Jásdi István – Táltos-hegy

A magyar borászoktól nem megszokott a szépirodalmi tevékenység, legalábbis a kortárs borászainktól eddig még ilyen, nem szakirodalomnak minősülő könyvet nem tartottam a kezemben. Jásdi István könyvét is kicsit félve vettem le a polcról, hogy az én borszerető laikus lelkemnek vajon nem lesz-e túl szakmai a prózája, fogok-e én ebből a lánynaplónak álcázott regényből bármit is érteni.

Már az első oldalon elütésre gyanakodtam (sokszor nem olvasok fülszöveget, hogy ne predesztináljon), bőszen néztem a dátumot, próbáltam összeegyeztetni a fiatalos hangvétellel és a tartalommal, aztán hamar helyre került minden, és már a közeljövő furcsa, diszharmonikus Párizsában jártam Sophie-val, aki bátortalanul próbálta megtalálni a helyét egy olyan világban, amely csak egy picit különbözött a miénktől, mégis fényévek választották el.

A borászcsaládból származó lány történetei aztán szépen elvezettek a kiteljesedéshez, az idősíkokat váltogató történetmesélésben hol előbbre, hol hátrébb sorolódott a Táltos-hegy, amely nyugvópontot kínált a főszereplő számára és lehetőséget adott a szerzőnek, hogy szép, kicsit keserédes, de a szerelem minden szépségét és fájdalmát magában hordozó módon valljon a borász létről, erről az örök szolgálatról és az Istennel közös teremtésről.

A Táltos-hegyben merítést kapunk múltból, megmutatkozik a vállalt és ránk mért elkövetkező is, és ha jól gazdálkodunk azzal, amink van, akkor egy lankás szőlőültetvény közelében, a természet adta környezetben mi is – ideig, óráig – meglelhetjük a békénk.