Barcelona, a nyitány
Mindenről a Ryanair tehet. Én igazán ültem volna a fenekemen, de a Ryanair folyamatosan mézesmadzagokat húzigált az orrom előtt. Végül aztán nem bírtam tovább, s beszereztem 2 repülőjegyet Barcelonába. Lesz, ami lesz.
A felkészülés fázisa elég zaklatottra sikerült, de végül kerítettem rá időt, hogy újfent elolvassam az útikönyvet, átpörgettem a kilenc éve készült fotókat és gyors ütemben újraolvastam a magából Barcelonát lehelő Zafón könyveket. Kinga barátnőmet – aki útitársamul szegődött – szintén Zafónnal fertőztem, majd egy meglehetősen korai (vagy inkább még kései órán) nekivágtunk a katalán fővárosnak.
A fapadoshoz kapcsolódó rémtörténeteknek ellentmondó pontossággal értük el a célállomásunkat, ahol még egy teljes toalettcserére is jutott időnk, ugyanis a spanyolok 9 előtt nem szívesen folytatnak semmilyen tevékenységet, így a reptéri turistainfó is csak gondosan ez után nyit.
Miután beszereztük a tömegközlekedésre és múzeumlátogatásra feljogosító Barcelona Card-unkat, nekivágtunk a szövevényes vonat- és metróhálózatnak. A megszépítő 9 év nem tudta velem elfeledtetni azokat az alagutakban megtett kilométereket, aminek a legyaloglására minden, metrót igénybe vevő rá van kényszerítve. Amíg Pesten a lejáró nagyságrendileg a megálló felett helyezkedik el, a spanyolok a gyalogosforgalmat is szívesen terelik a föld alá.
A vonattal hamar bent találtuk magunkat a városban, ahol stílszerűen a Casa Battló fogadott minket Gaudí otthonában. Gaudí és Barcelona viszonyáról nagyon hamar Mark Twain Jámbor lelkek külföldön című könyve jutott eszembe. Twain, még Samuel Clemens-ként egy turistacsoporttal beutazta Európát és az olaszországi idegenvezetők túlcsorduló Michelangelo-imádatára a végén úgy reagált, hogy ok, most már elhiszi, hogy az Isten Michelangelo tervei alapján alkotta a világot. Valahogy így van ez Barcelonával és a modernizmus pápájával, Gaudíval. De ezen nincs is mit csodálni, hisz mi is tátott szájjal néztük a Passeig de Gracia-n álló házat és jó ómennek éreztük utunk ezen felütését.
A metróval pillanatok alatt a La Rambán, a Colom (Kolumbusz szobra) alatt találtuk magunkat, ahonnan néhány percnyi sétára már el is értük a szállásunkat. Nem sok időt vesztegettünk a pakolással, hanem egy kis hátizsákba pakoltuk, ami feltétlen szükségesnek látszott és nekiindultunk a városnak. Kinga nagyon jó hallgatóságnak bizonyult, jól tűrte a történelmi/művészettörténeti kirohanásaimat és velem együtt lelkesedett a Zafón regényekből ismert helyszínek beazonosításakor.
A Placa Reial-on is rögvest elméláztunk, hogy bizony a Szél árnyékában ki és hol lakott az adott tér épületében, majd nekilódultunk, hogy az otthonunkat, a Gót negyedet górcső alá vegyük. Először a katedrálishoz mentünk (spanyolok becsületére legyen mondva, minden templom ingyenesen látogatható, kivéve a Sagrada Familiát), ahol végigjártuk a kerengőt, ismerkedtünk a kiábrándító ledes mécsesekkel (bedobod a zsetont, s felvillan….), látóterünkből képzeletben próbáltuk kiretusálni az ízléstelen barokk oltárokat, s cserébe próbáltuk befogadni a gótikus katedrális nyújtotta minden eleganciát és szépséget.
Innen az érseki palotába mentünk, ahonnan remek rálátás nyílt a katedrális vízköpőire, a téren zenélő muzsikusokra, valamint megmutathattam az egyik kedvenc barcelonai műemlékemet, a teknősös postaládát.
A katedrális előtt kissé eltanácstalanodtunk, de aztán ránk lelt egy nagyon kedves, idős úr, aki – miután kifaggatott minket, hogy honnan érkeztünk, s elmesélte, hogy milyen klassz volt, mikor a Hotel Flamingóban lakott -két lehetőséget kínált nekünk. Vagy a Picasso múzeum felé megyünk vagy nézzük meg a Katalán zene palotáját. Ez utóbbi mellett döntöttünk, s nemsokára, már mi is csatlakoztunk a szűk utcában nyakukat tekergetők táborához. Az épület ugyanis impozáns. S mivel a földszinti nagystílű büfé sejtetni engedte, hogy a külcsín mellett a belbecs is figyelemre méltó, gyorsan szereztünk jegyet egy később induló vezetett túrára.
