MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Az előző napi rádiólátogatás után a fiúk figyelme már teljesen levált a városról. Lelkesen várták a másnapot és érdekes mód a pakolással nehezített kora reggel ellenére ezen a napon gond nélkül sikerült időben nekilendülnünk.

A férfiakat irányba állítottam a megállóban, én meg felszálltam a metróra, mert fejembe vettem, hogy megkeresem Michelangelo Mózes szobrát. A II. Gyula pápa tervezett síremlékére készített rabszolgaszobrok mellett, a Mózes vált igazán híressé, épp ezért nagyon érdekes, hogy egy alig megközelíthető templomban van eldugva az oldalhajó végében, oldalvást, rossz megvilágítás mellett.

A térképen már előre megnéztem, hogy hol is találom a Szent Péter bilincseiről elnevezett templomot, de még így sem volt könnyű meglelnem, a Colosseum tőszomszédságában egy árkádos lépcsősor mögött kuksoló téren.

De megtaláltam. Jó lenne tudni, látni, hogy hova is tervezte a mester ezt a monumentális szobrot, ami ebben a környezetben is lenyűgöző, de érezhetően nincs a helyén. Kár.

A templomból kijövet egy másik útvonalon lesétáltam a Colosseumhoz, ahol egy darabig egy olasz hölgynek segédkeztem, hogy egyszemélyes stábként jó híreket tudósítson, háttérben a Colosseummal, majd a metróba siető centuriókat figyeltem, végezetül megkerültem a turistáktól hemzsegő épületet. Innen lesétáltam a Piazza di Veneziára, keresztülvágtam a Corso-n és elsétáltam a Pantheon mögötti pizzáshoz, hogy a múlttal szemben lerójam tiszteletemet egy pár szelet rozmaringos, krumplis pizza képében.

A tökéletes ebéd után, megkerestem a híres cukorkaboltot néhány utcával arrébb, ezt követően rákanyarodtam az Angyalvár felé vezető főutcára, itt beiktattam egy kávé/sütemény szünetet, s besétáltam az Angyalvárba. Furcsa egyvelege ez a vár az elegáns termeknek és a várbörtön jellegű erődítménynek, de a kilátás a felső teraszról lélegzetelállító. Itt is elelmélkedtem, kicsit futtattam a Tosca-t az agyamban, eszembe jutott, mikor egyszer – azt hiszem Zubin Mehta ötlete nyomán  – live módban adták az eredeti helyszínekről, az eredeti időpontban az operát.

Körbefotóztam a várost, majd lesétáltam a Piazza Pia-ra, hogy megvárjam a fiúkat a Vatikáni rádió előtt.

A lelkes férfiakkal elsétáltunk ebédelni a szállásunktól nem messze eső helyi étterembe. Tamás már húsra vágyott, a férjem egy igen jól sikerült lasagne-t gyűrt magába, én csak egy kávét és egy kis süteményt szerettem volna.

Ebéd után jártunk egyet, végül a római barátunkkal, Simone-val beültünk egy búcsúkávéra egy szicíliai cukrászdába, ahol megkóstoltam a canollit. Azt kell, hogy mondjam, hogy a tésztája csodás és bármikor, bármennyit meg tudnék belőle enni, de a krémmel már nem voltam ennyire elégedett. Nekem túl édes és túl masszív volt.

A kávézás után a férjem előkerítette az autót, belehajigáltuk a csomagokat és Firenze felé vettük az utat. Itt még ettünk egy búcsúvacsorát, aztán nekivágtunk az autópályának.

Másnap reggel kissé meggyűrődve zuhantunk be a saját ágyunkba.

S hogy mi történt a Vatikánba belopott férfiakkal? Azt majd a férjem elmeséli.

Az első négy nap a viszonylagos tervezhetőség jegyében telt. Nagyjából képesek voltunk kézben tartani az eseményeket.

Ám kedden kissé másképp alakult az élet. A korábbi évek tapasztalatának megfelelően a Sixtus-kápolnába hetekkel előre, az interneten keresztül megvettem a jegyet. Jó dolog ez, mert a véget nem érő sorban való őrlődés helyett az időnk a kiállítás megnézésével megy.

