MIRELLE Atelier

Az eper teljes mértékben eluralta a konyhánkat. Eddig nyersen ettük, bár már tervben egy krémleves is, ám a szemfüles Nők mindig kiszúrják a tálnyi gyümölcsöt és onnantól kezdve lőttek az elképzeléseimnek. Ma azonban egyszer csak összeálltak az ízek, a textúrák és az illatok, s én már mentem is, hogy készítsek egy tepsinyi süteményt.

Epres galette

Szirup:

10 dkg cukor

1 dl víz

12 kisebb levél bazsalikom

1/2 citrom héja

Tészta:

30 dkg finomliszt

12 dkg vaj

csipetnyi só

4 ek tejföl

Töltelék:

70 dkg nem túl apró eper

25 dkg mascarpone

A sóval meghintett lisztet elmorzsolom a vajjal, majd a homogén morzsához hozzáadom a tejföl és igen jó, rugalmas tésztát gyúrok. Ezt alufóliába csomagolom és minimum fél órára a hűtőbe teszem.

A cukrot a vízzel felöntöm, majd hozzáadom a bazsalikomot és sűrű sziruppá főzőm. Amikor már majdnem kész, hozzáreszelem a citromhéjat. Ha a szirup már langyosra hűlt, habverővel összekeverem a mascarponéval.

A sütőt 180 fokra előmelegítem, majd a tésztát gáztepsi nagyságúnál valamivel kisebbre nyújtom, s egy sütőpapíros tepsire fektetem. Az epret nem túl vékonyan felszeletelem (közepes eperből 5-6 szelet legyen), majd a tésztára csorgatom a mascarponét, s – a szélén nagyjából 1 centit kihagyva – szétterítem a tésztán a krémet, amit eperszeletekkel megpakolok. A tészta szélét felhajtom, habart tojással lekenem és az egészet a sütőbe tolom. Addig sütöm, míg a tészta szépen meg nem színesedik.

Langyosra hűlve, egy kis tejszínhabbal megbolondítva kínálom.

Az utolsó napba sok mindent szerettünk volna belesűríteni. Kinga – a kolostoros ötletén felbuzdulva – bedobta, hogy ha már Zafón nyomdokain járunk, el kéne zarándokolnunk a műemlékvillamosokkal megközelíthető Tibidabo hegyre. A javaslatot egyöntetűen elfogadtuk, s hajnalban már szinte magától vitt a lábunk a piac felé. Én kitörtem az ördögi sonka-körből és spanyol omlettet, azaz tortillát reggeliztem, Kinga a szokásos menü felett figyelte a kioszk életét. Az útikönyv szerint 10-kor indulnak az első villamosok, így egy gyors piaci mustra után nekilendültünk, hogy mindenféle közlekedési eszközt latba vetve egy újabb hegyre kapaszkodhassunk fel.

A Tibidabo aljában lévő villamosok eléréséhez metróra, valami hévhez hasonlatos vonatra volt szükségünk, de hiába osztottuk be tökéletesen az időnket, a villamos nem jött. Az előszezonra való tekintettel ez a turistalátványosság csak hétvégén üzemelt, s mi egy keddi napon a kevésbe romantikus és nosztalgiára okot nem adó buszjárattal voltunk kénytelenek feljutni a hegy tetejére felröpítő sikló megállójához. A sikló kicsit több, mint 100 éve üzemel és a szintén közel 100 éve működő vidámpark egyik bevezető attrakciója.

A gazdasági válság a sikló működtetésén is érzékelhető volt. A jegypénztári pultba a siklót vezető úriember futott be, adott el annyi jegyet, amennyi utas épp arra járt, majd mindenkit felengedett a siklóra, gondosan lelakatolta a bejáratot és az utazóközönségét felnavigálta a hegyre.

A hegyen tűző napfény és páratlan panoráma várt minket. A vidámpark épp akkor nyitott, az álmos személyzet lassan kóválygott a műemlék berendezések között. Mi is kissé összezavarodva bóklásztunk, néztük az alattunk elterülő várost, szemléltük a furcsa, hegybe ágyazott vidámparkot és az egész fölött, szigorú tömbként strázsáló dupla katedrálist.

