25 éves a Fakanál
Bár a Krisztinából a logikus döntésnek mindig a Fény utca tűnt, anya előszeretettel járt velem a Vásárcsarnokba vásárolni. Az alagsorban itt vettük a halat, a cigányoktól az azóta is hibátlanul üzemelő tepsiket, megvolt a dióra szakosodott boltunk, a hátsó traktusban meghúzódó gombásokat is jól ismertük, meg persze a henteseket, ami ugyanolyan bizalmi állás volt, mint a fogorvos vagy éppenséggel a nőgyógyász.
Ebben az időben a Vásárcsarnok egy igazi varázshely volt, a felújítást megelőzően, bádogvárosként, organikusan egymásra épülő, egymásnak támaszkodó boltok végtelen zuga, amely úgy nyelte el a gyanútlan látogatót, hogy az legközelebb a Csarnok téri kijáratnál jutott friss levegőhöz. A felújítás éveiben sem váltunk hűtlenné, mentünk a Közvágóhídhoz kitelepített, régi raktárépületekbe menekített „csarnokba”, kerestük az arcokat, vettük, vittük, ami csak kellett a konyhába.
Aztán átadták az új épületet, ami páratlanul szép lett a maga nemében, modern és letisztult, nagyvilági, ahova Thatcher járt pirospaprikáért és Tony Curtis magyarságtudata kapott újabb megerősítést. Ez a csarnok nem folytatólagosan szólt arról, amilyen korábban volt, a múltját zárványként őrizte, annak nyomait eltakarították. A La Bouqeria magyar változatát kaptuk, amelyet aztán mindenki hamar megszokott, az ide irányított turistáknak szóló üzleti vállalkozások és a helyieket kiszolgáló egységek szépen összecsiszolódtak, de mindig különváltak.
Ezekben az években napi látogatója voltam a csarnoknak, a gimibe menet, ha nem a Kríz kínálatára kívántam hagyatkozni, akkor betértem friss gyümölcsért és azzal csattogtam fel a termünkbe. Aztán az élet elsodort a környékről és a csarnok megszűnt az én piacom lenni. Ezért is örültem a minap érkezett meghívásnak, amely újra erre a színtérre invitált, hogy a tulajdonosokkal, üzemeltetőkkel együtt, kollégákkal és barátokkal körülvéve együtt ünnepelhessem a karzaton immár 25 éve üzemelő Fakanál éttermet.
A Fakanál a magyar gasztronómia hírvivője. Nem a Michelin-kalauzok világából közelít a paraszti magyar konyhához és a monarchista hagyományokhoz, hanem azoknak a háziasszonyoknak a fakanalát viszi tovább, akik évszázadok óta eltartják ez a csarnokot. A Tolbuhin körút asszonyait, a Budáról érkező, Gellérthegyről lehömpölygő, a Krisztinából villamosozó nőkét, akik ide tértek be, ha szép húsra, friss halra, minőségi zöldségre vagy épp jó savanyúra, ellenőrzött gombára vágytak a családi fogásokhoz.
Ezek legjavát mutatja meg a Fakanál a csarnokba, életet lehetve abba a kicsit muzeális merevségbe és finoman megjelenő talmiságba, amely minden, a saját nagyságát magán viselő hely sajátja. A Fakanál nem bonyolít: jót ad, közérthetően interpretálja a magyar gasztronómiát, ismeri és tudja a külföldi gyomor határait, a nemzetközi gasztronómiai képzelet befogadó készségét, merészen túllép annak komfortzónáján, de bőven nincs meglepve, ha a magyar konyha szépségéből sokat nem látnak meg azok, akik épp megpróbálják feldolgozni a magyar létet.
Merít a levesekből, ad egytálakat, felvillantja a nagypolgári vasárnapok tájait, ízelítőt ad a vidék konyhájából és nem csak a külföldieket kalauzolja el a magyar gasztronómiában. Nekünk is tükröt tart, hogy a globalizált közízlésünk közepette is, milyen boldog nosztalgiával válogatunk a hazai fogások között, hogy mindegyikünk arca felderül egy-egy klasszikus láttán, vannak történeteink, erős nosztalgiánk és le se tagadhatnánk, hogy a Fakanál által megfogalmazott tételek jelentős része mindegyikünk otthonában rendszeresen asztalra adódik.
A Fakanál nem csak a külföldieket várja, örömmel fogadja a piacra tévedőket, a tudatosan az étterembe érkezőket, jóféle csárdahangulattal, kispiros lábasokkal, igazi klasszikusokkal, amelyeket néha – jóféle nosztalgiával megfűszerezve – érdemes újra és újra megkóstolni.