A túra indulásáig lévő időnket arra használtuk, hogy ezernyi kicsiny téren és szűk utcán keresztül átvágjuk magunkat az Arc de Triomf-hoz, ami 1888-ban épült, a világkiállítás fényét emelendő. A mögötte elterülő sétányon át lesétáltunk az állatkertet is magába rejtő parkba. Eddigre már annyira megmelegedtünk a városban, hogy úgy érzetük, a Diadalív és mi megérdemelnénk egy közös fotót. A nyújtottkarral magunkatfotózzuk műsort a harmadik vállalhatatlan kép után feladtuk, s a férjem útmutatásai alapján egy jobb fényképezőgéppel rendelkező turistát kezdtünk keresni a sétányon. A külhoni lét előnye a környezetünk fennhangon történő elemzése (amiről a Nőket a 3 hét Albánia után igen nehéz leállítani), így mi is nagyon hamar elemzésekbe kezdtünk, hogy a potenciális fotós vajon elfut-e a gépünkkel a fotó elkészülte után, vagy annál jobban szituált.
Egy kedves angol úrra esett a választásunk, aki meglehetősen jó aparáttal a nyakában lófrált, s kellő affinitást mutatott a mi fotózásunkra. A kép elkészülte után megkerestük a Gaudí által is jegyzett – a Trévin lévőt másoló – szökőkutat, majd lassan visszakóricáltunk a Zenepalotához. Kinga itt találkozott először a sonkával. A kávénkat hozó hölgy, teljesen elítélhető mód vagy 20 dekányi illatos ibér sonkával rakott tálat lengetett az orrunk előtt, amitől igencsak megjött az étvágyunk, de időnk a vége felé közeledett, indul a vezetett túra a katalán zene otthonába, ahol – mit ad Isten- aznap este a Fesztiválzenekar adott épp koncertet.
A túrának egy kritikus pontja volt csupán. Az elején egy kisfilmet vetítettek, hogy bemutassák, hogy keletkezett az épület, hogy a katalán kórusban felgyülemlő potenciál hogyan vonzotta az öntudatos mecénásokat, s miként épült fel a Zenepalota. Sötét volt, a film halk volt, s mi ültünk. A délutánig hajtott szervezetünk számára a 4 órás alvással megfűszerezve mindez vészes kombinációt alkotott, amit csupán egy – a sorok között rohangáló – másfél éves gyereknek köszönhetően tudtunk kivédeni. Aztán talpra szökkentünk, halk beszédű guide-unkra tapadva jártuk és csodáltuk az épületet, ami tényleg lenyűgöző. Egy órányi vezetés után futva álltunk tova, hogy a korábban beszerzett jegyünkön lévő időpontra a La Pendrerához érjünk.
Gaudí ezen alkotása a város legdrágább, a mi Deák utcánk boltkínálatával bíró sugárútján található, ahol se kisközért nincs, se megfizethető szendvics vagy kávé, így a sonka még mindig elérhetetlen volt, pedig bejártuk a környező utcákat is. Éhen és szomjan vetődünk az épületbe, ami szerencsére feledtette velünk a nyűgjeinket. Először a tetőre másztunk fel (naná, hogy gyalog!), majd mikor már az összes kéményt körbejártuk és megcsodáltuk az elénk társuló panorámát, a hiperbolaívek alatt pihenő padlástérben folytattuk, ahol kisfilmeket láttunk, maketteken figyeltük, hogy a mester hogyan vette át mindazt, amit a gyerekévei alatt, a természetjárás közben magába szívott. Nem kell éles szeműnek lenni ahhoz, hogy könnyedén párhuzamot tudjunk vonni a csigák, párfányok, kövek és az épületben fellelhető formák között. Le Corbusier-vel ellentétben, Gaudí építészete nem öncélú. A padlástér alatt lévő lakás ékesen bizonyította, hogy mennyire jól lakható, otthonos a La Pendrera.
A La Pendrera után egy kis magánnyomozásba kezdtünk. Az aznapi penzumunk elfogyott, ezért úgy ítéltük meg, itt az idő, hogy megkeressük a neten már felderített két Disney bolt egyikét. A Diagonal sugárúton lévő üzletek persze jól kiszúrtak velünk. Az Angyali játszmában is helyt kapó 442-es számtól mind a 728, mind a 280 messze esett, de mi nem adtuk fel és a lejtős úton nekiindultunk az alacsonyabb házszámnak. Már valami ipari negyednél jártunk, amikor győzött a jobbik eszünk és inkább egy közeli metróállomás felé vettük az irányt, ahonnan egyenesen a Colom-hoz mentünk. Ekkora már nagyon éhesek voltunk. A La Rambla-ról lehúzódva, olyan helyet keresünk, ahol inkább spanyolok ülnek és nem menüztetett turisták. Kis kavarodás után találtunk is egy lekoszlott, gerendáiról lógó sonkákkal szédítő helyet, ahol tisztességgel bevacsoráltunk. Az egy órányi pihenő visszaadta az erőnket, úgyhogy kisétáltunk a Colomhoz, majd a kikötőnél lévő hídon át eljutottunk egy újonnan épített bevásárlóközponthoz, ahol este 10-kor még javában zajlott az élet. Egy szabadtéri koncert hangjaitól kísérve sétáltunk lassan vissza a partra, s 11-kor már a szállásunkra is értünk.
Szellőztetéskor még az is kiderült, hogy a hosszan hajkurászott étterem – ahol a vacsoránkat elköltöttük – pont alattunk van. Ennek megnyugtató tudatában ájultunk el.