Barcelona építészete számomra egy csoda. Imádom az utcáit, az épületeit, a tereit, mert jó ízlésről, arányérzékről és az élet szeretetéről árulkodnak. Épp ezért úgy gondolom, hogy valami vándorember építhette ezeket a templomokat a hegytetőre, amik egy név alatt futnak ugyan, de látványosan nem vállalnak egymással közösséget, holott torta-mód egymáson helyezkednek el. Három hatalmas érdemük viszont van: hűvösek, árnyékosak és a teraszukról szédítő panoráma tárul a szemünk elé.

Ha már a vidámparkba sodort minket az élet, néhány – a helyhez szorosan kötődő – attrakcióra fel is ültünk. Kinga több mindent is kipróbált volna, azonban az előszezon ezt megtagadta tőle.

A hegyen lassan 100 éve üzemel egy régi repülőgép, amely a L’avió del Tibidabo néven ismeretes. A szerkezet a város fölött röpteti meg az utazókat, lassú köröket róva az őt fogva tartó oszlop körül, miközben a teljes körpanoráma kibomlik előttünk. A repülést követően a kezelő kérdő tekintetétől övezve (szerinte ugyanis ki lehet öregedni az ilyesmiből) még a karusszelre is felkapaszkodtunk, s nagy röhögések közepette vágtattunk Barcelona felett.

Miután a park nem kívánt tovább szórakoztatni minket, megmásztuk a tortakatedrálist, majd visszaszálltunk a siklóba és aláereszkedtünk a nyüzsgő Barcelonába.

A városban csavarogtunk egy nagyot, még egyszer mindent jól megnéztünk, nagyobb készlet szeletelt sonkára tettünk szert, végül a kikötőbe mentünk, pontosabban Barcelonetába, hogy megáztathassuk a lábunkat a tengerbe. Nem csak mi érzetünk késztetést, hogy a Playa-n töltsük az időt, a strand tele volt. Többen fürödtek is, ami annyira nem is tűnt elvetemült tettnek, miután mi is térdig gázoltunk a tengerbe.

Egy darabig a tenger hullámait figyeltük, majd gondoltuk, hogy egy rövid időre megpihenünk. Kerítettünk két nyugágyat és eldőltünk. Igen hamar megjelent a nyugágyakért felelős fickó, aki délután 4-kor szemrebbenés nélkül 18 eurót kívánt legombolni rólunk. Aljasul ellenálltunk, s inkább elsétáltunk, végig a part mentén, egészen addig a toronyig, ahonnan a Montjuic hegy oldalában húzódó Miramar kilátóba vivő libegőre lehetett feljutni. A toronynál nem volt sor, így bátran belevágtunk, s mielőtt észbe kaptunk volna, már a kezünkben is volt a retúr jegy.

Kis sorbaállást követően a kikötő felett átlengtünk a hegy oldalába, ahol egy rövid sétát eszközöltünk, majd visszaindultunk a toronyba. A libegőből való szemlélődésünkkel tettük teljessé a barcelonai napokat. Megnéztük a várost magát és minden lehetséges oldalról is lenéztünk rá. A Sagrada csúcsairól, a Montjuic tetejéről, a Tibidabo-ról, Pedralbesből, a Güell Parkból. Elégedetten nyugtáztuk, hogy a lehető legtöbbet sikerült kihoznunk ebből a néhány napból, majd zárásként egész este a gót negyedet róttuk, s egy pohár sörrel és némi tapas-szal búcsúztunk. Úgy jöttünk el, hogy a miénk lett a város.

A harmadik napra már majdnem miénk lett a város. Csupán egyetlen apró, de fontos mozzanat választott el minket a tökéletes asszimilációtól, s ez a piac volt. Wessely nagyapám szerint az embernek egy városban két helyen kell megfordulnia:  a pályaudvaron és a piacon. A pályaudvarok manapság már elvesztették régi dicsőségüket, ellenben a piacok még mindig őrzik az adott város, vidék esszenciáját.

