MIRELLE Atelier

Ildikó kíváncsiságának és véges gyomorkapacitásának köszönhetően szerda délután negyedmagammal végigkóstolhattam Litauszki Zsolt csodásan egyszerű és isteni finom kenyérlángosait, amikért mostanában a várbeli Pest-Budába zarándokol a gasztroelit.

Nem holmi szivacsos vásári bóvlival tömtük ám magunkat, hanem rendkívül finom, letisztult, könnyű, nyári – önmagukat már-már pizzának képzelő – lángosokkal. A tésztákon kevés, de jól megkomponált feltét pihent, a tönkölylisztes, kovásszal készített tészta tökéletes alapot nyújtott a kemencében létrejövő szimbiózisuknak. Mi meg csak faltuk a tojásos-kolbászos lecsós, kacsamellel, spenóttal  és kecskesajttal hintett, valamint a sonkát, paradicsomot magán viselő kenyérlángosokat és élveztük, hogy mindennek íze, textúrája van.

A tészták mellé a ház saját akác-, orgona- és szagosmügeszörpjeit ittunk, megkóstoltuk a házi készítésű tokaji aszús sültkolbászt és még az értelmes  – libazsírban sült – fokhagymával is megismerkedhettünk.

Sőt, amikor már azt hittük, hogy egy falat nem fér le a torkunkon, Zsolt cinkos arckifejezéssel megérdeklődte kérünk-e egy kis desszertet… mondjuk  egy kis császármorzsát. Egyként hördültünk fel, így aztán hamar előkerültek az alapanyagok, egy vasserpenyő, majd Zsolt kevert-kavart egy keveset, s nemsoká már ott illatozott előttünk az eperkrémmel leöntött csodásan könnyű, szufflé-szerű morzsa.

S miközben ettünk, s élveztük az ízek, a textúrák harmóniáját, alámerültünk a május illatú orgonaszörpbe, addig egy kötetlen, jó beszélgetés kerekedett ki a séf asztala körül.

Nehezünkre is esett néhány órányi kellemes trakta után a remekül temperált pincehelyiségből a kánikulába fulladt Fortuna utca felé venni az irányt.

Klassz, tartalmas, emberi és ízletes délutánom volt. Élmény volt látni, ízlelni mindazt, ami abban a konyhában készül és jó volt találkozni egy újabb szerény és maximalista tehetséggel. Zsolt visszafogottsága, humora, kedvessége és az alapanyagokkal, ételekkel szemben tanúsított alázata megkapó volt. Nagyon szívesen lennék újra vendég az ő konyháján.

Pünkösdkor néhány napra szingli szülőkké váltunk. Ennek örömére végre totálisan kialudtuk magunkat, 10-ig pihegtünk a párnáink közt, moziban voltunk, békén hekkeltünk a Rómain és hol itt, hol ott teszteltük a cukrászdákat. Vasárnap a Rómain való halevés után, szinte adta magát, hogy a part menti fák árnyékából átcsámborogjunk a Cziniel fedett teraszáig, hétfőn azonban nagyobb körültekintéssel választottam cukrászdát.

A dolog már régóta érett. Egyrészt Gábor többször invitált és én többször megígértem, hogy megyek, másrészt Harrer Bea is csak jókat mesélt a helyről, harmadrészt egy – a közelmúltban lezajlott – purparlé kapcsán is éreztem, hogy most van itt a perc, amikor tesztelni kell. Így aztán késő délelőtt átvágtunk a pünkösdbe ájult Budán, hogy megkóstoljuk milyen süteményeket készít Varga Gábor.

Nem volt szándékomban mystery shopper-ként óvakodni a franciakrémes és a sajtos rúd között, így külön örömömre szolgált, amikor a boltba belépve Gáborba botlottam. A tervezett kóstolás így egy sokkal komplexebb dologgá minősült át. Nem mondanám, hogy “szakmáztunk”, mert nekem mindez nem szakmám, de a szakmában dolgozó ismerőseinkről, ízlésről, alapanyagokról, betölthető piaci szegmensekről, meg nem valósuló pihenésekről beszélgettünk, miközben lassacskán elkopott a tányéromról a múltidézően jó dobos torta.

A dobos torta szerintem etalon. Ahol ebből jót csinálnak, ott nagy baj nem lehet. Olyan sok kritériumnak kell megfelelnie, hogy ezen az egy süteményen igen sok minden letesztelhető. Gáborék dobosában nem volt száraz a piskóta, közötte finom, nem túl édes sötétbarna, kakaós krém pihent, s a dob bevételéhez sem volt szükség jégcsákányra. Az utóbbi időben rendre olyan dobokba futok bele, amik minimum egy tömés elvesztésével fenyegetnek, így a dob általában a tányér oldalán landol és innen kotorja majd le az, aki a fehér mosogatóban áll. Ellenben ezzel a dobbal nem volt gond.

A vitrinben sorakozó, múltidéző, mondhatni polgári kínálatból egy almás krémessel ismerkedünk még meg, majd Gábor megkóstoltatta velünk a nyírfacukorral készített áfonyás sajttortát. A nyírfacukorral eddig egy jégre futásom volt, amikor a szokásos tejeskávém habjára – valamilyen azóta feledett okból kifolyólag – ilyen cukort hintettem. A hatás leírhatatlan volt, azóta nem kísérleteztem ezzel a matériával. Ebben a tortában azonban nem véltem felfedezni az akkor érzett utóízt, a kellemesen édes  ( Gábor süteményei végre nem túl édesek nekem) krémben a jelek szerint jól hasznosult ezt az egészséges édesítőszer.

A sütemények után fagylatteszt következett. Már a beléptünk óta szemeztem a mentás citromfagylalttal. Jó megérzés volt. Hihetetlenül finom, könnyű, pont olyan amilyennek egy citromfagylaltnak lennie kell. Itt már a totális elteléssel küzdöttem, de Gábor javaslatára még belekóstoltam a csokoládés banánfagylaltba, ami szintén telitalálat volt. Nem tejjel, hanem vízzel készült, bölcsen kihasználva a banán gazdag anyagát és ebben a formájában egyáltalán nem volt tömény.

Végezetül megnéztük a picurka műhelyt, ahol ezek a csodák készülnek és – sajnálkozva azon, hogy a pogácsákat már elhordta a lelkes budai polgárság – vettünk egy “kevés” sajtos-sós rudat az útra.

Szerintem a Nőket el fogjuk vinni fagyizni, arról nem is beszélve, hogy mindkettőjük számára találtunk egy-egy ideális tortát. Annának egy felvert gyümölcszselés gyönyörűséget szúrtunk ki, Zsófi számára meg egy éjfekete csokoládétortát találtunk a pultban.

Gábor legújabb kreálmánya: az újraértelmezett lúdláb torta

Ma egy limonádé erejéig a Nőkkel villalakókká avanzsáltunk, mint VVMirelle, VVMecke és VVManó.

A Reggeli alatt, Kiss Mariann keze alól kikanyarodó grillételekhez készítettünk néhány jóféle limonádét. Zsolti csodás eperbefőttje egy kevés bazsalikommal és némi citromlével epres limonádévá nemesült, egy citrusos verzióban kevés bodzaszörp és menta is szerephez jutott, sőt még egy gyömbéres verziót is készítettünk.

A képre kattintva megtekinthető a reggeli villalátogatásunk: