pó-síkság végtelen lapályán kereste a szemünk a kapaszkodókat, amit csak egy-egy campanille szolgáltatott.
Velence az elejétől a terv része volt, egyrészt útba esik, másrészt rég voltunk, harmadrészt előszülinapi csavargásnak azért – valljuk be – igen menő. A szállásnál most nem vacakoltam annyit, mint a múltkor, bőven elégnek ítéltem egy mestre-i albergo-t, amivel szemben persze elvárás volt, hogy jó helyen legyen, fogadják Yolánt, tárolják az autónkat és Velencébe úgy jussunk be onnan, mint a szél. Belenyúltam: volt parkolónk, a tulajdonos nem húzta fel magát a kutyán, bár megérdeklődte, hogy magunkkal kívánjuk-e vinni a városba (naná!) és a Piazza di Roma-ra szállító T3-as busz konkrétan mindkét irányba a szálló előtt állt meg.
Gyorsan lepakoltunk, a minihűtőbe beszuszakoltunk a toszkán felvágottjainkat, majd megvettük a retúrjegyeket (a szálló árulja, felár, minden plusz költség nélkül) és felpattantunk az épp érkező járatra. Yolán kissé sérelmezte a tömegközlekedésen elengedhetetlen szájkosarat, de nagy sóhajok közepedte belenyugodott a megváltoztathatatlanba.
Velencében pompás idő várt ránk, kicsit felhős, de meleg, nem túl párás, nem fojtogató. A kutyának feltűnően bejött a város, amíg mi a szokott útvonalon belevesztünk a múltidézésbe (itt vettük a…, itt voltunk akkor, amikor..) és felkerestük a kedvenc szállásunkat, addig Yolán a helyi erőkkel ismerkedett és nagy barátságokat kötött. Nem mondom, hogy Toszkána nem lélegzett fel Yolán távozta után, és Velence nem érezte súlyos tehernek a jelenlétét, de a modora és a lelkesedése egyértelműen sokat javult a bő egy hétnyi turistáskodás alatt.
Az alapvető problémát az okozta, hogy piszok éhesek voltunk és bár számos hely kínált szépen terített asztalokat és turistamenüt, valahogy úgy voltam vele, hogy igen, bent szeretnék enni, tudom, hogy a helyek jelentős része turistacsapda, de mégis kéne lennie egy módszernek, ahogy megtalálom az igazit. A tripadvisor ilyenkor nem mindig nyújt igazi segítséget, túl nagy a merítés, túl sok a lelkesedő és lássuk be, nem mindenkinek jelenti ugyanazt a jó étel.
Mikor a Nőket vártuk, akkor találtunk az Accademia mögött egy tüneményes, házias konyhát vivő éttermet, de az már a legutóbbi látogatásunkkor sem volt meg, így muszáj volt hazardíroznom, mielőtt az éhségtől hullani kezdenek körülöttem.
A végén jól választottunk. A Ca Delfino-ban hibátlan pasta-kat ettünk, a környezet bájos, zűrös, de élő és nem díszletszerű volt. Yolit lekötötték a turisták meg a tálamból áradó tengeri herkentyűk illata, és végül boldogan és békésen sikerült jóllaknunk.
A délután további részét a kellemesen üres Velence bebarangolásával töltöttük, ahol a főcsapáson ugyan voltak tumultuózus jelenetek, de a nagyobb tereken jól érzékelhető volt, hogy sokkal kevesebb a turista, mint szokott lenni.
A várost szemmel körbesimogattuk, figyeltük a fényeket, néztük az épületeket, élveztük a céltalanságunk adta szabadságot, majd utolsó filléreinken még megvettük a kötelező Venchi fagylaltokat és egy soha el nem múló torokfájás biztos tudatával visszabuszoztunk a szállásra.