Ezen a reggelen is elfelejtettük, hogy a déliek akkor fordulnak a másik oldalukra, mikor mi elindulunk, hogy köszöntsük a reggeli fényben fürdő Colom-ot, így aztán az álmos, önmagát épp összevakarni készülő piac képe várt minket 8 körül. Holott mi már a La Rambla-n is tébláboltunk egy kicsit, figyelve, hogy egyetlen gyorsétterem sincs nyitva , sőt még az áruszállítás is épp csak megkezdődött. A piacon is ezernyi dobozból emelt akadályok közt sétáltunk, titkon élvezve a felfordulást és azt, hogy kérdő, óhajokat leső tekintetek nélkül, magunkban fedezhetjük fel a portékákat és a piacot. Az árusok pakoltak, súroltak, rámoltak és tökéletesen nem vettek tudomást a jelenlétünkről. Élmény volt.

Úgy terveztük, hogy a piacon reggelizünk, így a harmadik kör után már fixen kávégépet és sonkás szendvicset kerestünk. Meg is találtuk, a piac oldalánál. A – valamilyen rejtélyes okból – Universal kiosk-nak keresztelt büfében szintén még a kipakolás zajlott, de a kofák már ott támasztották a pultot, így mi is odamerészkedtünk. A jól szervezett, tiszta és nem túl nagy büfé személyzetének figyelése mellett, szinte el is felejtettünk rendelni, egészen addig, míg mellettem pont egy rekesznyi kakaót emelt be a büfében dolgozó srácok egyike. A korábbi napok – a blogon csak hevenyészett mód szóba hozott – kakaókálváriája után, végre láttam megcsillanni a fényt, így gyors ütemben rendelésre váltottunk, s míg vártuk, hogy elénk kerüljenek az ibér sonkás szendvicseink és a hőn vágyott kávé/kakaó, alaposan szemrevételeztük az ott dolgozókat.

A szikár, elegáns spanyol hősszerelmes figurája valószínűleg csak valamilyen írói fantázia szüleménye, mert a barcelonai férfifelhozatal 90%-a köpcös, s nálam is alacsonyabb. Bár javarészt az épületek csodálásával telt az időnk, azért azt elég hamar megállapítottuk, hogy szemünknek kedves férfiúból nem igazán akad ebben a 1.6 milliós nagyvárosban. Az arányokon a kioszk sokat hozott. Egyrészt a tulaj azon ritka példányok egyike volt, aki majd vetekedhetett Kinga 173 centijével, másrészt – általunk nem bolygatott, természetfeletti módon – a 20 évvel ezelőtti Alan Rickman alteregója dolgozott a keze alá. Mindehhez társult a szomszéd bárszéken ücsörgő öregúr, aki Pacino rekettes altján vitatta meg a tulajokkal a nap eseményeit, s elképesztő sárm áradt belőle (persze ennek jelentős része a Pacinos áthallásnak tudható be). Hosszan reggeliztünk.

A reggelit követően még egy kört futottunk a – most már nagyjából magára talált – piacon, majd a Sagrada Familiához metróztunk. A városban lévő turistamennyiség az első két napon nem volt feltűnő. Ok, a La Rambla-n jóformán csak ők vonultak, de a Gót negyed, a Montjuic valahogy elnyelte a kirándulókat, eloszlottak a kis utcákban, parkokban, de a Gaudí álmodta templomhoz érve ránk csapott a valóság: turistahordák lepték el a környéket. Főleg csoportosan közlekedtek, mindent és mindenkit letarolva, így az addig szelíd spanyolok is külön harci brigáddal védték a templom épségét. Terelve voltunk, időre szólt minden jegyünk, de mindenezek a kellemetlenségek feledésbe merültek, mikor beléptünk a katedrálisba. 9 éve egy építési területen jártunk. Betonport nyelve figyeltük az ég felé törekvő oszlopok kusza sorát, s csendben megjegyeztük, hogy szép-szép ez az igyekezet, de ebből úgyse lesz soha semmi.

