Az avokádóval úgy 15 éve találkoztam először. Méghozzá otthon. Anya vagy újságban vagy tévében látott egy remek salátát, amihez felhajtotta az akkor még mindennaposnak nem tekinthető gyümölcsöt. Ugyan mélyebb barátságot nem kötöttünk, de az kétségtelen, hogy az avokádó rendkívül egészséges és sokak számára addiktív. 
Avokádótörténelem, pucolási kiskáté és receptek a Mindmegettén.
(kép innen)
Több, mint három éve sütögetem itthon a kenyereimet. Alapvetően híve vagyok az egyszerű példányoknak, de néha kifejezetten jól esik a kísérletezgetés. A liszt arányain, a folyadék milyenségén való módosítgatások mellett, szívesen játszom a kenyér ízével is. Így aztán nem véletlen, hogy a paprikástól, a currys-ig, a tepertősön át a sárgarépásig sokféle ízvilágú pékárut készítettem már.
A karácsony előtti édességdömpingben is egyszer csak úgy éreztem, hogy jól fog esni valami karakteresebb kenyér. Így aztán gyorsan végignéztem a fűszerkínálatot és egy szárított kaprot tartalmazó zacskóval megindultam a kenyérsütőgép felé.
Kapros, sajtos kenyér
1,2 dl meleg víz
3 dkg friss élesztő
2 tk szárított kapor
50 dkg finomliszt
15 dkg natúr krémsajt
2 csipetnyi só
1 elhabart tojás
1 nagyobb fej vöröshagyma
1 fakanálnyi vaj (cca. 4-5 dkg)
A lisztet, a krémsajtot, a kaprot, az apróra vágott hagymát, az elhabart tojást, a vajat és az élesztőt a kenyérsütő üstjébe teszem, majd a meleg vízzel megöntözöm. Beindítom a masinát ( ha látványosan nem szeretne összeállni a tészta, akkor még egy nagyon kevés vizet adok hozzá, bár erre nekem nem volt szükségem, de lisztje válogatja…).
A keleszt/dagaszt program után kapott tésztát egy nagyobb, hosszúkás, sütőpapírral kibélelt szögletes őzgerinc formába teszem és a 180 fokra előmelegített sütőbe tolom. Nagyjából 50 perc alatt szép barnára sütöm.
Mikor megismerkedtünk a férjemmel, a közös éttermi kalandjaink talán első felvonása egy kínai étterem volt. Egy bizonyos. A Dráva utcában lévő Tang város étterem fontos szerepet töltött be a férjem agglegény életében, jóformán naponta itt ebédelt és közben igen megkedvelte a lelkes házaspárt, akik a boltot vitték. Engem is szinte bemutatni vitt oda, s egészen a Nők érkezéséig gyakorta megfordultunk, náluk, hol kettesben, hol baráti társasággal.
Aztán az étterem részt elnyelte a – keresletnek megfelelni kívánó – önkiszolgáló jelleg és ennek megfelelően csúszott le a konyha is arra a nívóra. Így kínai étterem nélkül maradtunk. A kísérletezéstől ódzkodtunk, az ikres anyákkal való közös Fő utcai pofára esés után meg aztán végképp elment a kedvünk.
2009 végén érkezett egy meghívás a Lucullus elnökétől, Gábortól a Wang mester kínai étteremébe, amit mi lelkesen elfogadtunk. Kíváncsiak voltunk mit tud nyújtani ez az étterem és csendben reméltük, hogy semmi olyat, amit a plázákban lévő kínainak nevezett kifőzdék.
A vacsora meggyőzött minket, azóta is terveink között szerepelt a visszatérés, amihez végül Gábor segített hozzá újfent, hiszen megint eltelt egy év és mi újra mentünk ünnepelni a nagyétkű társaságot.
A menü most is igazán izgalmas volt:
Szecsuáni stílusú erős-savanyú leves
Tavaszi tekercs
Édes savanyú oldalas
Wang féle csülök-roló
Kou shui feipian （Ökörszív ,nyelv, pacal, marha, zeller stb.）
Ízletes fafülegomba saláta
100 napos tojás zöldpaprikával
Étvágygerjesztő zeller
Házi húsos táska
Csirkecomb-darabok illatos omlós kínai gombával
Pekingi hagymás csirke
Szecsuáni omlós kacsa
Sertés ’Shui Zhu’ módra (csípős paprika, zeller, szójababcsíra)
Wang nagymama steak marhája
Édes savanyú sült rák
Szecsuáni zöldbab
Édesburgunya
Piritott rizstészta
Lanzhoui piritott tészta
Tojásos-zöldséges pirított rizs
Darált szezámmaggal töltött tésztagombócok
Meglepően finom volt a 100 napos tojás, az ökörszív és nyelv pazar volt, a sült rákot nem lehet elrontani, a pirított rizstészta régi kedvenc és az apró szezámmaggal töltött gombócot meg bármikor szívesen megenném….
