Albánia: Tirana, a szeretnivaló főváros

A berati kalandozásunk után sajnos az Európát marcangoló frontok Albániát is elérték, így az ezt követő egy-két napban csendesen olvasgattunk, mesét néztünk, majd az esőmentes szünetekben elügettünk egy kis gyrost enni, mert Zsófi egészen beleszerelmesedett. Szerintem azért, mert sültkrumplit is tesznek bele…

A férjem – aki minimum két legyet kívánt ütni egy nyaralással – eközben egy katonai szigetre ment, hogy a hallasz? hallak! játékban sok hozzá hasonló fanatikussal részt vegyen. Mivel egy olyan helyre jutott be, ahova nem nagyon szoktak, így nagy sikere volt és 2500 rövid egymást csekkoló párbeszédre volt módja.

Utolsó Orikumban töltött napunkon a Nőkkel a tengerparton játszótereztünk. A játszótér Albániában ritka kincs és ha van is, általában valamilyen étteremhez csatlakozó, számunkra nosztalgikusan szocreál képződmény. Az orikumi példány is egy étterem kertjében állt, így komótosan megettünk két adag grill tengeri herkentyűt és egy tál görög salátát a Nőkkel, hogy jogosultakká váljunk a játszótér órákon át történő használatára.

Azt kell, hogy mondjam, jók az ugrálóvárak, meg a űbercsoda játszóterek, de a négyüléses szimpla forgóról nem lehetett leoperálni a visítva röhögő gyerekeimet, miközben én mit sem törődve a kevésszámban ugyan, de fellelhető korzózókkal vadul rohantam körbe-körbe, hogy kellő tempóban szálljon a ringlispil.

Estére a férjemet is visszafuvarozták az albán katonák a szigetről és hosszas tanakodás után egy a tenger partján heverő, korábban már tesztelt étteremben búcsúztunk el Dél-Albániától.

Másnap korán reggel összekaptuk magunkat, megkíséreltük a két héttel korábbi kirakós darabjait újra visszamozaikozni a kocsiba, majd nekilendültünk Tiranának. A friss és jó utaknak és a kis forgalomnak köszönhetően már kora délután megérkeztünk a fővárosba.

Annak ellenére, hogy az országgal kapcsolatos sztereotípiákon már az elmúlt két hét megtanított túllépni, kiderült, hogy a fővárossal szemben is táplálunk ilyeneket. Talán épp ezért nagyon kellemes csalódás volt Tirana.

Szállásunk a főtér mögött bújt meg, egy új építésű apartmanházban, olasz módra egy emeleti lakás két fürdőszobával ellátott apartmanját kaptuk meg a Nőkkel. Gyorsan lepakoltunk, majd az épület aljában lévő olasz étteremben megebédeltünk.

Tirana nem túl nagy város, gyalogszerrel könnyen felderíthető egy délután alatt. A Szkanderbég térről indulva megnéztük az Operát, jót szöszöltünk a külföldiekre specializálódott könyvesboltjában, megcsodáltuk a mecsetet, majd a sugárúton lesétáltunk a Taiwan-ig. A fent nevezett intézmény nagyon vicces. A városba bejövet már láttam, hogy óriásplakátokon hirdetik, s úgy képzeltem ez valami, az Ázsia centerhez hasonlatos képződmény. Nem is nagyon értettem, mikor az egyik tiranai ismerősünk azt javasolta, hogy ott találkozzunk egy kávé erejéig.

Ám a Taiwan nem egy tucatholmikra specializálódott piac, hanem egy ápolt parkban lévő szökőkút oldalában álló gasztrointézmény. Van benne több étterem, kávézó. Nagyon kellemes, valóban központi hely.

A közös kávézás után tovább meneteltünk a sugárúton. Megnéztük az Enver Hoxha számára épített, most éppen sorsára hagyott piramist, a pineák árnyékában elsétáltunk az albán Mekit (Kolonat) rejtő egyetemi épületekig, majd egy formásabb játszótérnél hagytuk, hogy a nők kiélhessék magukat.

Azt kell, hogy mondjam, hogy szomorúan elváltunk már a saját gyerekkorunktól. A játszótér nyugalma, a parkban sakkozó, beszélgető, korzózó emberek nálunk már nem léteznek. Itt van rá idő és igény. A gyerekeket szemmel láthatóan szeretik öltöztetni, sőt mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztály jobban ad magára, mint mi magyarok.

A Ráday utca meg egyenesen elbujdokolhat szégyenében, olyan negyedet építettek ki az albánok a régen szigorúan lezárt Bloku városrészből,. Nagy partik helyszíne most az a negyed, ahol hajdan Hoxha lakott, a magyar párttitkárok balatoni üdülőjére hajazó villájában, az irigy tekintetektől óva.

Az elitista negyed után végigsétáltunk a városon átfutó csatorna két partján, élveztük a korzózó emberek forgatagát, az élőzenétől hangos kerthelyiségekből kiszűrődő zajokat és illatokat, megnéztük a Tímárok hídját, a helyet ahol George W. Bush állítólag elhagyta az óráját, majd a müezzin hangjától kísérve hazasétáltunk a szállásunkra.