MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Sok-sok évvel ezelőtt, egy esőbe fordulással fenyegető májusi délelőtt szedtem életemben először és eddig utoljára szamócát, a Szentendrei szigeten. Az élmény megvolt, kis fonott kosárkákba gyűjtötték a Nők a zsákmányt, én meg finoman felügyeltem, hogy amíg megfelelő mosást nem kaptak a gyümölcsök, addig minden darab szigorúan a kosárban landoljon.

A héten végre újra élhettem ezt az édes programot, azzal a különbséggel, hogy lassan ráfordulunk a novemberre, valamint, hogy derék és térdizület kímélő módon a vállmagasságban lógtak felém az érett, telt szemek és hogy mindezt nem a Szentendrei szigeten, hanem Vecsésen, a paradicsomairól híres Vecsési Paradicsom üvegházában tettem.

A Vecsési Paradicsom diadalútját nem kell bemutatni, egy remek üzleti koncepció találkozott a magyarok nem titkolt vágyával, miszerint nincs is jobb, mint reggelire, ebédre vagy vacsorára betolni egy egész vödörnyi érett koktélparadicsomot. Abszolút értem, a paradicsomok között fix befutó nálam is az édes, roppanós, falatnyi paradicsom, amelyet – mint a szőlőt – lehet eszegetni, bármikor és bármeddig. 

A paradicsom azonban kényes jószág, és ahogy minket letarolt a covid az elmúlt években, úgy jelent meg a ToBRFV (Tomato Brown Rugose Fruit Virus), a paradicsom pestis és szempillantás alatt tett semmissé számos holland paradicsomfarmot majd idővel Vecsésre is betette a lábát. A hívatlan vendég okozta károk komoly kihívást jelentettek a tulajdonosnak, Márkus Zsoltnak, de idővel kikristályosodott, hogy hogyan menthető meg a vállalkozás, mi az, ami az addig sikeres paradicsomra épülő céget életben tarthatja: egy másik imádott növényünk, a szamóca.

A szamóca bírja a strapát, nem hat rá a ToBRFV vírus, kevéssé energiaintenzív (olcsóbb fenntartani a jelenlegi energiaválságban), arról nem is beszélve, hogy egy csodálatos piaci részt tud ezzel a vállat betölteni: a folyton termű töveken ringó édes szemek ígéretes változatosságot hoznak az alma-körte-citrus téli gyümölcsválasztékba.

Az elmúlt évben ez összehangolt, intenzív munkával megteremtették a szamócatermesztés lehetőségét, megszülettek azok a technológiai változtatások, beruházások, kiépült a fűtési- és víztisztító rendszer, végrehajtottak minden termesztéstechnológiai kutatást, kezdődhetett a valódi termelés.

A cég a tervek szerint hetente 3-4 tonna szamócát termel majd, amihez 220 ezer palántát ültetett el, és az első vállalkozás lesz Németországtól keletre, aki a téli szamóca termesztés területén ilyen kapacitással rendelkezik.

Azaz nemsokára már nem csak a veresi paradicsom láttán csillanhat fel a szemünk, hanem a friss gyümölcsök között ott lesznek majd a piros, érett, veresi szamócák is.

Emlékszem, mikor sok-sok évvel ezelőtt, kezdő újságíróként egy szépséges kora délutánt töltöttem az első Whisky Show-n. Teljesen új és vonzó világ tárult ki előttem, olyannyira, hogy utána több whisky is bekerült a háztartásunkba, a miheztartás végett és főleg azért, mert tetszett a műfaj és találtam közte – már az indulásnál is – olyat, amit értettem és megszerettem.

Idén már tizenegyedik alkalommal találkoznak a nemzetközi whisky- és párlatkultúra jeles képviselői a Whisky Show kétnapos rendezvényén. A nemzetközileg is elismert budapesti rendezvényen Írországtól Japánig, Skóciától Tajvanig, Németországtól Franciaországon át az USA-ig számtalan kiállító jelen lesz. A rendezvény persze ma már messze túlmutat a whiskyk világán, a hagyományos whiskymustrán és kóstolón, a whiskyk mellett évek óta egyéb prémiumpárlatokat is kiállítanak, illetve kóstolhatnak a vendégek.

Prémium párlatok testközelből

Fontos kiemelni, hogy az exkluzív rendezvény már csak a nevében szól csupán a „uisge beatha”-ról, ami gael nyelven annyit tesz: az „élet vize”, vagyis a whisky.

Ma már a Whisky Show arra is kiváló alkalmat nyújt arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk a különféle prémium és szuperprémium párlatokkal. A whisky mellett – a teljesség igénye nélkül – az alábbi italok kerülnek terítékre: armagnac, cognac, calvados, gin, rum, tequila, mezcal sotol, vodka.