Így aztán negyed órával a jegyünkön lévő időpont előtt kényelmesen lesétáltunk a szállásunktól 3 sarokra lévő Vatikáni múzeum bejáratához. A saroktól kanyargó tömeg mellett felkaptattunk a kapuig, majd egy külön bejáraton bebillegtünk a múzeumba. Ami modern és jól szervezett és minden kapu meg őr ellenére meglepően emberi. Ugyan az olaszok nagyon meg akar felelni a világ által elvárt szigornak és a carabinierik mellett rengeteg fémdetektoros kapuval is erősítik a látványt, de azért a vatikáni múzeumban kifejezetten az volt az érzésem, hogy azért a báránykáikat hagyják egy kicsit szabadon kalézolni.

A Sixtusi-kápolnába szóló jeggyel jóval többet meg lehetett nézni, mint a termet magát. A jó időre való tekintettel nyitva hagyott ablakokon kifotózgattunk, a fiúk boldogan fotózták a Vatikáni rádió antennáját.

Aztán egyszer csak ott álltunk a Teremben a Freskó alatt. Én tudtam, tanultam, olvastam, Irving Stone mesélte, hogy Michelangelo-ból hogyan passzírozta ki egy-egy pápa a mennyezetfreskót, majd 20 évvel később az Utolsó Ítéletet. De tudni és látni nagyon más. Nem igazán tudom megfogalmazni, mert valami rém patetikus születne belőle, de nagyon szíven ütött a látvány.

Egy kicsit odébb szédelegtünk egy oldalsó kőpadra és onnan lestünk felfelé. A férjem nem bírta megállni, ellőtt egy képet, de mivel a teremben járőröző 3 teremőr pont akkor vágott ki egy komplett csoportot a teremből, így abban maradtunk, hogy ez az egy kép több, mint elég emlék.

A múzeumból kijőve a kertben még közelebb kerülhettek a fiúk az antennához és megfogalmazódott bennük, hogy milyen jó lenne innen rádiózni. Ez jóformán a lehetetlennel egyenlő, de mivel épp a Vatikánon belül voltunk, így evidens volt, hogy legalább megkérdezzük, hátha…

A vatikáni postán aztán hozzájutottunk néhány telefonszámhoz és mire kiértünk a Szent Péter térre, addigra a két rádióamatőr leszervezett magának egy látogatást a Vatikáni Rádió extraterritoriális területen lévő épületébe. A Piazza Pia-n álló épület ugyanúgy vatikáni területnek számít, mint a székesegyház mögött meghúzódó, fél Margitszigetnyi terület.

Fél 4-re várták őket, így kicsit átírtam a programot és elvittem felspannolt amatőrjeimet a Colosseumhoz. Kívülről néztük meg, majd elsétáltunk a fórum mellett, megkerültük a megalomán írógépet és felkaptattunk a Capitolium-ra. Tamást lenyűgözte, hogy Michelangelo itt is itthagyta a kézjegyét, bennem meg felrémlett Mark Twain tündéri könyve (Jámbor lelkek külföldön) amiben a világjáró kompánia az olasz idegenvezetőnek egy idő után megjegyzi, hogy ok, most már elhiszik, hogy a Jóisten Michelangelo tervei alapján teremtette a Világot is.

A Capitolium után az urak útnak indultak a Tevere túlpartjára, én meg felpattantam egy városnéző buszra és másfél órát utazgattam keresztbe-kasul a napsütéses városban. Utána végigsétáltam a Corso-n, élveztem a magányomat, az összes ruhaboltba, játékboltba betévedtem, majd késő délután találkoztam a szállásunknál a lelkes férfiakkal.

Akik nagyon élvezték a rádióban töltött időt, de igazán attól voltak bezsongva, hogy ígéretet kaptak rá, hogy másnap – audiencia ide vagy oda – bejuthatnak a vatikáni kertekbe, megnézhetik a Marconi múzeumot és a XIII. Leo dombtetőre épült villájában működő rádiót.

Tamás ezután kidőlt, mi meg rövid pihenőt követve felpattantunk egy alkonyi városnézésre, majd gyalogszerrel jártuk be Róma-Rómát, a Campo del Fiori környékét és jól meg is vacsoráztunk egy helyi trattoriában. A férjem valami homár színű hallal barátkozott, ami omlós volt és nagyon finom. Én gnocchit ettem pestoval, kagylóval és tört fenyőmaggal.

Vacsora után végigsétáltunk az előző napi állomásainkat. Megnéztük a kivilágított Navonát, a Pantheont és a Trevit. A férjemmel bedobattam egy eurót, mert jó lenne még visszatérni ide.

Itt fagyiztunk még egy kicsit, majd a másnapi nagy napra való tekintettel hazametróztunk.

