Pompeii
A pénteki nap is igen érdekesen alakult és viszonylag sokáig tartott. Alapvetően úgy indultam neki ennek az egy hétnek, hogy végre gyerekmentesen kipihenem magam, ehhez képest éjjel fél kettőkor inkább beájultam az ágyba, mint elaludtam.
De kezdjem az elején. A cím tökéletesen takarja azt, amire Olaszországban számítani lehet. Már pénteken jeleztem az Agropoliban a hegytetőn lakó házigazdánknak Orsete-nek, hogy amíg ők a konferenciával vannak elfoglalva, addig én inkább elmennék és megnézném Pompeii-t.
Si, si volt a válasz, néhány hatalmas mosoly kíséretében, de meggyőzve nem lettem arról, hogy bárhogy is le tudnék vergődni a hegyről, hogy eljussak az első vasútállomásig. Éreztem, hogy fejek fognak hullni, ha nem láthatom a hamuba zárt múltat.
Végülis nem hullottak fejek, mert valahogy sikerült meggyőznünk Orestet az idő múlásáról és az én vérszomjas természetemről, úgyhogy 10 óra után egy kevéssel landoltam a teljesen kihalt paestumi vasútállomáson. Az állomáson az egyetlen élő organizmus egy nagyon kedves, rendkívül nyalka fiatalember volt, aki szőrmével díszített kabátban és kellő elegancia kíséretében pucolgatta a kihalt vasútállomást. Egyébként jellemzően kiszúrható vagyok. Olyan mint a hülye németek, akik a még háborgó 10 fokos Balatonban is boldogan ugrándoznak.
A 20-24 fok ellenére az olaszokon több réteg, sok esetben szőrmés dzseki, nagykabát, sál. Én bezzeg szandálban és 2 pólóban indultam neki, hiszen nyári meleg volt, sütött a nap… Aztán Salernoban már cinkos mosollyal fedeztem fel az előttem kanyargó sorban egy hasonlóan lengén öltözött nőt: Turista 😀
A hosszas várakozás után végül jött egy vonat, és egy kedves idős olasz hölgynek köszönhetően én is rákeveredtem, jegy és minden nélkül. Az idős hölgy és a kalauz közösen megoldották az akut jegyhiányomat, majd közölték, hogy a vonat csak Salerno-ig megy. Szuper…
A tiszta és gyors járgány hamar átvágott Campagnia tájain és befutott Salernoba. Itt gyorsan kerítettem jegyet a Pompeiibe közlekedő, leginkább hévre emlékeztető járműre. Látványos mód vonatra felszálló nők egymás társaságát keresve egy csoportban utaznak. Nem kutattam az okokat, csatlakoztam egy női csoporthoz és belevetettem magam az elszigetelésre szánt Musso könyvbe, ami kellően gördülékeny volt ahhoz, hogy bele is feledkezzek.
Pompeiiben aztán ott álltam az állomáson. Tábla egy darab se, a masiniszta nem igazán beszélt angolul és láthatóan sejtése sem volt merre található a városába látogató turisták egyetlen célpontja a rommező. Szerencsére a főutcán már találtam táblákat és a katedrálisnál egyértelművé vált, hogy jó irányba indultam el. Mellettem hívogató szendvicsek, fagylaltok sora kísértett. De annyira hajtott a felfedezés öröme, hogy étlen-szomjan estem be a múltba.
A hely lélegzetelállító volt. Hihetetlenül szép, fájdalmas és érdekes. A főcsapáson bandukolva be-be tévedtem egy-egy házba, kicsit beleszagoltam az életükbe, megnéztem a kertet, végig húztam az ujjaimat a botanikus kertben nevelgetett kakukkfüvön, aztán hirtelen szíven ütött a látvány. A fórum, hatalmas oszlopsoraival és a felhővel koronázott Vezúvval a háttérben.
Döbbenetes. Utána még vagy egy órát csavarogtam a romok között, majd az utolsó délutáni vonathoz indultam. Úgy terveztem, hogy a vonat felé elrágok egy jól megpakolt szendvicset,ám a terv csúnyán elbukott, mert az odafelé még pezsgő főutca meredt magányba zárkózott a szieszta jogán. Egyetlen szerencsém volt, egy véletlen folytán nyitva maradt fagyizó képében, hol 2 gombócnyi energiához jutottam. 
Kinga, innen üzenem: Finom a Fior di latte.
Egy óra alatt hazarepített az expressz. A vasútállomáson egy nagyon kedves salernói rádióamatőr várt, ő volt hivatva visszavinni a szállodába. Itt rögvest kerítettem néhány mozzarellás szendvicset, meg egy jó latte-t és a fedett teraszon, egy mély fotelben elheverve kinyírtam a Musso könyvet. Aztán beültem a konferenciára és meghallgattam a fiúkat és a közös uzsonnán megkóstoltam a baba-t, ami egy rummal áztatott gomba formájú piskóta, majd magamhoz vettem még néhány krémmel töltött igen finom aprósüteményt.
Az este egy elegáns gálavacsorával záródott. A fogások sokfélesége és mennyisége leterített. Viszonylag kevés hibával tálalt, kifejezetten jó vacsora részesei voltunk. A társaság nagyon kellemes volt, a bor is jó. Kicsit savanyúbb volt az általam kedvelt fehéreknél, de cserébe nagyon kellemes gyümölcsös illattal rendelkezett.
Ettünk friss helyi bivaly mozzarellát, meg sonkákat, ricottát. A tálon szereplő ételek önmagukban is egy kiadtak egy komplett adag vacsorát, de a java még csak ezután jött. Kaptunk tortellinit ricottával töltve, bazsalikomos paradicsommártásban, aztán jött egy kis kagylóval, rákkal körített tészta, majd saláta és grillezett hal került elénk, végezetül jött a torta. Ami bravúros volt. Könnyű piskóta, krémes, lágy vaníliás töltelék, szamócákkal tűzdelve és tisztes tejszínhabpaplan a tetején. Nem lehetett nem megenni, pedig már egy cseppet sem voltunk éhesek.
Végezetül jött az espresso és így hajnal 1 tájékán véget is ért a nap.
Terveim szerint az eredmények hallgatása közben majszoltuk volna el a sajtos, omlós pogácsákat, ám az események felülírták a terveket, így egy orbitális kabaré közepette ettük, miközben vadul facebook-oltunk, nagyokat röhögve Süveges Gergő remek átkötésein.