You are here: Home > Élet dolgai > Mese az időről és egy festőről

Mese az időről és egy festőről

Tegnap este időutaztam. Nem csak azért, mert apa halála óta először jártam aukción, hanem azért is, mert az egyik kortárs alkotás kapcsán elkapott a nosztalgia, ami hamar összehasonlító analízisbe ment át, és amíg boldogan néztem a kifejezetten válogatott palettát, azon méláztam, hogy nekünk azért mennyivel egyszerűbb volt.

Az utóbbi időszakban széles színes vásznú kivetítőn nézem a 21. századi kamaszkort, és egyáltalán nem irigylem a gyerekeimet. Nekünk, ott, valahol kilencvenes évek kopottas mezsgyéjén, ha meg is kellett küzdenünk a korunk démonaival, de legalább időnk és terünk volt hozzá. Ha visszanézek, akkor narancssárgás fakultságában az idő köszön vissza rám, ami még megadatott nekünk.

Ma viszont azt látom, hogy az online térben olyan tempóba történnek az események, amelynek a feldolgozására, megemésztésére egyszerűen nincs idő, sokszor futnak bele egyszerűen azért csapdákba, mert a helyes reakció meglelésére, az adott szituáció végigondolására sem engedi őket a rendszer.

S hogy honnan jutottam ezekhez a közepesen keserű gondolatokhoz? A tegnapi Dobossy aukció 84-es számú tételétől, amelynek alkotója Für Emil.

naphegy1

Emil ugyanis az idő szárnyán lépett – ha csak rövid időre is – az életünkbe. Azokban a megboldogult kilencvenes években, amikor a 78-as lassan és méltóságteljesen kanyarodott fel az MTI előtti végállomásához, akkor történt, hogy Edömér barátnőmmel megismerkedünk egy kissé furcsa figurával. A busz épp egy irányba vitt minket, mi beszélgettünk, majd mindenki ment az útjára, teret hagyva a szerencsének (snapchat, facebook és insta kontaktok helyett). Az idő úgy hozta, hogy Edömér újfent összefutott az ifjú festővel, aki ekkor elkérvén tőle a címemet – múlt századi regénybe illő levelezésbe fogott. Innentől az Ág utcai postaládát furcsa tantékról, sosemvolt rokonokról, eseményekről szóló, egészen szürreális, de egyben kétségtelenül zseniális képeslapok árasztották el, amelyben az író – önéletrajzi ihletésű – történeteken keresztül próbált kapcsolatba lépni velem.

füremil

Nem mondom, hogy a rendszerváltás idején ez a módi járta, de a bizarrsága nem volt olyan szembetűnő, mint amilyen mondjuk ma lenne.

Emil kitartóan írt, mi Edömér barátnőmmel egy darabig csak figyeltük a mozaikdarabkákként hulló lapokat, majd megnéztük, hogy milyen alkotásokat készít (pont olyanokat, mint a 84-es tétel), és a magam részéről úgy döntöttem egy közös teázás belefér a kitartó, udvarlásnak talán nevezhető ismerkedési kísérletek sorába.

Ez persze hiba volt. Maga az együtt töltött idő nem volt igazából kínos, de a végkifejlete annál inkább: amikor a szépreményű festő kettőnk teájának ellenértékét a nála lévő, tengerjárásra is alkalmas bőröndben hurcolt, ütött-kopott fém kaszniból egyenlítette ki, fillérekből tornyot építve az elképedt pincér előtt.

Azt hiszem itt pecsételődött meg a kapcsolatunk, amelyen az elkövetkező időszak újabb és újabb dagerrotípiákra születő fantasztikus kisregényei sem tudtak változtatni. Apám, aki a maga módján hajlott a racionalitásra, egy idő után megkérte a postást, hogy ezeket a költeményeket, kisregényeket ne kézbesítse, maradjon hely a valódi postánk számára is.

Ekkor derült ki, hogy a Naphegy hajadonjai közül nem egyedül én utazom rendszeresen a 78-ason, és más, még pártában lévő lányok számára szintén szállítja a Magyar Posta az ismeretlen tanték és jiddis mámék soha véget érni nem akaró történeteit.

águtca2

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Comments are closed.