MIRELLE Atelier

Kiss Dóri: Glutén- és laktózmentes alapszakácskönyv

Manapság a gluténmentes étkezés – sajnos – a divatdiéták egyik kedvenc válfajává vált, holott a gluténmentes fogások bevitele azok számára életbevágó, akik valóban gluténérzékenységgel, allergiával élnek. Számukra ugyanis nem csupán választás kérdése, hogy ma épp gluténmentesen vagy máshogy étkeznek-e, nekik a legjobb életminőséghez és a legjobb minőségű ételhez vezető utat kell megtalálniuk a mindenkori gasztronómiában.

Kiss Dóri gluténérzékenyként kezdett blogolni, ennek esszenciáját adja a könyv, amely nem csak szimplán recepteket tartalmat, hanem a gluténmentes életmód buktatóira is felhívja a figyelmet, az esetleges problémákra megoldási javaslatokat kínál, tapasztalatait megosztva az olvasókkal.

Mivel a felnőtt lakosság jól mérhető részét – életkori sajátosságként – utoléri a laktózintolerancia, így Dóri – a lehető legjobb használhatóság érdekében – a laktózt is kiiktatja a receptekből, hogy még felhasználóbarátabbá tegye a könyvet.

A recepteknél igazi klasszikusok kerülnek felsorolásra, hétköznapi könnyed fogások jelennek meg, illetve külön fejezetet kapnak a kisétkezések, amelyek nagyban segíthetik a napi ötször étkezés betartását, illetve segítséget nyújthatnak a gyerekeknek szánt tízóraik, uzsonnák kivitelezésében.

Déri Szilvia: Kovászkaland

Még anno – a social media felületek egyikén – napi szinten nyomon követhettem azt, ahogy Szilvi és új barátja, az épp frissiben felfedezett matéria, a kovász nyaralni indultak. Szilvi jó szülőként mindenhova cipelte a kovászt, etette, nevelgette, egészen addig, amíg a tapasztalataiból könyv nem született.

A könyv nagyon gazdag beltartalommal bír, Szilvi stílusa kellemes olvasmányt biztosít, a leírások kedvcsinálóak, könnyen érthetőek, alaposan, de nem vesznek unalomba. Nincs elnagyolva semmi, az összes felsejdülő kérdésre, a kovász létrehozásával, életben tartásával és feldolgozásával kapcsolatos problémákra is kapásból megkapjuk a kimerítő, de nem szószaporító választ.

Az alapos könyv meglepően gyakorlatias, egyenletes tempójú leírásai, képi anyaga végig fogja az olvasó kezét, a könyv felén át építve fel az olthatatlan vágyat a saját kovász iránt, majd a másik felében a kenyerek, pékáruk vágykeltő képeivel igazolt receptjei mentén mutatja be az matéria felhasználásának számos módját.

Szilvi könyve nálam egyet elért: ahogy jön az ősz, itt is újra indul a Kovászkaland.

Az idei nyaralásunk – a szokásokhoz híven – több összetevőből állt. Egyfelől már érett egy ideje, hogy újra ellátogassunk a kedvenc nemzetközi rádióamatőr találkozónkra, másfelől ugyan bennem erősen dolgozott a tavalyi toszkán élmény, de a férjem nem kívánt az olaszoknál nyaralni.

Mivel megint egész Európát szerettük volna átszelni, az utat gondos előkészítés előzte meg. A nemzetközi találkozóra a Boden-tó partján már tavaly ősszel elfogytak a szállások, a férjem is ekkortájt tett szert egy klassz kis apartmanra. Az itt töltött napjaink adottak voltak, így ehhez viszonyítva kellett kisakkozni a francia létet, hogy mindenki visszaérjen lapzártára, táborkezdetre, munkába.

Látkép a teraszról

A terv nem volt túl bonyolult: pihenünk, hol aktívabban, hol passzívabban simulunk bele a helyi létbe. Ez könnyen meg is oldottuk, az első teljes napunk más a Messén talált, ahol a férjem és Zoli barátunk azonnal belevetette magát a hobbijukat prezentáló számtalan hangárba, hogy új kütyükkel gazdagodjanak, és régi barátokkal találkozzanak. Mi a Nőkkel a bolhapiacra indultunk, ami nekik közepesen lehetett izgalmas, számomra azonban egy komolyabb időutazást tartogatott. Gyerekkorom eszközei sorjáztak elő, már-már gyűjtői példányokká avanzsálva. Hosszan tekeregtünk a sorok között, Zsófi közepesen unatkozva, Anna a nálam öregebb példányokat lesve, én pedig néha anekdotákat szőve egy-egy tárgy köré.

