Az a bizonyos szomorú és éhezős hétvége
A múlt hétvégén a szokásoknak megfelelően rengeteg kedves embert sodort az élet és a gasztronómiai iránti olthatatlan szenvedély a Rosinanteba.
A gasztrobloggertől, a gömbölyödő pocakjára kötényt kerítő kismamáig mindenki lelkesen, cserfesen és hihetetlenül nyitottan állt a kétnapos non-stop evés elé. Mert azért azt az előzetesen már ismert menüsorból látni lehetett, hogy itt nem holmi franciás tányérdíszítés lesz a téma, hanem az évszaknak megfelelően, olyasmiket fogunk készíteni és enni, ami akár egy napra elegendő energiával ajándékoz meg minket egy téli túra, kirándulás, vagy sielés esetén.
Estére már a nagymama sparheltján rotyogott kétféle könnyed húsos csoda. Az egyik mostanában – a Julia és Julie jóvoltából – nagy népszerűségnek örvendő boeuf bourguignon egy változata, a másik egy babbal, savanyúkáposztával, csülökkel és jóféle füstölt marhanyelvvel gazdagított, számomra lengyel teleket idéző egytálétel volt.
Annyira mélyen pengette meg bennem a nosztalgia húrjait ez az étel, hogy szégyen és gyalázat, nekem csak ez landolt a tányéromban, igaz kétszer is.( s valószínűleg a héten valamilyen formában reprodukálásra is kerül).
Az esetleges vega vendégeinkre tekintettel Zsolt kitalált egy curry-s, zöldséges, tofus ételt is, amit cukkinivel és fürjtojással gazdagítottunk, de mivel a végső csapat tagjai mind lelkes húsfogyasztók voltak, így a fogás némileg háttérbe szorult. A kockára vágott tofuk vádló tekintete meg csak a hab volt a tortán, így lelkes tanoncaink palotaforradalmának köszönhetően az egész étel a botmixer áldozatává vált. Csodálatos “trutyi”, úribb néven krém lett belőle, amit a vacsoránál meleg pirítósra halmozva ettünk.
Aztán következtek az egynapi kalóriát rejtő melengető ételeink, s ha ezek után akinek még maradt a gyomrában kapacitás, az felfalhatta a gyönyörű és nagyon finom sült fagylaltot, ami szintén a mi kezünk munkáját és Zsolt zsenijét dicsérte.
Másnap – egy kis könnyű reggeli után – én álltam a vártán és közös kenyérsütésre hívtam a társaságot. Ha nem is kenyeret, de egy klasszikus, sóval gazdagon csíkozott perecet és egy – Maci elévülhetetlen érdemeit fémjelző – török zsemlét készítettünk.
Én remekül éreztem magam, remélem az alkalmi pékek számára is tartalmas volt az együtt töltött délelőtt.
Miután eltakarítottuk a liszt és az élesztő nyomait, Zsolt lépett színre, hogy az aznapi desszertet elkészíttesse a séfpalántákkal. Nagyon jókat szórakoztunk a lelkes kísérletezőkkel, a végén már mindenki szuperül dobálta a palacsintákat.
Hogy éhen ne vesszünk, Zsolt készített számunkra egy meggyel finomított céklakrémlevest, amibe pármai sonkával és tormával gazdagított salzburgi galuskát tett és megszórta egy kevés reszelt sajttal. Ezután egy sakktáblányi zöldséges lasagne-t kaptunk, ami olyan döbbenetesen finom volt, hogy a gyomorilag megtelt társaság szeme sarkában már gyűlt a könny, hogy nem tudja bekebelezni, de aztán megoldottuk a helyzetet: mindenki magával vihette ezt a remekművet.
Zárásként, egy jó kávé mellé lassacskán elkanalazgattuk a rezegős brulée-vé avanzsált palacsintánkat.
Nagyon kellemes hétvégénk volt. Jó volt látni, hogy mennyire felszabadultak, kreatívak, lelkesek és boldogok tudnak lenni a vendégeink.