Az utolsó Paestumban töltött napunkon az időjárás hagyott némi kívánnivalót maga után. Konkrétan szakadt. Ami addig nem zavart, amíg az előző napi vacsorához hasonló, rövid kis ebédsorozatunkkal voltunk elfoglalva, de amikor a peastumi ásatások felé vettük az irányt, akkor már kifejezetten kellemetlen volt.

De abban megegyeztünk, hogy olyan időjárási anomália nem lehet, hogy úgy hagyjuk el ezt a Dél-Itáliai kisvárost, hogy nem láttuk azt a néhány majdnem épen maradt görög templomot, amik a szállónktól alig 3 utcára megbújtak.

Esernyőkkel és kalapokkal felszerelkezve nekivágtunk a peastumi rommezőnek. A korai dór oszlopú templomok mellett, az utca túloldalán meghúzódó múzeum is megérdemel egy látogatást, mert igen gazdag anyag található benne, amit valaki jó érzékkel szervezett kiállítássá.

A kulturálódás után persze jött a bigyófesztivál. Az olaszok ebben igen nagyok. Szervezett, egyen-minőségű gagyival van felszórva egész Olaszország. Hűtőmágnesek, antiknak rémlő mini szobrocskák, sálak, kendők, Hello Kitty minden minőségben és mennyiségben. S a bőség zavarában az ember alig talál valami kedvére valót.

Persze kellő intenzitással való keresés mellett azért mégiscsak lehet. Én is beszereztem a kötelező mágneseket, majd az amerikai barátainkat visszaszállítottuk a szállodába és nekivágtunk a Rómába vezető útnak.

Rómába estére értünk. A város lélegzetvisszafojtva várta a meccs eredményét, amit végezetül – annak ellenére, hogy döntetlen lett – hatalmas győzelemként ünnepeltek. Dudáló autók, motorok, zászlókat lengető emberek zajos egyvelegén át vágtunk utat magunknak a csendbe burkolódzó Szent Péter térre. Úgy gondoltam, hogy a velem utazó, Rómát még nem látott férfiakat ezzel a látvánnyal le lehet bilincselni. A turistáktól mentes, magában pihenő tér fenséges látványt nyújtott.

Az este záróakkordjaként elzarádokoltunk az Angyalvárig, kicsit felmerészkedtünk a Hadrianus hídjára, majd engedvén a józan észnek: hazamentünk.

Másnap reggel nagyon nehezen indultunk el. Legalábbis szerintem. Én már tűkön álltam-ültem-tipródtam, mire a fiúk elérkezettnek látták az indulást. A város ott várt ránk s mi késlekedtünk belevetni magunkat.

Először újra a Szent Péter felé vettük az irányt. Ezúttal reggeli fényben néztük meg Michelangelo és Bernini munkáját, majd bementünk a templomba. Szerencsémre Tomi barátunkat minden érdekelte, így szerencsétlenre rázúdíthattam mindazt, amit tudok az épületről, a szobrokról meg úgy általában. Megnéztük a Pietát, elmentünk Szt. Péter sírjához (érdekes, 20 éve még le lehetett menni….), megnéztük a lanterna fényeiben úszó kupolát, majd lassacskán kiszédelegtünk.

A tegnap esti útvonalon tovább bandukolva átvágtunk a Teverén (alias Tiberisen) és belevetettük magunkat az apró kis utcák szövevényébe. Furcsa, hogy milyen jól megmaradtak az emlékeim, szinte gond nélkül találtam oda mindenhova, ami sokban megkönnyítette, hogy 2 és fél nap alatt abszolváltuk Rómát. Már amennyire ez lehetséges.

Először a Navona-ra mentünk. Meg se voltam lepődve, hogy Bernini 4 folyós kútját felújítás miatt elkerítették. azóta, mióta Milánóban semmit nem láttunk a katedrálisból egy rakat állvány miatt, már hozzászoktam, hogy valahol valamit mindig szerelnek, amit látni szeretnék.

A tér délidőben elnyújtózva pihent. Rosszkezű portrérajzolók, egy-két tehetségesnek rémlő festő uralta a tér felső felét, ahol végre leltünk egy játékboltot is, sőt egy nagy adag fagylalttal jutalmaztuk az addigi fáradalmainkat. Ezután átnavigáltam a kis csoportomat a Pantheonhoz.

Soha nem lennék idegenvezető. Már az is sokszor meghaladta a képességeimet, hogy ezt a két férfiembert egy adott időintervallumban, egy adott irány felé tereljem. Néha kifejezetten reménytelen vállalkozásnak tűnt, főleg úgy, hogy jómagam is szerettem volna egy kicsit belefeledkezni a városba.