Mesebeli kínálat

Az érdeklődés lankadtával elhagytuk a vásár területét, hogy a tó partján elterülő Friedrichshafenben csavarogjunk egy nagyot. Néhány évvel ezelőtt már bejártuk a várost, így most jó ismerősként köszönthettük újra. A nap nagy részében bóklásztunk a belvárosban, üldögéltünk az esőfelhőkkel terhes tó partján.

Boden-tó

Másnapra hasonló terveink voltak, némi határátlépéssel tarkítva, ugyanis a Boden-tó több ország határán fekszik. Északi partvidékét a németek uralják, keleti csücske az osztrákoké, déli részén pedig már Svájc terül el. Mivel Edömér barátnőm hosszan állomásozott a tó nyugati szegletében, Konstanz városában, amelyről azóta is ódákat zeng és rendre vissza is tér, így adott volt, hogy a hűvös reggelben ebbe az irányba indulunk kirándulni. A fiúk most is a kiállításra vágytak (ki érti ezt…), így Meersburgban magunkra maradtunk, ahonnan egy könnyed fél órás sétahajókázással jutottunk el Konstanzba. Meersburg már a vízről is mutatósnak tűnt, el is tettem talonba, délutáni program gyanánt.

Álmos, reggeli Meersburg

Konstanz bejáratánál egy hatalmas forgó női szobor fogadott, mögötte terült el a zsinat épülete, amögött pedig ott zsizsegett a belváros.

A szobor egyébként egészen új alkotás, a konstanzi zsinatot kritizáló, közel 9 méter magas Imperia, a római kurtizán kezében törpeként ábrázolja a politikai hatalmával rendre visszaélő egyházi és világi fejedelmeket.

Valahol a Trónok harcában is van valami hasonló szobor…

Miután megcsodáltuk a lassan körbeforgó szobrot, a hajóról lelépve rögvest egy balkanyart vettünk, és tempós húsz perces sétával átléptünk Svájcba. Kreuzlingenen átsétálva magunkba szívtuk a svájci levegőt, majd egy másik határátkelőn visszatérve, Konstanz belvárosában találtuk magunkat.

Falatnyi Svájc

Nem kispályás járgány, Svájc

A gazdagon díszített épületekkel tarkított város meglepően nagy, sok utcácskája vár felfedezésre, épületeinek homlokzata pazar, terei szépen bomlanak ki egymás után.

Egy hátsó udvarban, csak úgy

Bár a szabad eltévedés híve vagyok, itt most alaposan megnéztük magunknak az összes utcácskát, vissza-visszatérve a piactéren lévő karikatúra szobrokkal gazdagon megpakolt Császár kútjához, amelynek vonzó állatfiguráitól nehezen szabadultunk. A szarkazmus úgy látszik jellemző a városra, amíg a zsinatot kifigurázó szobor fogadott minket a kikötőben, addig a kút káváján a közel sem köztiszteletet ébresztő császári figurák egyedi ábrázolásával találkozhattunk, akik – a második világháborúban a német győzelemhez felajánlott, pusztán fémmé degradált szobrok helyett – új életet és egészen új jelentést adtak a kútnak.

Kedvenceink

Konstanzban nem csak a várost érdemes járni, hanem jó kiülni a kikötőbe, szemlélni a vizet, nézni a horizontot, picit pihenni.

Teljes szerelésem a német nyárra. Meg tudnám szokni.

Mi is így tettünk, majd visszakapaszkodtunk egy sétahajóra, és a napsütéssel kacérkodó időben bejártuk Meersburg városát.

A csalogató Meersburg

Néhány éve egyszer már futólag jártunk erre, de épp csak vacsorát kerestünk, amit nem találtunk. Most tüzetesebben szemrevételeztünk a domboldalnak futó városkát, majd megállapítottuk, hogy vendéglátásban még mindig nem erősek. Igaz, már javában a délutánban jártunk, de öt körül szinte esélytelennek tűnt beülni bárhova egy kávéra. Szerencsére a tóparti promenádon zajlott némi élet, így itt fagylaltra is leltünk, pad is akadt. Mi pedig boldogan fagylaltozva vesztegettük el az aznapi utolsó lehetőségünket, hogy hajóval visszatérjünk Friedrichshafenbe.