Változatos programok

Mint minden évben, idén is több helyszínen számos program várja a látogatókat, lesz Whiskykoktél-verseny, és természetesen jönnek az elmaradhatatlan skót dudások is. A mesterkurzusokra minden bizonnyal az idén is sok érdeklődő lesz kíváncsi.

Párlatkóstolók – Masterclassok – Ismerj meg új ízeket!

Mint minden évben, idén is több gyártó és lepárló képviselője, lepárlómestere, márkanagykövete tart ültetett mesterkurzusokat, kóstolókat, amelyekre elővételben lehet jegyet vásárolni a WhiskyNet.hu portálon, illetve a helyszínen. A szemináriumokon – egy informatív előadás keretében – négy-öt tételt lehet kóstolni, így az érdeklődők a profi előadók segítségével párlattudásukat is csiszolhatják.

Jegyértékestés:
https://www.whiskynet.hu/whisky-show

Alig pislogtunk párat, máris itt Finlay Donovan folytatása. Ami annyira az, hogy még ki sem fújták magukat rendesen a főhőseink, máris újra feltekeri a tempót az írónő és Finlay eszelős kalandjai zakatolnak tovább. A folytatások sokszor rejtenek buktatókat, de ebben a kötetben kifejezetten azt éreztem, hogy Elle épp most jött bele a cselekmények szövésébe és az első könyv felépítéséhez képest sokkal bátrabban nyúl a karakterekhez és az események láncolatához. Hullába, nárcisztikus exférjben, lenyomozhatatlan múlttal rendelkező bébiszitterben és cselt cselre halmozó nőkben most sincs hiány, az amerikai, latino és orosz női válogatott mérkőzik meg egymással, és a férfiaknak csak a kispad marad.

A gyerekek meg cukik, a szerepük ebben a könyvben kicsit a „ki vigyáz ma rájuk” szintjére szorul, jelképezik Finlay anyaságát, de igazából nem sok vizet zavarnak. A női kapcsolatokban azonban több lesz az élet, felértékelődnek a családi kötelékek, a vérségi és baráti alapon kötött, élethosszra ígért véd és dacszövetségek.

Elle könyve olvasmányos, kedves és finoman humoros. Gördülékeny, valóban olvastatja magát, egy jó hétvégi elvonulásra, országot átszelő vasúti zötyögésre, boros egyedüli estékre egyszerűen tökéletes.

S hogy lesz-e folytatás?

Szerintem nem kétséges.

A túró rudi mindig is kedvenc édességeim közé tartozott. Egyszerűen szerettem a finom, hideg, enyhén savanykás, nem ütősen édes desszert jellegét. a Nőknek is hamar bejött, szülőként is értékeltem a benne rejlő racionalitást, a mennyisége ideális volt, az alapállapotban a túrót a mai napig elutasító Zsófi számára is abszolút működött és működik a mai napig.

Tavaly óta pedig még inkább felértékelődött, mint desszert, hiszen a gluténérzékenységemnek köszönhetően egy csomó korábbi liblingemnek kellett búcsút intenem, de miért is siratnám őket, mikor itt maradt nekem a túró rudi?

Sok-sok évvel ezelőtt az egyik vezető gasztronómiai lapba szedtem össze a túró rudi teljes történetét. Akkor derült ki számomra, hogy

