Hétvégére csonka
család lettünk. Zsófia igen boldogan és elégedetten masírozott
ki az életünkből péntek délután, miközben a nővére könnyek
között hajtogatta, hogy szereti a Zsófit és hogy őt is vigye el
az Edömér.
Így aztán, ahogy a
szőke nőnk eltűnt, némi megvetéssel a szája szegletében
(„Menjünk már, mert nem bírom hallgatni ezt a sírást”)
nekiálltunk helyrehozni Anna lelki egyensúlyát. A keresztárva
kicsilánynak nem ígérhettük, hogy majd érte is jön a
keresztanyja, így csak annyit tehettünk, hogy a kedvére teszünk
és a hétvégén úgy csinálunk, mintha ő lenne az egyszem kicsi
lányunk és épp nyaralnánk.
Esti városnézés,
későesti palacsintázás után, szombatra éttermezést terveztünk.
Némi megvezetéssel Anna az újbudai Trófeát választotta.
A hely átalakult. Az
óvónéni a régi, de azonkívül… A korábban úgy dicsért
központi svédasztal megszűnt. Ehelyett a bejárathoz közel egy
sokkal kisebb, választékában gyérebb pultsor várja az éhes
vendégeket. A látványpékség, a folyton a vendégek közt cirkáló
souchef mind a pincébe szorult és a korábbi igen széles választék
helyett kevéske kenyérféle pihen egy igen kicsi polcon. Az
önkiszolgáló sajtpult, átment felügyelt, nem önkiszolgáló
sajtpultba (mentségükre szóljon, hogy a srác, aki kiszolgál igen
kedves).
A pácolni való húsok
közül kikopott a halválaszték s a szakács, aki grillezte a
kevéske lazacunkat, olyan mennyiségű olivával operált, hogy az
már-már felért egy gyomorfájással.
A borjúragulevesem
hibátlan volt. Gazdag, ízes, kellemes. A készételek közül
kiválasztott görögös báránycomb szintén meglepően jól
sikerült, erősen emlékeztetett az általam készített sztifadóra.
A sült ez meg azok az oliva túltengésnek köszönhetően nálam
nem nyertek. Desszert fronton viszont még mindig volt miben
élvezkednem. Csodásan finom picike képviselőfánkokkal
kényeztettem magam, miközben a kivetítőn az olimpiát
követhettem, ami nagyon jól esett, mert egy bő hete folyvást azt
nézzük.
Anna nagyon jót
játszott, sokat csivitelt, épített, kirakott, intézett,
szervezett, néha megjelent ebédelni, aztán futott is vissza a
félbehagyott játékaihoz.
Szóval kissé ambivalens
érzéseim vannak. Jól éreztem magam, bár szíven ütött, amikor a
fél egyes érkezésünk ellenére háromkor az orrunk alá nyomták
a számlát, az amúgy háromnegyed részben üres étteremben. Jól
éreztem magam, bár zavart a kínálatcsökkenés. Jól éreztem
magam, bár zavart, hogy a sajtokat felügyelet mellett lehet
összeválogatni, hiányzott a péksütemények hívogató illata és
a büszke apaként vonuló souchef.
Nagyon patetikus zárás,
de a kérdés ott feszül: Miért kell mindent elrontani?