Térszelvények, Meersburg

A turisztikai központban semmi jóval nem kecsegtettek, bár javasolták, hogy ha nagyon belehúzunk, akkor még az utolsó buszt, hat körül megcsíphetjük. Ha nem is életünk sprintje volt, de igen tempósan jutottunk el a buszállomásig, amelyet alaposan eldugtak, így a kikötő egyik étterméből a pincér – akit kínunkban megkérdeztünk, hogy pontosan hova is dugták a buszmegállót – velünk tartott az utolsó pár száz méteren, hogy biztos befutói legyünk a Meersburg-Friedrichshafen járatnak.

A sikert sörrel koronáztuk, estére a helyi kínálatból vettünk közepes merítést, majd a szállásunk hatalmas étkezőasztalát körülülve gondos mérlegeléssel próbáltuk megállapítani, hogy melyik tétel hol helyezkedik el a skálán. Akadtak furcsa, majdnem beteg főzetek, de olyanba is belefutottunk, ahol a tiszteletreméltó, a helyi értékeket felvonultató külső (zeppelin) mögött vállalhatatlan szappaníz lappangott. Erős esténk volt.

Sörmustra

2015-ben voltam először Szigeten, 10 évesen. Mivel abban az évben két napra is kimentünk, így bőven volt időnk körbenézni, és a számunkra érdekes koncerteket meghallgatni.

Első nap lépett fel Robbie Williams, miatta mentünk, meglehetősen nagy rajongói vagyunk, és az a koncert nagyon sokat jelentett mindnyájunknak.  Nem csak a zene, hanem a műsor, az előadás maga lenyűgözött engem.

A második napra nem voltak nagyobb terveink, csak szigetelni akartunk, nem volt semmi konkrét koncert, amire kimentünk volna. Legalábbis azt hittük. Én ebben az évben szoktam rá az elektronikus zenére, a műfajon belül Avicii volt a kedvencem. Mivel nem tudtam, hogy kik is jönnek a Sziget fesztiválra, így még csak nem is sejtettem, hogy kedvencem is fellép. Boldogan hallgattam, az egymás után következő Avicii számokat – egy sajtórendezvényen ülve – a nagyszínpad mögül. Mikor pár héttel később valaki megkérdezte, hogy „és ugye Avicii koncertjén is kint voltál?” na, akkor esett le, hogy nem a rádió szólt, hanem ott akkor épp élőben ment. Kicsit bánom, hogy teljesen nem lehettem ott, ezt sajnos már soha nem pótolhatom. Ekkor tanultam meg egy életre, hogy figyelemmel kell követni, hogy kik és mikor lépnek fel egy adott fesztiválon.

És közben szólt Avicii…

Eltelt két szigetmentes év, majd tavaly, a barcelonai utunk után, épp a reptérről tartottunk hazafelé, amikor felvillant a telefonom, és láttam, hogy Sziget fesztivál újabb fellépőket jelentett be. Megadóan úgy gondoltam, hogy úgysem jön senki, aki érdekelne, de azért megnyitottam az oldalt, ki tudja. Szerencsére a gyanúm nem igazolódott be, mert az aktuális kedvencemet, Shawn Mendes kanadai énekest jelentette be ekkor a szervezés. A tömött transzfer buszon nem tudtam rögvest szólni Zsófinak és anyának, így telefonon hívtam, hogy tudja, mennünk kell.

Kár lenne nem leírni azt a beszélgetést, ami akkor elhangzott.

– Anya! Uramisten! Megyünk Szigetre!

– Jön Ed Sheeran?

– Nem!  Shawn!

– Ehhh.

Végül sikerült rávennem, hogy ennek ellenére kimenjünk. A koncert előtt végigjártuk az egész Szigetet, voltunk vurstliban, útlevéllel igazolt szitizenek lettünk, majd a legjobb barátnőmmel és családjával beálltunk az elképesztően sűrű tömegbe.

Én végig sírtam, énekeltem Shawn koncertjét, de nem mindenki osztotta a lelkesedésemet. Anyának a Shawnt megelőző énekes, MØ előadásán, kimeríthetetlennek tűnő energiáján járt az esze. Az eszelős tömeg és a nagy meleg ellenére, most is úgy tértünk haza, hogy egy igazán szép emlékkel gazdagodtunk.

Idén már anya álma is teljesült. Ed Sheeran nyitotta az idei fesztivált.  Rögtön az első nap, amikor már árusították a jegyeket, lecsapott háromra. Később Laura barátnőnk is rájött, hogy ő szívesen részt venne az eseményen, így a nyitónapon már négyen próbáltunk – egy tartalmas szigetes nap zárásaként – a lehető legjobb helyre beállni a tömegbe.

