Furcsa dolog ez az idő. Elnézem a Nőket. Hevernek a kanapén, prücskörésznek, Zsófi olykor még unatkozni sem átall. Én meg egyre inkább azt érzem, hogy legértékesebb kincseim egyikévé vált maga az idő, ami nem kegyelmez, nincsenek a Mátrixból vett lassulások, a párhuzamos univerziumok és Hermione időnyerője is várat magára, nekem magamnak kell kialakítanom a ritmusomat úgy, hogy ne egy versenyfutás legyen az életem. Inkább egy ügyes szisztémát építek, amiben mindennek megvan a helye, mégis rugalmas, könnyen alakítható, és nem a saját magam hajszolása a cél, hanem pont az, hogy a lehető legkényelmesebben oldjam meg a feladataimat.
Ezért szeretek itthonról dolgozni. Nagy teher, sőt igazi kihívás, de már itt lecsípem a munkába járás idejét, és amíg más a héven tömörül, addig én már javában a következő havi gasztronómiai magazint szerkesztem.
Ugyanez a bajom a mozgással is. Nagyon szeretek mozogni. Nagyjából 20 éves koromban jöttem rá, hogy amitől a tornatanáraim – semmilyen eszköztől vissza nem riadva – el szerettek volna tántorítani, az nekem jó. Oldja a feszültséget, segít gondolkodni, jót tesz a szervezetemnek, és a legfáradtabb változatomat is azonnal feltölti. Éveken át lelkesen kick-boxoltam, kipróbáltam az összes fantázianévvel illetett közösségi padra fel- és leugrálást, jártam biciklis órákra, elmélyült pillanataimban, éveimben a callanetics látványra könnyű feladatsoraiban kerestem a megvilágosodást, aztán néhány éve ráleltem a társamra, a futópadra.
Le kell szögezni, hogy nem futok. Na, ha valamit elintéztek ezek a tornatanárok és a Czakó utcai véget érni nem akaró Cooper-tesztek, az a futás. Egyszerűen nem szeretem, viszont gyalogolni, gyorsgyalogolni kifejezetten imádok, úgy pörgeti ki belőlem a fáradtságot és ad teret a szertefutó gondolataimnak, hogy munkásabb időszakokban minden reggel leverekedtem magam az egyik közeli terembe, hogy – a békási tömbházak és az alattunk futó tizenegyes út megnyugtató látványát figyelve – kigyalogoljam a problémáimat, és elérjek a megfejtésekhez.
De akármennyire a kertek alatt közlekedtem és választottam a legmegfelelőbb (felszereltség, megközelíthetőség, tisztaság) termet, több időt töltöttem a kocsiban, mint amennyit ténylegesen a futópadon gyalogoltam, hegynek, boldogan. Ennek ellenére állhatatosan jártam, egy nagyobb felújítási munkáig, amely teljesen ellehetetlenítette a próbálkozásaimat. Feladtam, elkezdtem a környék utcáit róni, de hol esett, hol sötét volt, hol csak hideg és nekem kifejezetten hiányzott a megszokott rutinom. Azaz a gyaloglás elmaradt. Néha-néha nagyobb távokat megtettem, de a napi, vagy kétnapi rutin, amelyet nem csak a szervezetem, hanem az agyam is megszokott, rettentően hiányzott.
Pótcselekvésként előkaptam a callaneticshez jól passzítható, ismerős mozdulatsorokkal operáló jógát, amibe ideig-óráig fülig beleszerelmesedtem, majd jött a felismerés, hogy a dinamikus jógát nem kedvelem, a klasszikus, kitartott pózokkal dolgozó jóga mellé kéne az intenzív mozgás. Azaz visszatértem az eredeti problémámhoz: hogyan fogok én hatékonyan gyalogolni?
Az otthoni pad lehetősége meg sem fordult a fejemben, egészen addig, amíg rá nem leltem a Mediwel OTO Antelope futópadjára, ami kifejezetten otthoni használatra terveztek és nem tévedés: összecsukható. A színe és az áramvonalas formája már csak a hab volt a tortán.
Az OTO Antelope paddal visszakapom a mozgás szabadságát, akkor és annyit gyalogolok, amennyit jólesik, nem kell lesnem, hogy épp lejár-e a bérletem, hoztam-e inni, van-e nálam törölköző. Nem kell azzal szembesülnöm, hogy az öltözőt és a hozzá tartozó helyiségeket olyanok is használják, akikkel nem vagyunk azonos véleményen a tisztaságról és a rendről, vagy nem kényszerülök abba a helyzetbe, hogy edzés után izzadtan üljek autóba és úgy jöjjek haza.
Az OTO Antelope futópaddal visszakapom az időmet, az utazással, a dugókban töltött percekkel, félórákkal már nem kell felszoroznom a sportolásra szánt időmet, rugalmasan, a folyvást alakuló napirendembe tudom illeszteni a mozgást, s ki tudja, egy nap talán már nem csak gyalogolni, hanem futni is kedvem támad.
Addig meg a nappaliban, vagy az épp tavasza forduló teraszon róhatom gyalogos kilométereimet, tehetem helyre a gondolataimat, töltekezhetem fel, arról nem is beszélve, hogy a példa bizony ragadós. A kényelemhez szokott Nőkben is – láttamra és a mutatós pad láttára – megszületett az igény a mozgásra, Zsófi boldogan fut, figyeli a maga mögött hagyott távot, közben feldolgozva a tápanyag és a mozgás közötti kapcsolatot, Anna is sétál, ha épp kedve támad, és a férjemben szintén ott a felismerés, amely egyszer talán a mozgás örömévé válik.
