A boldogkői várat mindenki fel tudja magában idézni, csodás kanyargó sziklaperem, rajta egy gyilokjáró végében megnyugvást ígérő bástya, mindez a lehető legszebben belekomponálva a zempléni tájba. A vágy ilyenkor azonnal meg is születik bennünk, menni kell, látni, ott állni és fotózni, hagyni, hogy az optikai csalódásnak köszönhetően a végtelenbe fusson mögöttünk a perem, miközben mi üdvözült mosollyal nézünk a kamerába.
De Borsodnak erre a részére túracipőt húzni igazából csak úgy érdemes, ha több napra érkezünk és nem csak egy álomkép lebeg a szemünk előtt, hanem hagyjuk, hogy az egész környék elvarázsoljon. Nekünk most csak néhány nap adatot erre, amelyet megpróbáltunk a lehető legjobban kihasználni úgy, hogy egyensúlyt teremtsünk a megismerés és a pihenés között. Az egész túra origójává Boldogkőváralját neveztük ki, a falatnyi, minden igényt kielégítő, zseniális kilátással és hangulattal bíró Mandalaházat tettük meg székhelyünknek, innen indultunk és ide tértünk meg.
A kiránduláshoz hozzátartozik, hogy a fejekben még mindig az él, hogy ez a vidék szinte megközelíthetetlenül messze van, a felfedezése – ha nincs is egálban, de – nagyjából egy tengerentúli úttal ér fel, holott a friss (és kevésbé friss) úthálózatnak köszönhetően gyorsan és fájdalommentesen megközelíthető, és a helyi települések között is minden nehézség nélkül lehet jönni-menni.
Nem volt kérdés, hogy Pest felől Encsen keresztül jutunk majd le a végcélunkhoz. Embert nem tudok, aki kihagyná, ha épp útba esik (és van foglalása), a Dudás fivérek konyhájának, az Anyukám mondta vendégszeretetét mindig ki kell élvezni. A táblás ajánlatokban most is megtaláltam a magam boldogságát, a friss nyúlárnyék fekete kellel és pármai morzsával szép játék volt a magyar-toszkán gasztronómiával, a párolt spárga vékony hollandi köpenybe burkolva szintén eleget tett minden létező elvárásomnak, és közös döntés alapján (ők elkészítették, én megrendeltem) egy friss tejszínnel és eperrel gazdagon megrakott pavlova tette fel a koronát az ebédünkre.
Encsről pillanatok alatt elfutottunk Boldogkőváraljára, ahol a Bestillo vendégszeretetét élveztük.
A pálinkakészítés teljes folyamatát megtekintettük, hosszan beszélgettünk a minőségi pálinkafőzés rejtelmeiről, kóstoltam a mindent vivő, hungaricummá nemesített Gönci Barack pálinkájukat és újra szerelembe estem a birssel. A pálinkafőzde mellett elterülő hatalmas, saját gyümölcsösben idén már lesz szilva is, készülnek rá, hogy végre ebből is fekete címkés, saját gyümölcsöt feldolgozó pálinkájuk szülessen.
A könnyed kóstoló után a vár felé vettük az utunkat. Beváltani az ígéretet, megszülethet a kép, mi is egyek lehetünk a gyönyörű háttér előtt pózoló turistákból.
A parkolóba érve azonban rájöttem, hogy a látvány nem maga a vár és nem maga a semmibe futó út, hanem az a – toszkán lankákkal vetekedő – dombságokkal, igényesen kezelt mezőgazdasági területekkel tagolt vidék, a Hernád völgye, amelyet hosszan és békésen lehet szemlélni anélkül, hogy az ember bármiféle életjelet adna.
Persze aztán felsétáltunk a várba is és kellően beleszerelmesedtünk a látványba, fotóztuk, kisétáltunk az őrtoronyba, kémleltük a tájat és élveztük az a végtelen nyugalmat, amely finoman körénk lopódzott és körülölelt minket.
