Vergnano-pillanatok – a kávézás művészete, az élet művészete
Élni tudni kell. Ez van, ez nem megy magától, bár tanuljuk a szüleinktől, a társadalom is ad tippeket, a legjobb, amit tehetünk, ha folyamatosan figyeljük önmagunkat és megadjuk neki azt, amire valóban szüksége van. Legtöbbször a minőségi énidőből szenvedünk hiányt, a rohanásban, a család örök bűvkörében, a mindennapok taposómalmában ritkán halljuk meg a saját hangunkat. Ezt tanulni kell, odafigyelni a jelzéseinkre, és a legnagyobb forgalom, a legfontosabb futások közben is megállni, időt adni magunknak. Hogy kinek mi a minőségi idő, abból mennyi az a minimum, ami kiegyensúlyozottá teszi és mi az, amivel ezt az időt tölteni érdemes, az egyéni preferencia, de sokunk számára ilyen kiszakadást, befelé fordulást, lassulást a kávézás adja meg. Amikor picit elengedünk mindent, amikor a csésze köré font ujjaink, a bögréből, csészéből felszálló illatok és a pára ködén át másképp tekintünk a körülöttünk lévő tájra, ezek azok a momentumok, amikor magunkkal kapcsolódunk vagy épp másokkal, máshogyan.
A Vergnano a Kávé világnapján egy csodás rendezvénnyel mutatta meg a kávéban rejlő nagyságot, amely most túlmutatott a cég családtörténetén, a minőségi kávé mibenlétén és a kávézás adta kereteket vette alapul. Innen indulva mutatta meg, mit adhat egy jó kávé az életünkhöz, mivel teheti teljessé a napjainkat: lehetőséget kínál a lassulásra, az összpontosításra vagy pont a szabad asszociációk végtelen sorával megajándékozva, attól függően kinek mire van szüksége. A tér, amiben mindezt megtapasztalhattuk, impozáns volt. A Szépművészeti Múzeum finoman szakrális környezete azonnal kirántott a város valóságából, ahogy felértünk a lépcsőn, magunk mögött hagytuk a tömegközlekedést és a tömeget, kint rekedtek a hírek, a mindennapok, bent egy visszafogott, az érzékeinket kiélesítő, magasztos környezet fogadott és a kávé.
Számtalan formában tapinthattuk, hallgathattuk, kóstolhattuk, ismerkedhettünk vele. Egy kerekasztal beszélgetés során pedig a kávéval megélt pillanatok, a művészet, a múzeumok adta kiszakadás közötti párhuzamokról beszélgettek szakemberek, felhívva a figyelmünket arra, hogy milyen terápiás jellege lehet egy múzeumi tárlatnak is, hogyan valósítható meg a slow living ezekben a terekben, az alkotások között.
Mondjuk az enyémet pont nem kellett, a művészet számomra mindig is a töltekezés egyik legkézenfekvőbb formája volt, apám így szocializált, az ő egyensúlyából már gyerekként leszűrtem, hogy ez egy jó és járható út, amelyben megélhetem a másokba tomboló energiákat, és hogy – hozzá hasonlóan – az alkotások között töltött idő feltölt. Ez ma sincs másképp, sőt az idő előrehaladtával egyre jobban vágyom ezeket a minőségi elvonulásokat, és hajlamos vagyok rá akár nyaralásként is tekinteni (ebben a családom csak részben ért velem egyet).
Természetes közegemben
Abban viszont mind a négyen egyetértünk, hogy a kávézás valódi énidő (kell, hogy legyen), megtisztelendő a matériát, a frissen főtt kávé mögött rejlő megannyi szaktudás hordozóját és magunkat.
Gávris Iván, a Vergnano baristamestere, a minőségi kávézás letéteményese
Tegnap, a kávé, a beszélgetés után, a felismerés súlyával, a párhuzamok ismeretében léphettem be William Blake alkotásai közé. Blake szintén apám hozadéka volt, aki Poe versei mellett az övéit citálta esti mese helyett, így a Holló és Tigris az én gyerekkori szellemképeim között mindig ott lebegett. Blake képzőművészeti munkái később kerültek az életembe, elképesztően gazdag, meglepően sajátos alkotásain nem csak a témaválasztás, annak feldolgozási módja elgondolkodtató, hanem az is, hogy technikai tudását hogyan állította mondandója szolgálatába. Blake technikai tudása jóval meghaladta azt, amit végül a képein láttatni akart, mesterségbeli biztonságát sokszor háttérbe szorította, hogy az kizárólag a kifejezés erejét, a gondolat tisztaságát szolgálja. Ezért választott egyszerűbb, szinte naivnak ható formákat, miközben minden részleten érződik, hogy a kezében ott volt a képesség a legaprólékosabb, akadémikus rajzra is.
A londoni Tate Galéria jóvoltából most Budapesten megvalósuló kiállítása egyszerre mutatja be Blake személyes világát és tágabb hitrendszerét: látomásait, amelyek újra és újra életre hívták alakjait, s közben feltárja azt a szellemi közeget is, amelyből ezek az alkotások sarjadtak. Kortárs művekkel párbeszédben láthatjuk, mennyire élő ma is Blake öröksége, mennyire képes ma is megszólítani.
A romantika sokszor háttérbe szorított korszaka itt új fényben tárul elénk, és vele együtt az alkotó is, akit oly gyakran feledés borít. Jó volt ebben a világban elidőzni, és őszintén mondom: tessék eljönni, megismerni ezt a remekül szervezett, rendkívül izgalmas tárlatot. Megéri, mert a kávéhoz hasonlóan, Blake művészete is képes kiszakítani, lelassítani, és újra kapcsolni bennünket önmagunkhoz.
