MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A Mrs Millicent – a prémium pálinkáiról ismert Bestillo főzdéjéből két év kísérletezés után kikerült – újhullámos speakeasy, magyar gin, meghirdette első, két fordulóból álló koktélversenyét. A verseny célja, hogy a pályázók bemutassák, hogy otthoni körülmények között, egy alap felszereltségű konyhában is meg lehet alkotni a tökéletes italt.

Ki is az a Mrs. Millicent?

Az egyik legszerethetőbb magyar regény, Szerb Antal Utas és a holdvilág című művének egyik szereplője. Millicent Ingram egy gazdag amerikai fiatal nő, aki művészettörténetet tanul és tanulmányútra érkezik Európába, Olaszországba, ahol találkozik a regény főhősével, Mihállyal. Millicent üdítő színfolt: fesztelen, lendületes és finoman naiv.

Ezt a leírhatatlan, de mégis megfogható hangulatot álmodták üvegbe, így született meg a Mrs Millicent gin, amely a fiatal amerikai életének továbbgondolása, egyfajta gondolatkísérlet a „mi lett volna ha” szellemében. A Bestillo-ban valahogy úgy képzelik, hogy Millicent visszatérve Amerikába, a Toszkánában, Foligno-ban szerzett benyomásoknak köszönhetően – a szesztilalomba süllyedt Amerikában – titkos speakeasy bárt hoz létre, ahol a pezsgőpukkanások mellett a ginespoharak csilingelését is hallani.

Erre utal az art deco dizájn és a finom titokzatosság, ami körüllengi az üveget. Beltartalmára pedig a boróka mellett a kardamom, és a citrusosság (narancs és bergamot) a legjellemzőbb. Önmagában is remek, de nagyon jó alapot kínál számos koktélhoz is.

Versenyezzünk!

Mrs. Millicent nem elégszik meg azzal, amit már eddig elért, most koktélversenyre hívja azokat, akik érzik és értik a gint. Részleteket ITT találtok.

Évek óta nem voltam főzőiskolában.

Ennek több oka is van: egyrészt négy évig vittem egyet kint a Rosinantéban, másrészt amin azon kívül voltam, az arról szólt, hogy a komfortzónámon bőven kívül eső konyhák sajátos fogásait sajátítsam el, ha lehet, akkor a legnagyobb sikerrel.

Azaz egyet nem tudtam soha a nem saját kurzusokon: ellazulni. Egyszerűen nem ment, én azonnal a séf keze alá akartam dolgozni, leszedni, segíteni annak, aki rosszul fogja a kést, nem jó irányba kavar vagy csak elvesztette a fonalat.

El kellett teljen 10 év és szükség volt a Makery koncepciójára, hogy úgy főzzek át egy estét, hogy valóban élvezzem. De megadatott. A Makery ugyanis pont erre bazíroz. Nem akar kimozgatni a komfortzónámból, mégis izgalmas alapanyagokat kínál, nem akar egy nap alatt séfet faragni belőlem, mégis megoldja, hogy jót főzzek magamnak. A végletekig csiszolt koncepció ugyanis annyira alám, a vendég alá dolgozik, amennyire csak lehet, ebben ott a valóban profi és kedves személyzet, a grammra kimért, ügyesen tálalt alapanyagok, a helyzetre szabott bútorok és azok felszerelése, valamint a kidolgozott receptúrákhoz tartozó videók, amelyek segítségével mindenki a maga szakácsa tud lenni.

A választék széles, a kínálatból kiszemelt fogásokhoz tempósan érkezik az alapanyag, a személyzet részéről jönnek a videón túli tanácsok, a tapasztalat szülte meglátások, majd érkezik a tablet, a képes receptúrával, amin nem valaki valami hasonlót készít, hanem a videóban látható eszközök és hozzávalók sorakoznak előttem a valóságban is.

Az estére készülődve előre kiválasztottuk a fogásokat. Pontosabban döntöttem kettőnk helyett, a gondos anya ismerethalmazából kiindulva tudtam, hogy Anna boldog lesz egy ráknyársas előétellel és a pirított kacsaszeletekkel megbolondított rizottóval, én meg a nyársat nyársra cserélve egy lazacos zöldséges nyársat álmodtam meg főfogásként.

Ezzel a minimális rákészüléssel érkeztünk. Fogadásunk után már prosecco-val a kezemben kezdtem neki az első fogásnak (kérlelhetetlen tény: már ettől lazábbnak éreztem magam), az előttünk lévő tabletet közmegegyezéssel Anna kezelte, én csak bólintottam, ha feldolgoztam a főzési fázist bemutató videórészletet és sikerült a Kéz által végrehajtott feladatokat (fűszerez, kever, tepsire halmoz) nekem is lemásolnom.