Lett. Az építési terület helyén egy katedrális fogadott. A munkálatok most is folyamatosan zajlanak, a flexelés zaja töri meg az áhítat csendjét, de a hely hangulata teljességgel megváltozott. Nem vagyok egy gyakorlóan vallásos ember, de az épület számomra most sokkal több szakralitást hordozott, mint az évtizeddel korábbi látogatásomkor. A tömeg ellenére lelassult az idő, besűrűsödött a tér, a színes üvegeken áttörő fény elfeledtette velem a kint őrjöngő buszokat, a légkalapáccsal utat bontós munkások hadát.

Miután szájtáti mód megcsodáltunk minden, már helyére került mozaikot, az oltár feletti lanterna által aranyfénybe burkolt kupolát, a csegelyeken lévő evangelistákat, s az oszlopfejezetekbe rejtett világítást, felfelé indultunk. Annak idején még gyalogszerrel vágtunk neki a keleti homlokzat tornyainak, most azonban lift repített minket, s csak az utolsó néhány kanyart kellett gyalogosan megtennünk, mielőtt kiértünk az oszlopokat összekötő hídra. Az élmény leírhatatlan. Alattunk a város, mellettünk az épülő katedrális. Igazság szerint engem most jobban foglalkoztattak a modern kor építőmesterei, őket csodáltam, figyeltem, hogy a tetőn, az eldugott szegletekben is milyen aprólékosan váltják valóra Gaudí álmát.

Szerencsére nem csak számomra volt fontos az a jónéhány ember, aki naponta hozzátesz egy keveset a katedrálishoz, az altemplomban – Gaudí kriptáján, a maketteken és rajzokon kívül – azt is megnézhettük, hogy hogyan dolgoznak ezek az emberek.

A katedrális után egy másik nagyszabású – s szintén félbe maradt – Gaudí projekthez siettünk; a Güell Park várt ránk. Előző nap még megvető horkantások, s félhangos lesajnáló megjegyzések kíséretében figyeltük a hegyoldalon mozgólépcsőző spanyolokat, ám a Güell Parkhoz vezető út miket is megtört. Egy nem is olyan rövid szakaszon – mozgólépcső híján – önerőből kaptattunk fel a déli verőn, s ez pont elég volt ahhoz, hogy onnantól kezdve szinte szomjazzunk minden egyes mozgólépcsővel megtett métert.

A bejárat a kert alacsonyabb pontján, a turistalátványosságoktól egy kőhajításnyira nyílt, így újabb tömegjelenetnek lehettünk a tanúi, amit ezúttal a zsebesek, kisstílű hamisítványárusok, s parkrendőrök jelenléte tarkított. Kingát kissé feljebb vezényeltem, s egy árnyas műbarlang belsejében lerogytunk a hűs kőszékekre, ahol előkotortuk a piacon szerzett szamócánkat és próbáltuk élvezni a helyet.

Az ebédidő szerencsére sok turistát lekergetett a forróságba dermedt központi térről, így viszonylag könnyen leltünk egy kellemes szegletet a végtelen padon és tanakodásba kezdünk, hogy kit kérjünk fel pillanatnyi fotósunknak. A tanakodásunk a jelek szerint hangosabbra sikerült a kelleténél, mert egy – pont az általunk kiszemelt “spiné a fekete pólóban” – hölgy kedvesen megkérdezte tőlünk magyarul, hogy mit szeretnénk a képen. Gyorsan exkuzáltuk magunkat és röpke mosolyt villantva megörökítődtünk az utókornak.

A térről távozott tömeg a hűs piactéren újra sokasodni látszott, s a főbejáratnál pózoló gyík környékén szinte mozdulatlanná vált, így nem is időztünk túl sokat, hanem gyalogszerre nekiindultunk a városnak.

