Hja. Ez az első dolog amire egy kezdő
gasztroblogger vágyik, mikor az első gyönyörű kenyértésztáját
gyúrja. Aztán kemence híján kényszermegoldásokat alkalmaz.
Vízzel teli tepsit tol a sütőbe, változtatgatja a hőfokot, küzd,
próbál, de a végeredmény mégsem olyan. Hiányzik a kemence
parázs adta melege, az egyenletesen omló hő, a finom hamuréteg a
kenyér fenekén…
Így aztán amikor a gasztroblogger
baráti meghívást kap, ami azzal kecsegtet a rég látott jó
barátokkal töltendő nap mellett, hogy kemencében lehet sütni,
akkor….na, akkor kezd beindulni az agya…Mit is süssek???
Shy barátom a házuk alakítgatása
elején már szóba hozta a kemencét, persze akkor még csak – ha
nem is kósza, de – álom volt. Aztán nyáron már arról számolt
be, hogy kész a kemence, most meg azzal hívott, hogy menjek,
süssek. Kihagyhatatlan ajánlat.
A „Mit is csináljak” kérdéskört
hamar megoldottam. Úgy gondoltam valami testes parasztkenyeret
szeretnék és némi olaszos tésztafélét.
Így született egy krumplis kenyér és
egy kevéske fokhagymás-rozmaringos lepényke. És egy életre
szóló szerelem. KEMENCÉT nekem, de izibe!!!!
Kenyérkémet a kemence legmélyére
rejtettük, Shy egy római tálnyi főtt csülköt tolt a kemence
egyik felébe, a maradék részre meg ledobáltuk az átható
fokhagymaszagot árasztó lepényeinket.
Hihetetlen különbség van a kemencés
és a mondhatni „steril” kenyerek között. Beléjük költözik
a kikotort parázs izzása, illata, íze, no meg az a finom hamuréteg
is valami csodás.
Előételnek eltüntettük a lepényeket
némi fokhagymás tejföllel, majd jött a csülök és a kenyér,
végezetül egy kis kemencében sült kalács, amit Zsuzsinak
köszönhettünk.
Szinte minden egy morzsáig elfogyott.
A Nők remekül érezték magukat. Nem is nagyon akaródzott nekik
hazajönni. Tetszett nekik a nagy tér, Shybácsi a dobbal, a kert, a
patakparti séta, a Zsuzsi által „meghámozott” szőlő és
persze mindaz, ami kikerült a kemencéből.