A videós receptek ugyanis apróbb mozzanatokra vannak tagolva, amelyek végtelenített sorban követik önmagukat, amíg az ember tovább nem lapoz. Azaz nem lehet lemaradni, mindenki a saját ritmusában fogadhatja be az infókat és tehet ugyanúgy a maga alapanyagaival, ahogy az a kisfilmen is látszik.

Én a fűszerezés, keverés, tepsire halmozás jutalmaként egyszer csak megszületik a Fogás, miközben az ember beszélget, még több prosecco-t kóstol vagy meggyes sörrel boldog.

Szerencsére semmi sincs kőbe vésve, a gyakorlott vagy épp bátor résztvevők számára ott az alkotói szabadság, azt kezdenek a felfedezett alapanyagokkal, amit csak a hely adta lehetőségek engednek. Plusz fűszerekkel lehet élni, sütés helyett lehet főzni, a sütési módot és időt is lehet variálni, sőt akár a fogások közötti átjárásokat is meg lehet valósítani (ilyen volt a tiramisus mákos guba a szomszéd “asztalnál”, ami mindkét fél megelégedésére szolgált).

Az előétel után külön tabletre váltottunk, Annát a maga masinája beavatta a rizottókészítés kényes világába, én pedig egyszerű, de ügyesen fűszerezett, mutatós lazacnyárs elkészítéséhez kaptam meg a lépésenként instrukciókat. Bár alapjáraton minden fogás 20-25 perces időkeret igényel, én már rég az asztalnál ültem a szépen gőzölgő lazacommal, ami egy formás cukkinihalomnak támaszkodott, amikor Anna még javában forgatta a kacsamell szeleteket a serpenyőben és elmélyült arckifejezéssel vizslatta a gyümölcsös raguhoz dedikált lépéseket.

A végén azonban elégedettnek tűnt, a rizottó ránézésre hozta a kívánt minőséget, a kacsa kóstolásra is ott volt a szeren és Anna üres tányért hagyott hátra maga után. Én ennyire nem voltam ügyes, az előétellel előttem a gyomorkapacitásom jelentős részét és mivel a Makery-ben igazán tisztességes adagokat főzhetnek a vendégek, így a főfogásból csak csipegetni tudtam. De erre is van megoldásuk: nem, nem kívánják csökkenteni az adagokat, inkább dobozban utaznak, formás kis papírdobozba tudtam hazaszállítani a maradékot, ami ma tökéletes ebéddé nemesült Anna tányérján.

Egyszóval a Makery ügyes. Gyakorlott, megvan a rutin, a kidolgozott rendszer, a bevált módszertan, ami jól eladhatóvá is teszi az egészet, ennek köszönhetően már Bécsben és Pozsonyban is lehetőség van főzős csapatépítésekre és családi vagy baráti körben eltöltött közös főzésekre. 

Nekem a történetmesélés mindig nagyon ment. Egyszerűen szeretek sztorikat kitalálni, azokat gombolyítani, színezni, formát adni az alakoknak, eltervezni a történéseket vagy épp hagyni kibuggyanni a szabad asszociációból fakadó fordulatokat.

Nálunk ennek örömére minden plüssállat beszél, mindegyik személyiséggel bír és egyesek – mint a jó öreg Mókutya vagy épp a TáskaPsö – egész saját univerzumot tudhatnak a magukénak, amelynek legendáriumában számtalan hőstett, családi ereklye, emlék és sötét, mondhatni szégyenteljes folt lapul (ilyen TáskaPsö hátsóján a kenu, de ez egy nagyon másik történet).

Egyszóval minden olyan társast, amiben sztorikat kell szőni, nekem találtak ki.

Éppen ezért örültem meg annyira Szabados Ági és Győri Zoltán a Mit Játsszunk? vloggerének közös új játékának, amely egy nagyon izgalmas ötvözete az irodalomnak és a társasjátéknak, úgy vezet keresztül egy csomó klasszikus alaphelyzeten, mutat meg számtalan igazi főhőst és fedi fel előttünk megannyi irodalmi mű végkifejletét, hogy közben minden rajtunk és a véletlenen múlik.

A társasjáték lényege már szerencsére rég nem a versengés, hanem magunk és a másik aktív szórakoztatása, olyan közös időtöltés, amely nem tüskéket hagy maga után, hanem kellemes elégedettséget, amelyben lehet ugyan nyerni, de nincs valódi vesztes.