Erre a délutánra szabadprogramot rendeltünk, békésen kávézgattam egyet, majd a belvárosban csavarogtunk, üzletekben keringtünk, s végül kiutaztunk a Diagonal sugárút megfelelő végére és felleltük a Disney boltot, ahol semmit nem vettünk, mert minden iszonyú drága és tökéletesen ízléstelen volt. A dolog itt némiképp ámokfutásba csapott át (“Jéééézusom, mit viszek a gyereknek?”), amit egy jól ismert klasszikussal, a Legoval orvosoltunk. Ezután újra a gót negyed felé vettük az utunk, megvacsoráztunk némi sajtot és ibér sonkát, majd elsétáltunk a Tenger katedrálisához, egy újabb Zafón tiszteletkör jegyében. A tengerparti sétányon át hazajutottunk, s a zsákmányaink feletti elégedettség okozta kábulatban ájultunk  el.

Másnap fitten és frissen ébredtünk, bár Kinga állítása szerint hatalmas rajcsúr zajlott az ablakunk alatt, aminek egyik főszereplőjét, Antonio-t hajnalig keresték, elég hangosan. Én ebből egy hangot sem hallottam. Az idő kissé borúsnak ígérkezett, s miközben a Kolumbusz szoborral szemközti stégen rágtuk a szendvicsünket, még az eséssel is bepróbálkozott.

A reggelink nem volt zökkenőmentes. Előző délután felfedeztünk egy csomó helyre szendvicsest a környékünkön, csak arról feledkeztünk meg, hogy a hajnali órán ( nyolckor) ezek zöme még zárva lesz. Így aztán egy kevéssé bizalomgerjesztő, de méretes kávégéppel ellátott cukrászdaféleségben ittam egy kávét (nota bene: Barcelonában sehol nem ittam rossz kávét), Kinga meg a korábban betanult spanyol kifejezést ismételgetve – crema batida – próbált tejszínhabos kakaóhoz jutni. Első körben szimplán hülyének nézték, aztán a kiszolgáló néniben győzött az akarás és valami kakaófélét kreált túlforralt tejből. Az eredmény eléggé visszataszítóra sikeredett, így a kávémat lehörpintve gyors ütemben távoztunk, s vissza se tértünk.

Egy bolttal arrébb csináltattam magamnak egy friss baguette-ből és némi sonkából szendvicset, majd a Felfedezővel szemközt elhelyezkedve, a sirályokat és az esőfelhőben csücsülő Montjuic-et figyelve megreggeliztem, míg Kinga heverte a kakaó okozta sokkot. Aztán nekilendültünk.

A korábbi barcelonai utunkon a férjemmel már bejártuk  Montjuic-et, ami a kikötő fölé magasodó dombféle, de nevezzük inkább hegynek. Most is erre készültünk, csak más elgondolások mentén. Egyrészt a helyi sikló (funicular) és a libegő (teleferic) igénybevételével kívántunk feljutni a hegy tetején álló erődhöz, másrészt a múltkori utunkkor, önhibánkon kívül kimaradt Poble Espanyol, azaz a barcelonai skanzen is fontos pontja volt a mostani útnak.

A Paral-lel negyed gyárépületeiből megmaradt három torony tövében felszálltunk a siklóra, ahonnan átszálltunk a rövid, de látványos utat megtevő libegőre, majd fent találtuk magunkat a várban. Az idő eddigre javulni látszott, s ennek örömére megsokasodtak a környéken futó, bicikliző emberek. Lehet, hogy a déli népek lusták, de én ennyi bicikliző, futó embert nem nagyon láttam még nagyvárosban. Mi békésebb mód, gyalog közelítettünk az erődhöz, amit csak körbejártunk, mert az épületben lévő hadászati szakkiállítás egyikünket sem vonzott. Cserébe alaposan megnéztük a kikötőt, az erődben zajló íjászversenyt és az erőd mellé telepített konténerekből álló büfészerűséget is górcső alá vettük. A dolgot első nap szúrtuk el. Ha kellően előrelátók és precízek vagyunk, akkor a négy nap alatt pazar kis fotógyűjteményre tehettünk volna szert, ami a “Barcelona wc-i” nevet viselhetné. Mivel mindketten azon a nézeten voltunk, hogy ahol van lehetőség, ott engedünk a természet hívó szavának, igen sokféle mellékhelységgel hozott össze a sors. Az első esti tapas bárban pl. a plafonból lógott egy magányos lánc, a kávézóban riasztócsengővel kellett lehúzni, itt a hegyen meg a tiszteletünkre kartonpapír vörös szőnyeg került a mosdóba.