A Pantheon állványzat mögé bújva várt minket. De bent már semmi nem zavart. Az opeionon besütött a nap, a turistahordák kerülték a helyet, így lehetőségünk volt egy kicsit leállítani a lélegzetünket és csodálni. Ez a templom mindig is a szívem csücske volt. Egy darabka ókor, amit a mai napig használunk, ott járunk a csodálatos kupolája alatt s az sem zavar, hogy a barokk ezt sem kímélte a maga ízléstelen térátalakításaitól, de az épület maga annyira monumentális, hogy eltörpül mellette minden más.

A Pantheon után a Trevi-kút felé vettem az irányt. Látszott, hogy jó úton járunk, mert az eddigi bigyóárusok száma megháromszorozódott és a Via del Corsot- elhagyva már szinte lépni se lehetett tőlük.

A Trevihez érve betértünk egy helyi érdekeltségű henteshez és készítettünk néhány panini-t, mert a Navonán elpuszított fagylalt ellenére azért éreztük, hogy már a délutánban járunk.

Egy darabig üldögélünk a kutat szegélyező korlátokon, majd elindultunk a Piazza di Spagna felé. Itt már erősen hűlt a férfiak lelkesedése. Mindenféle lábfájásra kezdtek hivatkozni, mert rettegtek tőle, hogy gyalogosan vágunk neki a haza vezető útnak.

A teret és a lépcsőt kipucolta nekünk egy rövid kis zápor. Kicsit fotózkodtunk, majd az egyre növő nyomásnak engedve tovább indultunk a Piazza del Popolo felé. Az ikertemplomok egyikét persze felállványozták, de ezt már betudtam Murphy-nek és nem is bosszantottam magam rajta. Ellenben az egyre elgyötörtebbekkel közöltem, hogy a téren megvárhatnak, de én most felmegyek a Pinco-ra és megtekintem a várost felülről. A férjem eddigre feladta a küzdelmet, de Tamás barátunkat vonzotta az ismeretlen, így felkaptatott velem. A kilátás mellett plusz infót kaptunk egy hatalmas fekete felhő képében, így a dombról lejutva sürgősen a metró felé vettük az utat.

A jégeső megvárta, amíg hazaértünk. Épp. Mázlink volt.

Az eső elálltával a férjemmel elsétáltunk még a Campo del Fiori-ig, megkerestem a régi szállásunkat, kicsit csavarogtunk a környező utcákon, majd a Via Julia-n hazasétáltunk, hogy Tamással kiegészülve elmenjünk a Via Barrettán lévő “I love pizza” helyiek által látogatott műintézményébe, némi pizzáért és suppliért. Utána még elvonultunk egy cukrászdába kávézni s úgy éjféltájt hazavonszoltuk magunkat.

A pénteki nap is igen érdekesen alakult és viszonylag sokáig tartott. Alapvetően úgy indultam neki ennek az egy hétnek, hogy végre gyerekmentesen kipihenem magam, ehhez képest éjjel fél kettőkor inkább beájultam az ágyba, mint elaludtam.

De kezdjem az elején. A cím tökéletesen takarja azt, amire Olaszországban számítani lehet. Már pénteken jeleztem az Agropoliban a hegytetőn lakó házigazdánknak Orsete-nek, hogy amíg ők a konferenciával vannak elfoglalva, addig én inkább elmennék és megnézném Pompeii-t.

Si, si volt a válasz, néhány hatalmas mosoly kíséretében, de meggyőzve nem lettem arról, hogy bárhogy is le tudnék vergődni a hegyről, hogy eljussak az első vasútállomásig. Éreztem, hogy fejek fognak hullni, ha nem láthatom a hamuba zárt múltat.

Végülis nem hullottak fejek, mert valahogy sikerült meggyőznünk Orestet az idő múlásáról és az én vérszomjas természetemről, úgyhogy 10 óra után egy kevéssel landoltam a teljesen kihalt paestumi vasútállomáson. Az állomáson az egyetlen élő organizmus egy nagyon kedves, rendkívül nyalka fiatalember volt, aki szőrmével díszített kabátban és kellő elegancia kíséretében pucolgatta a kihalt vasútállomást. Egyébként jellemzően kiszúrható vagyok. Olyan mint a hülye németek, akik a még háborgó 10 fokos Balatonban is boldogan ugrándoznak.
A 20-24 fok ellenére az olaszokon több réteg, sok esetben szőrmés dzseki, nagykabát, sál. Én bezzeg szandálban és 2 pólóban indultam neki, hiszen nyári meleg volt, sütött a nap… Aztán Salernoban már cinkos mosollyal fedeztem fel az előttem kanyargó sorban egy hasonlóan lengén öltözött nőt: Turista 😀

A hosszas várakozás után végül jött egy vonat, és egy kedves idős olasz hölgynek köszönhetően én is rákeveredtem, jegy és minden nélkül. Az idős hölgy és a kalauz közösen megoldották az akut jegyhiányomat, majd közölték, hogy a vonat csak Salerno-ig megy. Szuper…
A tiszta és gyors járgány hamar átvágott Campagnia tájain és befutott Salernoba. Itt gyorsan kerítettem jegyet a Pompeiibe közlekedő, leginkább hévre emlékeztető járműre. Látványos mód  vonatra felszálló nők egymás társaságát keresve egy csoportban utaznak. Nem kutattam az okokat, csatlakoztam egy női csoporthoz és belevetettem magam az elszigetelésre szánt Musso könyvbe, ami kellően gördülékeny volt ahhoz, hogy bele is feledkezzek.

Pompeiiben aztán ott álltam az állomáson. Tábla egy darab se, a masiniszta nem igazán beszélt angolul és láthatóan sejtése sem volt merre található a városába látogató turisták egyetlen célpontja a rommező. Szerencsére a főutcán már találtam táblákat és a katedrálisnál egyértelművé vált, hogy jó irányba indultam el. Mellettem hívogató szendvicsek, fagylaltok sora kísértett. De annyira hajtott a felfedezés öröme, hogy étlen-szomjan estem be a múltba.

A hely lélegzetelállító volt. Hihetetlenül szép, fájdalmas és érdekes. A főcsapáson bandukolva be-be tévedtem egy-egy házba, kicsit beleszagoltam az életükbe, megnéztem a kertet, végig húztam az ujjaimat a botanikus kertben nevelgetett kakukkfüvön, aztán hirtelen szíven ütött a látvány. A fórum, hatalmas oszlopsoraival és a felhővel koronázott Vezúvval a háttérben.

Döbbenetes. Utána még vagy egy órát csavarogtam a romok között, majd az utolsó délutáni vonathoz indultam. Úgy terveztem, hogy a vonat felé elrágok egy jól megpakolt szendvicset,ám a terv csúnyán elbukott, mert az odafelé még pezsgő főutca meredt magányba zárkózott a szieszta jogán.  Egyetlen szerencsém volt, egy véletlen folytán nyitva maradt fagyizó képében, hol 2 gombócnyi energiához jutottam. Kinga, innen üzenem: Finom a Fior di latte.

Egy óra alatt hazarepített az expressz. A vasútállomáson egy nagyon kedves salernói rádióamatőr várt, ő volt hivatva visszavinni a szállodába. Itt rögvest kerítettem néhány mozzarellás szendvicset, meg egy jó latte-t és a fedett teraszon, egy mély fotelben elheverve kinyírtam a Musso könyvet. Aztán beültem a konferenciára és meghallgattam a fiúkat és a közös uzsonnán megkóstoltam a baba-t, ami egy rummal áztatott gomba formájú piskóta, majd magamhoz vettem még néhány krémmel töltött igen finom aprósüteményt.

Az este egy elegáns gálavacsorával záródott. A fogások sokfélesége és mennyisége leterített. Viszonylag kevés hibával tálalt, kifejezetten jó vacsora részesei voltunk.  A társaság nagyon kellemes volt, a bor is jó. Kicsit savanyúbb volt az általam kedvelt fehéreknél, de cserébe nagyon kellemes gyümölcsös illattal rendelkezett.

Ettünk friss helyi bivaly mozzarellát, meg sonkákat, ricottát. A tálon szereplő ételek önmagukban is egy kiadtak egy komplett adag vacsorát, de a java még csak ezután jött.  Kaptunk tortellinit ricottával töltve, bazsalikomos paradicsommártásban, aztán jött egy kis kagylóval, rákkal körített tészta, majd saláta és grillezett hal került elénk, végezetül jött a torta. Ami bravúros volt. Könnyű piskóta, krémes, lágy vaníliás töltelék, szamócákkal tűzdelve és tisztes tejszínhabpaplan a tetején. Nem lehetett nem megenni, pedig már egy cseppet sem voltunk éhesek.

Végezetül jött az espresso és így hajnal 1 tájékán véget is ért a nap.