A magyar sikertörténet egészen 1954-ig nyúlik vissza, amikor három magyar tejipari szakember baráti látogatást tett a Szovjetunióban, hogy megfigyelje az orosz elvtársak milyen tejtermékeket állítanak elő. Ezt követően azonban nem azonnal robbant be a magyar köztudatba a csokoládéba mártott enyhén citrusos aromájú túródesszert, hanem hosszú évek fejlesztőmunkáját követően a Tejipari Kutató Intézet munkatársai létrehozták a Túró Rudit, amelynek 1968-ban – a Budapesti Tejipari Vállalat jóvoltából – megindul termék nagyipari termelése. Az orosz сырок (ejtsd: szirok) nem csak a magyar élelmiszeripari mérnökök fantáziáját mozgatta meg, a túrós, túrókrémes desszert szinte az összes volt szovjet tagállam kínálatában megtalálható. Az orosz Túró Rudit az Eskimót a harmincas évek elején kezdték el gyártani, nagyipari megjelenése az 50-es évekre tehető. A magyar változat azonban sokban eltér az eredeti orosz édességtől. A tömzsi, krémállagú túróval töltött, meglehetősen édes tömbök helyett a magyar piacra fejlesztett desszertre inkább a visszafogott édesség, a darabosabb állagú túró és a savanykás, citrusos hangulat volt jellemző. A desszert formáján is módosítottak, az orosz finomsággal ellentétben a magyar túrós édesség karcsú formát kapott, amelyet állítólag a kezdeti gyártási technológiának köszönhetett, a legenda szerint ugyanis a mátészalkai gyárban eleinte hurkatöltővel készítették a ma már hungarikumnak számító, de hungarikumként számon nem tartható Túró Rudit. A Túró Rudit övező legendák közé tartoznak még a névadással kapcsolatos történetek is. Az egyik történet szerint a desszert a formája után nyerte el a nevét, mások tudni vélik, hogy a hűtött édesség fejlesztésén dolgozó egyik szakembernek, Klein Sándornak jutott eszébe, hogy az egyik vele dolgozó kollégáját, Mandeville Rudolfot tegye meg a desszert keresztapjának. Mandeville Rudolf volt ugyanis az, aki az orosz tanulmányút után az elsők között állt neki kifejleszteni az eredetileg mignonnak szánt túrós édességet. A névválasztás azonban először nem tűnt túl szerencsésnek. A frivolnak is tekinthető név miatt a termék reklámozása az első időkben szinte lehetetlen volt, így jóformán reklám nélkül kezdődött meg a termék gyártása és piacra dobása. Talán ennek is köszönhetően került a termelés – a fővárosi kezdetek után – előbb Nyíregyházára, majd Mátészalkára.

(forrás: Wessely Márta – Túró rudi, a legnagyobb kedvenc, Mindmegette)

A szirokra azonnal rárepültem az első orosz delikátboltban, majd megállapítottam, hogy ez nem túró rudi, maximum az unokatestvére, a tömény krémtúrós élmény nagyon messze esett attól, amit megszoktam és megszerettem egy emberöltő alatt. Így aztán a sziroknak búcsút intve visszatértem a kedvenc rudikhoz és boldogan kísérleteztem az újabb és újabb fejlesztések során piacra kerülő ízekkel, formákkal és fazonokkal.

Ezért is örültem meg a Mizo új fejlesztésének, amely nem a túró ízesítésében látta a megváltást, hanem arra a kevéssé örömteli hírre adott bölcs választ, hogy a magyar túró rudi termékek jelentős része a mai napig bevonómasszával készül. Teszi mindezt annak ellenére, hogy a csokoládémikulások és -nyulak területén már bőven lezajlott a bevonó-forradalom és míg 15-20 éve még sokszor a kukában landoltak az ünnepi időszak üreges „csokoládéfigurái” az ehetetlenségük okán, ma már alig találni a piacon bevonóval készített figurális édességet az ünnepek idején.

A Mizo ebből kínál most tej- és étcsokis kiutat. A Marcali gyár fejlesztésével lehetővé is vált a „nudirudik” (ahogy a bennfentesek hívják) csokoládéba történő mártása. Ugyanis a csokoládés bevonás igényel némi előkészültet, többek között üzembe kellett állítni egy olyan temperálógépet, amely képes a csokoládé számára a legtökéletesebb kristályszerkezetet megalkotni, amelyben szépen, fényesen és roppanósan feszül rá a nudikra és válik a legtökéletesebb korpuszukká.

Csokiban fürdő nudirudik

Az üzemben egyébként öröm lenni, a citrusos, vaníliás, édes illat csábító, ha nem vagyok olyan jól nevelt, amilyen, akkor néhány rudi leficcent volna a gyártósorról és csak 25997 darab készült volna el egy nap alatt. Anyának köszönhetően meglett a termelési átlag, a 26000 rudi rendben legyártódott a nap végére és az én lelkiismeretem is tiszta maradt.

A különbség nem csak a technológiai fejlesztésben és az édes túróillatot váltó csoki illatban mérhető, amíg a bevonómassza kakaó szárazanyagtartalma nagyjából 16 százalék, addig a Mizo mostani újításának köszönhetően 53 százalékos csoki kerül például az étcsokoládés rudikra. Ez az 53 nem csak kakaóporban, hanem az igen értékes kakaóvajban is megmutatkozik a csokimasszában, ami külön ünnepelendő, hiszen a kakaóvajat örömmel viszik olyan iparágak, mint a kozmetika és sok esetben a magas kakaópor tartalom mellé sok-sok növényi zsiradék társul, akikről örömmel le tudnánk mondani (mint a pálmaolaj).

A boltokban már kapható a Mizo Túró Rudi valódi étcsokoládéval készült változata, sőt, mindenki kedvére választhat, hogy a hagyományos 30 g-os csomagot, a Mega 51 g-osat, vagy a két kisebb rúdból álló 2×15 g-os csomagot próbálja-e ki.