A várból kijövet talpalni kezdtünk. A tegnapi erőltetett menet után mindkettőn vádlija mereven tiltakozott egy darabig, ám mire elértük a Botanikus kertet, már egészen jól bejáratódtunk. A Botanikus kert grátisz csöppent a programba. A Barcelona Card mellé adott ingyenes kuponfüzetben talált belépővel váltottuk meg a jogot a világ növényzetének megtekintésére. A korai órára és a szeszélyes időjárásra tekintettel, rajtunk kívül csak a személyzet és egy-két hasonlóan elszánt turista rótta a kicsiny, de kanyargós utakat.

Botanikus kert

A botanikai ritkaságok helyett a tájat bámultuk. Gyönyörű kilátás nyílt a városra és a két olimpiai csarnokra, valamint a japán építész által tervezett toronyra. Kinga sportmániája erőre kapott, így a létező összes szögből megörökítettem e jeles építményekkel.  Mire bejártuk a kertet, megéheztem. A kert végében lévő tó partján kedélyes palló vezetett át a liliomokkal teli tó felett, s éreztük, hogy itt jó lenne megpihenni. El is helyezkedünk, kis hátizsákomból előkerült a sonkás szendvicsem, majd a semmiből motorzúgás hangzott fel, s egy zord spanyol pattant elő a bukszusok mögül, vadul magyarázva. Ahogy ki tudtuk venni, hatalmas vétséget követtünk el, mert a palló mellett lévő, látványosan nem használt (értsd: masszívan koszos) székeken kellett volna ücsörögnünk. Nem esett jól. Persze valószínűleg szennyeztük az ökoszférát a jelenlétükkel, s a pasas joggal feltételezte, hogy minden szemetünket és a táskánk teljes tartalmát a tóba fogjuk borogatni, de ocsmányul belegyalogolt egy majdnem idilli pillanatba. Szerencsére a négy nap alatt ő volt az egyetlen.

A kertet hátrahagyva a stadionok felé indultunk. Kinga szentül hitt benne, hogy az 1936-os, soha megrendezésre nem kerülő olimpiára épült, majd a végre valóra vált, 92-es olimpiára felújított stadionba be tudunk jutni. Igaza lett. Így aztán fotózkodzunk egy sort a 20 (!!!) évvel ezelőtti helyszínen, majd továbbálltunk a Poble Epanyol felé.

A spanyolok okosak és kényelmesek. A kettő kombinációjának köszönhetően a hegy oldalában, a Nemzeti Múzeum tövében mozgólépcsőkkel biztosítják a fáradtságmentes feljutást. Mi ezen csak megvetően nevettünk, halkan zihálva megmásztuk az összes elibénk kerülő lépcsősort, majd belecsöppentünk Spanyolország esszenciájába. Valószínűleg velem van a hiba, de én a szentendrei skanzent nem szeretem. Mindig 40 fok van és számomra érdektelen dolgokkal van tele. Ellenben a spanyoloknál egy élő városba csöppentünk, sehol egy tücskökkel felszórt, kiégett rét, sehol elhagyott parasztházak, cserébe terek, katedrálisok, éttermek és boltok vártak minket. Egy térkép és a szószátyár audioguide segítségével egy bő óra alatt beutaztuk az országot, úgy hogy az egésznek legkevésbé sem volt múzeum jellege.

