Hosszú leszek.
A gulyáslevessel kapcsolatban görög emlékeim vannak. Az egyik, 16 napra nyúlt krétai nyaralásunkon sikerült nagyon jó barátságba kerültünk a háziakkal és a környékben boltot vivő görögökkel. Az egész úgy kezdődött, hogy talán a második este, spotán szerveződve mindenki kipakolta a kis hűtőjét az apartmanban és levonult a kertben, ahol Jorgos, az asztal mögött ülve irányította 3 nőből álló kis családját. Jorgia és lányai serényen hordták a házi szűz olivát, a friss sajtot, a még langyos kenyeret az asztalra, mi meg kiegészítettük egy kis szalámival, házi parasztkolbásszal, szalonnával. Mikor már csak a tányéroknak maradt hely: nekiültünk és jóféle házi retzina társaságában elpuszítottuk a felhalmozott finomságokat.
Ez így ment két hétig. Volt, hogy Jorgos csigát sütött, vagy Jorgia jelent meg valami mézgásan ragadós, iszonyatédes sütivel. A végefelé megbeszéltük, hogy most már nekünk illene a házigazdáinkat vendégül látni. Rövid tanakodás után a gulyás mellett döntöttünk. A hús és a kondér beszerzését Jorgosra bíztuk, a többi hozzávalóért magunk indultunk. Köményt képtelenek voltunk szerezni. Egy komplett napunk ráment Iraklionban, végül a rethymnoni fűszerpiacon bukkantunk rá.
Szívünk-lelkünk beleadtuk a falunak készített levesbe. Már kora délután égett a tűz a kondér alatt, főtt a hús a férfiak -retzinától párás – figyelő tekintete mellett, mi nők meg brutális mennyiségű csipedett készítésével vettük ki a részünket a munkából Csipedett….ezerszer is köszönöm az egyik kedves, szegedi illetőségű barátunknak ez az ízes szót.
Ránk esteledett, boltjukat hátrahagyva megjöttek a vendégeink, benépesítettük az apartman előtti utcát…szólt a buzuki és a Rapülők (ugyan egy kukkot nem értettek belőle, de nagyon szerették), mi meg tálaltunk és lélegzetvisszafojtva lestük a reakciókat. Hááát….ízlett nekik, a sűrűje, de a levét érintetlenül hátrahagyták…
Azóta mindig úgy főzöm a gulyást, hogy ezek az emlékek ott kavarognak a lelkemben….
A barátaink néha ezt-azt berendelnek. Persze ez nem azt jelenti, hogy rohanvást, egy héten belül főzök, vendéget látok és tálalok, de az agyam egy szegletében feljegyzésre kerül a dolog és aztán valami kiváltja a láncreakciót, aminek a végén ott díszeleg/gőzölög a kívánt étel az asztalunkon.
Tegnap pont kiteljesedett az egyik ilyen láncreakcióm, marhagulyás formájában.
Marhagulyás
1,5 kg marhalábszár
3 nagy fej vöröshagyma
só
bors
kömény
pirospaprika
1 bő kg krumpli
3-4 tisztes méretű sárgarépa
A lábszárat lehártyázom, megszabadítom a felesleges faggyútól. Kevés zsíron az apróra vágott hagymát megdinsztelem, majd a kockára vágott húst megfuttatom rajta. Paprikázom, melléteszem a köményt és a borsot egy fűszerlabdában s felöntöm úgy, hogy ellepje a húst. Kis lángon puhára főzöm. Közben megpucolom a krumplit, apró kockákra vágom és a már puha hús mellé eresztem. A répát is megpucolom és egy külön serpenyőben vajon megpárolom. 1 tojásból tésztát gyúrok, csipedettet szaggatok és akkor adom a leveshez, ha már kész a krumpli. A levesbe teszem a répát, sózom, kellő mértékben felöntöm és egyszer összeforralom.
A kecske és tehén tejének felhasználásával gyártott sajt felülmúlta összes várakozásomat. Rekordokat döntően lábszaga volt, de – mint a múltkori feketepenészes példánynál – a friss, üde belső újfent rácáfolt a gyalogtúrákra alkalmas külsőre és a vámpirriasztó szagra.