Így éreztem magam múlt hét vasárnap, amikor a játékbemutatón az akkor megismert, nagyon helyes asztaltársaimmal teszteltük az Egyszer volt… társast. A kártyák kicsomagolásának és a játéktábla kihajtogatásának rituáléját követve rövid ismertető során megtanultuk, hogy mi a forsza a játéknak, majd tollat és papírt ragadva megalkottuk a saját történeteinket.

A játékban ugyanis a résztvevők közösen alkotnak egy-egy történetet, véletlenszerű kártyák húzásával, majd megpróbálják a ki. mit és mi lett vele szituációkból (kettő van körönként) kiókumulálni a best seller-gyanús triót, ezt papírra vetik, majd egyeztetnek. Értelemszerűen az ér a legtöbbet, ha ugyanabban a forgatókönyvben hiszünk, például abban, ahol a protagonista a végén ellovagol a naplementében.

Először kilenc kör 18 forgatókönyvéből szedjük ki körönként a legtöbbet, majd a végén a lejátszott meccsek alkotóelemiből gyúrjuk meg a saját magunk történetét, amelyet elő is adunk az asztaltársaságunkból verbuválódott hallgatóságnak. Aki ítéletet mond felettünk: eldönti, hogy mennyire ütős a történet és a rendelkezésére álló összesen 7 pontból a megfelelő mennyiséget ítéli kinek-kinek. A végeredményt a történetenként kapott pontok és ez a pontszám teszi ki, így lehet nyerni egy kört vagy csak élvezni a jobbnál-jobb sztorikat.

Az Egyszer volt… tökéletes ajándék karácsonyra: a barátainknak (akik jó eséllyel előkapják, ha átmegyünk hozzájuk), a rokonoknak (akik tudják, hogy jobb, ha előveszik, ha átmegyünk) vagy magunknak, és akkor nincsenek tévedések, cserébe lapul egy jól játszható, izgalmas és intelligens játék a polcon, amelynek fordulatai akár egy kis olvasására is sarkallhatnak minket.

A hétvége egyik fénypontja lehet, de már az adventi időszakban is megállja a helyét ez a viszonylag egyszerű, jó alapanyagokból készülő, látványos édes kis semmiség. Egy korábbi szombati felkelést mindenképp megér, hogy langyosan tépkedhetjük a reggeli közös kávézás közben.

Mandulás csavart

50 dkg finomliszt

0,5 dl tej

1,6 dl tejföl

5 dkg cukor

1 csomag száraz élesztő

2 evőkanál vaj

csipetnyi só

Töltelék:

10 dkg darált mandula

4 evőkanál baracklekvár

+

1 habart tojás

Egy nagyobb keverőtálba beleszitálom a lisztet (jót tesz neki, levegősebb lesz a tészta és netto fél perc plusz), majd hozzáadom a cukrot, az élesztőt és a csipetnyi sót. Az egészet átkeverem. A tejet meglangyosítom, csomómentesen hozzákeverem a tejfölhöz és a vajat is beleteszem,  majd a lisztes keverékhez adom és jól kezelhető, ruganyos tésztát gyúrok belőle.

A kapott tésztát a tálban hagyom, egy vastagabb szemeteszsákba húzom a tálat és meleg helyen hagyom kelni (a zsáknak köszönhetően a nedvesség nem illan el, a konyharuha sem szívja fel és pikk-pakk megkel a tészta).

Amíg kel a tészta a darált mandulát a lekvárral elkeverem. A tésztát finoman lisztezett felületre fektetem, elfelezem, majd elfelezem, majd a két felet harmadolom, és azokat  még egyszer elfelezem, így végül 12, nagyjából egyforma bucit kapok. 

A tésztagolyóbisokat kisujjnyi vastag körökké nyújtom, majd az egyiknek vékonyan megkenem a teljes felületét (kivéve a széleit) és egy másik körrel szépen betakarom, a széleket finoman összeillesztem, összenyomom, majd derelyevágóval beirdalom – ügyelve rá, hogy a széleken ne fusson végig a derelyevágó. Végül a tésztát felemelem, és gyors mozdulatokkal gömbbé csavarom (leírva komplikáltabbnak tűnik, mint valójában). A csavart csodákat sütőpapíros tepsire ültetem, majd habart tojással alaposan, de vékonyan lekenem és a 180 fokra előmelegített sütőben bő fél óra alatt aranyszínűre sütöm.

Rácsra téve hagyom langyosra hűlni, addig pont lefőnek az első kávék.