A társaságban most is megleltem Kicsi Vút, Sheenard is erősítette a teamet és ráadásként Hapcival is megismerkedhettem személyesen. Annyira finom volt minden, hogy már a vacsora utáni napokban megszerveztük, hogy a barátainkkal januárban visszatérünk.
A kínai étterem nélkül maradt korszakunkban többször próbáltunk körkérdések kapcsán új helyet találni. A próbálkozásaink alkalmával javasolták, hogy próbáljuk ki a Moszkva téren lévő Ping éttermet, amire végül tegnap, egy nagy kirándulás záróakkordjaként került sor, mintegy véletlen.
A budai hegyekből visszatérve valami jó, meleg levesre vágytunk, meg arra, hogy leülhessünk egy kicsit. Első körben a Szent Jupát jutott eszünkbe, ahogy visszaértünk a Moszkva térre. Ám a Jupátban a pincér kelletlen, a hely tömött volt és véletlenül sem fogadtak el bankkártyát. A Nők a KFC felé kacsingattak, de mi nem vágytunk ilyesmire, így aztán betévedtünk a Pingbe, amit nem bántunk meg.
A meleg levesek után (kukorica-, cápauszony- és édes-savanyú leves) sült hun tun-t, vaslapon sült tintahalat, fafülgombát és hagyományosan készített édes-savanyú sertéshúst ettünk. A Nőknek nagyon ízlett a leves, oda voltak a zöldséges rizsért, Anna megevett egy fél tál gombát és még a csípőssége ellenére is többször vett a tintahalból. Én a hun tun-t faltam fel, meg a sertést ettem, Zsófi kevésbé lelkesen, de kitartóan evett a kilátásba helyezett, teli tál rákszirom végett, a férjem meg jóízűen ette a tintahalat és a gombát.
A hely tiszta, rendes, a személyzet nagyon készséges és a Nőkkel is jól szót értettek. Az ételek finomak, nincs gumi jellegük és láthatóan jó alapanyagokból készültek. Forrón és frissen, nagy adagban kerültek elénk. Talán egyetlen negatívum, hogy Annának nem engedték meg, hogy megnézze a konyhát. Az élet kegyetlen.
Egyszóval az évváltásra esett kínai élményeink meglehetősen pozitívra sikeredtek, s remélem a tervezett baráti vacsorával csak tovább erősítjük ezeket.
Szinte még meleg a billentyűzet az előző szilvesztei bejegyzésemtől. Ez az év meglehetősen tempósan szállt tova, bár az is lehet, hogy azért éreztem így, mert nagyon jó évem volt. Apám halála után úgy indultam neki a 2010-nek, hogy mindent meg szeretnék végre csinálni, ami kimaradt, élvezni szeretném, s nem csak túlélni a januárt, februárt, novembert, a többi hónapot meg aztán végképp. Az én elképzelésem szerencsére mások elképzeléseivel is találkozott, így lehet, hogy egy eseménydús és számomra sikeres évet zárhatok, s tervekkel tele léphetek át a folytatásba.
A gasztronómiával kapcsolatban ez az év meghozta a kiteljesedést: a Finomániával megkezdtük a második évet, az eddigi Mindmegettés publikációim száma az év végére elérte a százat és a Baba magazinban, valamint az Anyák lapjában is saját rovatban írhatok arról, amit a legjobban szeretek: a Nőkről és a főzésről.
Emellett a Nők betöltötték a hatot, könnytől párás szemmel búcsúzom az ohodás évektől minden alkalommal, amikor valamilyen ohodai programon utoljára veszünk részt, mert jövőre már…
Az év záróakkordjaként holnap a barátainkkal töltjük az estét. Gasztrobloggerhez méltatlan minőségű vendéglátásra készülök, nem lesz kaviárral gőzölt fecskefark, ellenben lesz egy jó nagy adag fűszeres lencseleves az újévre, minőségi bécsi virsli, többféle saláta, friss házi pogácsa, és – a vendégek kérésének megfelelően – egy dupla adag tiramisu.
Aki nálam szofisztikáltabban kívánja megvendégelni a barátait vagy kényeztetni saját családját, annak az alábbi kis segítséggel tudok szolgálni:
Aki meg forralt borozni szándékozik, ahogy mi is tervezzük, annak ajánlom figyelmébe a forralt bor történetét is felelevenítő írásomat a Mindmegettén:
Forralt bor, a tél kötelező kelléke
Minden kedves olvasómnak, barátomnak és ismerősömnek ezúton szeretnék nagyon boldog új évet kívánni!
(kép innen)
