A kicsit szűkszavú hétvégi bejelentkezésem után, most mesélnék. Klassz hétvégém volt. Pontosabban a szokásos “péntekeim szebbek, mint a nappalok jegyében” élveztem a vidéki csendet, a néhány órányi pihenőt, miközben félhangosan röhögtem és mérgelődtem a legfrissebb nagymagyar étteremkalauzon.
A kalauzról csak annyit, hogy ha ez alapján kellene éttermet választanom, tuti éhenvesznék. A könyv ugyan méltatja (miért ne tenné?) a tesztelői hozzáértését, szakmai elhivatottságát, ám ez a megjelent anyagon egyáltalán nem érződik. Egy csapat jótollú kamasz is képes lett volna a könyvben található noninformatív blődségek megírására.
Szóval ott ültem a napfénnyel pettyezett padon, a fogadó előtt és vártam, hogy Orsi – ha úszva is, de – megérkezzen.
Ezután felgyorsultak az események. Befutott a társaság, rövid ismerkedés után átfőztük az estét, miközben pogácsát majszoltunk, borokat teszteltünk (Orsival úgy 6-félét), pácleveket kevertünk, majd az ikresanyák rendíthetetlenségével még éjszakába nyúlóan segédkeztünk a konyhán. Már ha segítséget jelent két, a szalonspicc árnyékától felszabadult nő. Mi mindenesetre élveztük.
Másnap megvívtunk az esővel, ami csak azután csapott le a szigetre, hogy közel 2 rekesznyi eperrel visszaértünk a bázisra. Úgy át voltunk fagyva, hogy kifejezetten jól esett 1-2 bögrényi forralt bor és némi házipálinka.
Az esőnek és a jégesőnek köszönhetően kifejezett kalandtúrává dagadt a grillezés, amire már az én jó férjem is bejelentkezett.
Délután búcsút intettünk a főzős csapatnak, és néhány kilónyi eper társaságában pihenni tértünk, valamint gondosan vágtuk a centit, hogy Ildi barátnőmék mikorra érnek le a Fogadóhoz. Vacsorára szerencsére befutottak. Ez több okból is szerencsés volt. Egyrészt végre egy jót beszélgettünk, jót ettünk és Ildi vezényletével még az ügyeletet is sikerült kihívnunk a Pesten beteg Annához. Aki, mint kiderült egy szimpla torokgyulladásnak köszönhetően volt dögrováson.
Ildiék a laktató vacsorát követve hazasiettek, mi meg elhevertünk a baldachinos ágyban és álmatlan mély kómába zuhantunk.
Vasárnap délelőtt bringáztunk egyet a metsző szélben és a szemerkélő esőben. Megnéztük, hogy milyen látványos a szigetről Szentendre, letekertünk a faluig, loptunk 1-2 szem cseresznyét, barátkoztunk a lovakkal, aztán az egyre erősebben szemerkélő esőben hazatekertünk.
Mivel az elmúlt 2-3 napunk egyértelműen a gasztronómia jegyében zajlott és a beszélgetéseink jelentős része is valahogy az evéshez és az ételekhez fűződött, így nagyon hamar kiderültek az ellenszenvek és a preferenciák. Ki mit eszik, ki mit nem eszik és miért?
Az ottlétünk zárásaként kapott ebéd, egyértelműen tükrözte ezeket a beszélgetéseket. Zsolt gasztrohumorának köszönhetően a férjem némi hideg cukkinifőzelékkel körített halat kapott előételnek, míg a főételként elénk kerülő lecsós, pórészalmás kacsamell az én kedvenceimet sorakoztatta fel egy tányéron, tökéletes harmóniában. Ennél szebb zárszavunk nem is lehetett volna.
Így aztán nehéz szívvel és visszatérési ígéretekkel hazaindultunk, hogy átvegyük a stafétát a Muciéktól és hazavigyük a – Rosinanteban mindenki által hiányolt – Nőket.