Annyira jól esett hallani, látni és vele együtt énekelni a szövegeket, hogy azt szavakkal kifejezni sem tudom. Koszosan és boldogan feküdtünk utána az előszoba padlón – amíg Zsófi, aki elsőnek stoppolta a fürdőt, megszabadult a Szigettel járó, szinte védjegynek számító portól.

De idén a Sziget nem itt ért véget. A zárónap még tartogatott számunkra egy közös koncertet, 13-án jött a Twenty One Pilots, akiknek mi nagyon kedveljük a számaikat, igaz, a szövegekben csak én vagyok otthon. De anya és Zsófi így sem unatkoztak, mert a csodás zenéhez tényleg elképesztő műsor társult.

Egyszóval idén is hatalmas élmény volt a fesztivál. Én már várom, hogy mi lesz jövőre.

Az egyke gyerekeknek van egy sajátja: megtanulnak önnön társaságukban lenni, sőt – annak ellenére, hogy folyamatosan egy testvérre, egy soha el nem szökő legjobb barátra vágynak – igényük van néha a minőségi magányra.

Ezt a minőségi magányt manapság előszeretettel fordítjuk énidőnek, ami nagyon frappáns, de nem feltétlen fedi a valóságot, mert ugyan a delikvens ilyenkor jószerével önmagával kell, hogy megelégedjen, de ez sokféle közegben és sokféle módon megvalósulhat, a hangsúly pedig a minőségin van.

Az elmúlt közel 20 évem nem a minőségi magánytól hemzsegő pillanatokkal telt, leszámítva az olvasás édes óráit, ám ahogy önállósodnak a Nők, úgy vannak olyan tér-idő felvillanások, amikor lehetőségem van egy kicsit magamban lenni.

Ilyen volt a tegnap este is, amelyet a The National-nek szenteltem a Szigeten. Bár több tervem is volt a napra, a melegre és a koromra hivatkozva ezeket gondosan elengedtem, hogy prücskörészve átolvassam a délutánt, majd hét óra után kisétáltam a Szigetre, a Nagyszínpad mögött megcsodáltam a zenés naplementét, kivártam, amíg az őrült Macklemore fenekestül felfordítja a rajongóit, majd egyszerűen lesétáltam a színpad elé, a korlátnak dőlve kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam, hogy mit is tartogat a The National.

Nem mondanám magam rajongónak, sokáig egyáltalán nem is hallottam erről az idén 20 éves formációról, egészen addig, amíg a Trónok harcának egy bizonyos epizódjának végén, a stáblista alatt fel nem hangzott az a bariton és a Castamere-i esők. Azonnal utánanéztem a pasasnak, majd egy-két hétig hallgattam a számaikat, megállapítván, hogy pont azt a fájdalmas, szövegközpontú entellektüel hangulatú zenét tolják, mint anno az REM.

A tegnap esti koncert azonban meggyőzött arról, hogy ne csak koca hallgatója legyek a zenéjüknek. A halkan, szinte eszköztelenül színpadra lépő Matt Berninger elképesztő erővel szögezte magához a közönséget, nem fújt trombitát, nem tapsoltatta, énekeltette meg a rá várókat, nem öltözött hatszor, csupán fejét finoman félrehajtva belesúgta a mikrofonba a fájdalmát.

Karizmatikus figurája tökéletesen magával ragadott arra a másfél órára, nem csak az, ahogy a dalokat énekelte, hanem az is, ahogy a közönségével bánt, nem lekezelően, nem öt percenként elordítva, hogy milyen tökéletesek, hanem közöttük járva, dedikálva, megélve a koncertet a dühöngőből is.

Az estém azonban nem ezzel az élménnyel ért véget. Mivel fiatal volt még az idő, így 11 felé, ezért elugrottam egy hibátlan pizzáért a Digóba, amely – a VIP mellett – a Sziget mindenki által látogatható részén szintén fellelhető, és egy pármai sonka hullámokkal megpakolt, bivalymozzarellás pizzával zártam az estét. A pizzám forrón, rusztikusan terült el előttem, füstös ízében ott izzott a kemence 400 foka, amelyben a friss tészta uszkve 90 másodperc alatt sül készre. Mi ez, ha nem minőségi fast food?

Tökéletes pizza a remek koncert után