Vacsorázni a vár mélyébe siettünk. A Castrum Boldua középkori étterem kínálatában könnyen megtaláltuk azokat a klasszikus (és azért könnyűnek nem nevezhető) húsételeket, amelyek szépen kitöltötték a spárga melletti üres helyet.
A fokhagymás karaj és az omlós báránycsülök szépen fogyott, a juhtúrós puliszka kitűnő köretül szolgált, a szeletenként pirított, juhtúróval töltött máléból nagyobb mennyiséget tüntettem el.
Az est végén a szállásunkra kanyarodtunk. Bevallom, a fotók kevéssé adták vissza azt a hangulatot, amivel a Mandalaház bír.
A zen béke fogadott minket, a parkolóból a vár sziklanyúlványának alkonyba borult árnya látszott, a teraszunkról a zempléni lankák sorára láttunk (meg a három templomtoronyra), idilli helyre érkeztünk.
Az éjszakába nyúló kártyázás békés reggeli szunyókálással kompenzáltuk, majd megérkezett a csodálatos reggeli piknikkosarunk, amiben minden földi jó megtalálható volt. A friss péksütemények, a friss tej, joghurt, vaj, felvágottak, kolbászok, szalonna, tepertő mellett a Bestillo remekbe szabott gönci baracklekvárja várt ránk, valamint zöldségek és friss tojás.
Nehezen is tudunk megálljt parancsolni a szemünknek, próbáltunk mindenre kiterjedő mintavételt alkalmazni, anélkül, hogy degeszre ettük volna magunkat. Csipegettünk, közben hallgattuk a madarakat, figyeltük a kerti macskák útját és élveztük a szokatlanul nagy csendet (úgy, hogy mind a ketten kertvárosban élünk).
Azután útnak indultunk Vizsolyra. A kis távoknak köszönhetően hamar megérkeztünk, a Vizsolyi Bibliát is rejtő református templom előtt kényelmesen leparkoltunk, majd vezetett túra keretében megtekintettük a templomot.
A román templom szépséges részletekben gazdag, az apszis freskói és kicsit girbegurba bélletes szerkezete az őt építőkről mesél, szabálytalansága emberléptékűvé teszi a szakrális teret, ad egy olyanfajta kedvességet a templombelsőnek, amelyet ritkán szoktam megélni.
A biblia mérete, előállításának története és körülményei nem csak a templomban kísértek el minket, hanem az udvarban lévő tornácos házban kialakított múzeumba is, amelyben nem csak régi nyomdán nyomtathatjuk ki – merített papírra – a Vizsolyi Biblia első lapját, hanem egy újszerű interaktív könyvnek köszönhetően az egészet végig is lapozhatjuk.
Erre a templomban is lehetőségünk nyílt, hiszen itt az Úr asztalán is van egy, faximile kiadás belőle.
Vizsolyt azonban nem hagytuk el a biblia történetét követően, hanem Mézes Gergőhöz vezetett az utunk, pontosabban a Mézmúzeumba, ahol nem csak a méhészettel magával lehet behatóbban megismerkedni, hanem izgalmas mézeket kóstoltunk és sok új információval gazdagodtunk a méhekkel való gyógyításról is.
Többek között jártunk a Zümi-Házban, ahol 10 méhcsalád, azaz közel 1.000.000 méhecske él és ő létezésünk és a velük való egy térben levés sok légúti megbetegedés gyógyítására alkalmas, többek között az asztmatikus problémák kezelésére is kitűnő.
A méhecskéket kevéssé zavarta a jelenlétünk, a dolgozó méhek ki-bejártak az épület aljában kialakított kaptárjaikba, komolyan kihasználva azt a hat hetet, amit a természet életútként kirótt rájuk. A méhtársadalom szerveződése és a természet kérlelhetetlen logikája egy külön posztot is megérne, de a legjobb, ha elmentek és személyesen tapasztaljátok meg, arról nem is beszélve, hogy különben nehezen tesztelnétek a chilis mézet, a kávés mézet, a selyemfű mézet és Mézes Gergő és méhei bármely más alkotását.
Az édes-mézes napot mézzel terveztük folytatni, át is ruccantunk Göncruszkára, ahol egy meglepő helyen, egy fantasztikus ember társaságában töltöttük a délutánunkat. 20 éve Göncruszka felett már a párkák ollója csattogott, a települést a teljes elöregedés és kihalás fenyegette. Sohajda Levente hite és a helyi református gyülekezet ereje azonban új útra terelte a települést, amelynek újraindított iskolájába ma már 23 környező településről érkeznek a gyerekek és az első érettségiző osztály idén mérettette meg magát. A találkozásunk apropója nem egészen ez az elképesztő történet volt, hanem ennek egy mellékága, a ma már önálló arccal bíró Tejjel Mézzel étterem, amely az iskolai menza szerepét volt hivatva betölteni a kezdetek kezdetén.
Levente ugyanis úgy képzelte, amikor az iskola újranyitásán dolgozott, hogy olyan közösségben szeretné nevelni a hozzá érkező gyerekeket, amelynek része a napi háromszori közös étkezés, az asztalközösség intenzív megélése. Az iskola növekedése, a gyarapodó diákság hívta életre a külön étkeztetés igényét, a közösség maga közül nevelte ki azokat a vállalkozó szellemű embereket, akik megtanultak egy ekkora gyereksereget – azok minden igényét szem előtt tartva, a lehető legjobb alapanyagokat felhasználva – minőségi étellel ellátni. A 2006-ban született méhészet bevétele nem csak az iskola felépítését tette lehetővé, a ma már bárki számára nyitott vendégtérrel is rendelkező étterem a pandémia idején szintén megkezdte a szárnybontogatásait.
Az egykori iskola 1823-as datálású faanyagait felhasználó enteriőr varázslatos. A környéken megélt nyugalom itt új szintre emelkedik. A belső tér nagysága, a külső és belső egyszerre való jelenléte, a bibliai idézetek, az egész épületet életre hívó hit, a szellemiség aktív jelenléte jótékonyan hat az emberre.
A Tejjel Mézzel jelenleg is az iskola menzája, az étterem hátsó traktusa ekként funkcionál, míg az utca felüli fronton egy igényes terasz került kialakításra, ahol nem csak ebédelni, hanem kávézni, pihenni is lehet. Illetve a tervek szerint itt zajlik majd a nyári fesztiválok java, lesznek zenei estek és tematikus, bibliai gasztrovacsorák is (most épp Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyve alapján készül egy, a falu lakóinak receptjeit feldolgozó est).
Az étlap szűkre szabott fogásai jó választékot kínálnak, az adagok emberesek, a szerviz hibátlan. A Tejjel Mézzel csupán egy aprócska hibával bír: nem szerepel az épület frontján, hogy Kávézó és Étterem és így sokan – önhibájukon kívül – maradnak le erről a páratlan élményről.
Az ebéd után még az iskolát is meglátogattuk, belesajdult a szívem, hogy a Nők nem élhették meg soha a szeretetnek ezt a teremtő erejét, azt a közösséget, amit nem a fásultság és a kiégettség húz szét, hanem a közös cél, az együttlét öröme, a közös ige tart össze.
A Mandalaházba érve még sokáig a göncruszkai történet hatása alatt voltunk, még egyszer köszönet Leventének, hogy ránk szánta a délutánját, ahogy láttuk, nagyjából hat másik helyen lett volna rá folyamatosan szükség.
Aztán ahogy közeledett az este, úgy érkezett el a vacsoraidőnk is, visszatértünk a Castrum Bolduába, egy-egy nagyobb tál házias húsleves erejéig, majd hosszan gyönyörködtünk a kilátásban. A középkori étterem terasza – amely most még nem üzemel – parádés, a kilátás fantasztikus, finom széljárással tarkított, felette a vár, alatta a Hernád. A nyári napokon jóleső a hegy gyomrába hosszan futó helyiségben étkezni, itt teljes nyugalom vár ránk, a térerő senki idegeit nem fogja borzolni.
