Gasztrodélután a Jókai utcában
Ildi barátnőmmel pénteken egy utcára korlátoztuk a mozgásterünket és nem bántuk meg. A szokásos találkáink mostanában étterem felfedezéssé alakultak át. Amúgy is hajlamosak vagyunk egy kávé mellett is több órát diskurálni, akkor miért ne tegyük úgy, hogy közben megnézzük milyen – számunkra – új és szimpatikus helyeket rejt a város.
Múlt pénteken a Jókai utcába ütöttünk tábort és két háztömbön belül jót ebédeltünk és csodálatosat uzsonnáztunk. A Parázs thai étteremben kezdtünk. A Budán már erőre kapott, hirtelen jött tél elől menekülve jól esett a keleti konyhák fűszereiben rejlő erő. A várva várt meleg és enyhén csípős leves előtt, egy kis ráktempurával kényeztettük magunkat, ami ugyan lassan érkezett, ám cserébe friss és nagyon ízletes volt. A hozzá kínált édes chili jó felvezetése volt az ebédünknek. Egyébként gyakori tapasztalatom a kiszállítós éttermeknél, hogy a helyben fogyasztás esetén túlzottan sokáig kell várni az ételekre. A logisztika valahogy sehol sem tökéletes. Az italok viszont időben kiértek, így volt időnk megbarátkozni egy thai különlegességgel, amit a címke rizses zöld teaként aposztrofált, ízre azonban tökéletesen hozta a zizi élményt. Innentől kezdve ettől nem is nagyon sikerült elvonatkoztatnunk.
A rák után érkezett a kókusztejes csirkelevesünk. A kellemesen csípős lében túlméretezett csirkedarabok és 3-4 felszelt csiperkegomba pihent, tisztes mennyiségű koriander társaságában. Összhatásában kellemes volt, bár én jobban éreztem volna maga, ha nem kellett volna vagy elharapni, vagy késsel boncolni a levesben lévő húst, és a gomba is kibírt volna még pár percet a tűzön. A főétellel azonban jóvá tették a levesben rejlő hibákat. A csirke satay tökéletes volt. A földimogyoró szószba mártogatott csikrenyársat csak dicsérni tudom. Ildi kissé rosszabbul járt – igaz önhibájából – a főételnek választott osztrigaszószos marha nem felelt meg az ízlésének. Én megkóstoltam, a hús finom és ízletes volt.
A kiadós ebédet követően kiszédelegtünk az akkor épp havazást imitáló időbe, majd néhány házzal arrébb gyorsan be is menekültünk a La Deliziába. A kekszmanufaktúra már rég szerepel a terveim között. Az Édes napokon találkoztam velük először, s azóta is készülök elmenni és letesztelni a helyet. A bolt első pillantásra levett a lábamról. Bájos, nyugodt enteriőr és kekszek, minden mennyiségben. Ha maradt is hiányérzet bennünk a Parázsban töltött ebédünk után, a kekszboltban rögvest elillant. A kedves, türelmes kiszolgálást és a kérdéseinkre adott kimerítő válaszokat a kissé dísztelen, mégis furcsa mód meghitt emeleten való békés elmélyülés követte. Az már a földszinti választásunkon látszott, hogy Ildivel más pályán mozog a cukorfüggőségünk, ám ez nem akadályozott meg minket abban, hogy keresztpróbának vessük alá egymás tányérját és két majszolás között, elégedetten hümmögve kínálgassuk egymásnak saját szerzeményeinket.
A kekszek mellé persze egy-egy latte is dukált, s mire minden felfaltunk, addigra az a döntés is megszületett, hogy ebből vinni kell az otthon maradottaknak is. Így aztán 20 deka aprósüteménnyel tértem haza. A Nőknek nagyon ízlett minden, de a legnagyobb sikert a – számomra is extrán finomnak ítélt – kandírozott narancsos keksz aratta.
Ha jó kekszre vágytok vagy csak egy olyan helyre, ahol hagynak sőt bátorítanak rá, hogy játszatok az ízekkel, akkor érdemes ellátogatni ebbe a kekszmanufakturába. Mi szerintem hamar visszatérünk a Nőkkel.