Poble Espanyol

A narancsfák árnyékában meghúzódó boltokban helyi népművészek dolgoztak, készült a gitár, a legyező. Az éttermek kínálata megnyugtatóan messze esett az internacionális fastfoodtól. Nagyon kellemes és tartalmas idő töltöttünk a skanzenben, amit az útikönyv méltánytalanul lehúzott, ki tudja miért…

Persze mindannyiunknak lehetnek rossz emlékei, ahogy nekem is, így kihagytuk a Nemzeti múzeumot, s inkább  a Mies Van der Rohe által tervezett pavilonba tértünk be.  A pavilont 1929-ben, a második barcelonai világkiállításra készítették, ez volt a németek pavilonja. Az épület korát jóval megelőzően modern, még most 2012-ben is megállja a helyét.

Pavelló Mies van der Rohe

A világkiállítás után – a többi pavilonnal együtt – lebontották, de a mester 100. születésnapjára újjáépítették és azóta is látogatható.  A kedvenc épületem.

9 év

A sonkás szendvics maradékát a pavilon árnyékában végeztem ki, majd kicsit fotózkodtunk, akárcsak az utánunk érkező motoros angolok, s a pihenőidőt kihasználva megterveztük a nap további részét. Nagyon jól bevált ez a módszer. Nagyjából elterveztük a napot, a részletek kidolgozása, s időben való elhelyezését azonban mindig egy-egy pihenőponton tettük meg. Ilyenkor már láttuk, hogy hogy állunk idővel, milyen távolságra vagyunk a következő állomástól. A pavilontól egy – a Kinga által bölcsen kiszemelt – kolostorba mentünk.

Újra előkerült Zafón, hiszen a Pedralbes negyedbe indultunk ( ami nagyjából a Rózsadombbal összevethető környék). A kolostor felé még találtunk egy Gaudí által épített Güell portát, majd keresztülvágtunk a mecénásról elkeresztelt téren, s szép lassan felkaptattunk az apácák lakhelyéhez. A XV. századi kolostor gyönyörű és megnyugtató volt a délutáni fényben. Ontotta magából a nyugalmat és a csendet, úgyhogy mikor visszaindultunk, szinte fájó volt a város zaja.

Barcelona rengeteg édes meglepetést tartogatott számunkra. Egyrészt imádtuk a tömegközlekedés piktogramjait, gyermeki mód csodálkoztunk rá a mozgó moziplakátokra, szájtátva figyeltük a tejet, vizet, sampont és árusító közért automatát, s a mobiltelefontartozékokat árusító fajtáját. A legnagyobb döbbenetet mégis a – barcelonai BKV, azaz TMB által megrendezett – metróban tartandó operagála okozta. A baj ezzel mindig csak az, hogy közben fájón tudom, hogy nálunk soha semmi ilyen nem lesz, mert se a vállalat, se a közönség nem alkalmas rá. (A barcelonai tömegközlekedés kulturált, itt-ott firkált, de az arányok messze jobbak mint, nálunk, a graffitiseknek meg van annyi eszük, hogy az üzletek redőnyeit festi csupán, ami a portál életrekelésekor hipp-hopp eltűnik.)

A Diagonalnal kiszálltunk a metróból, a Casa Battlót csodálva leereszkedünk a Passeig de Gracia-n, majd a Placa Catalunya-n hatalmas csődület fogadott minket. Kicsit olyan volt, mintha a Szigetfesztivált idén a téren kívánnák megrendezni. Hippik, kutyák, sátrak, számunkra semmitmondó plakátok. A fesztiváli hangulatról később kiderült, hogy tüntetése volt a javából, bár mi ebből nem érzékeltünk szinte semmit. A tenger felé vettük az utunkat, egy fantasztikus dobos bandától szédülten sétáltunk, s újfent belevesztünk a gót negyed utcáiba.

Majd a La Ramblát jártuk, fotózgattunk, s estefelé egy modernista portál mögött megbújó, bisztró hangvételű, spanyol és japán konyhát ötvöző étteremben ettünk. Olajbogyót, olíva olajban pácolt manchego-t, ibér sonkát és paradicsomos toast-ot. Késő este, jól eső fáradtsággal dőltünk el a szállásunkon.

S az aznapi extrák képekben: