Ma nagyot csavarogtunk. Kezdtük a Keserédessel, amit
szerintem ezentúl kötelezően látogatni fogunk, mert a Nők, már a héven
a csokizdával voltak elfoglalva. Itt az összes plüssállat
felvonultatása után, ettünk egy-egy csodás bonbont, majd erőt gyűjtve
keresztülvágtunk a városon.
Szeretek a lányokkal csavarogni, egyre
inkább amolyan erdei iskolává válok, mert az út közben ért benyomásokat
rögvest meg is beszéljük. Pontosabban megpróbálom számukra emészthető
módon elmondani. Ilyen a Margitsziget is. Már tudják, hogy régen Nyulak
szigetének hívták, aztán… “Volt ott egy hercegnő, aki meghalt” és
most már azért nem az a neve….
Szóval sok mindennel szembesülnek, ami iszonyatos mennyiségű kérdést
vált ki belőlük. De ma nagyon megszenvedtem. Talán, ha a saját dühöm
nem fojtogat, akkor egyszerűbben túllépek a dolgon, de a kérdés akkor
is kegyetlenül nehéz.
A Király utca elejéhez érve a nők megkívánták a
fagyit. Velem egyetemben. Így aztán szépen az ablakhoz álltam, várván a
soromra. Erre mellénk vetődött egy hatéves forma roma kiskölök és
álesengve követelte a maga fagylaltját. Elhajtottam. Megszereztem a
hármunk egy tölcsérjét. Ekkor újabb támadásba lendült, mondván, hogy
vele is osztozzunk. Én meg ott álltam és éreztem, hogy a helyzet kezd
fölém nőni. Mert anyuka bizony egy padról szemlélte, mély
elégedettséggel, hogy milyen jól fejlődik a gyerek. Tüntető
ellenállással elvonultam a nőkkel, akik persze nem értették…Sőt én
sem.
Így aztán a zsinagógáig tartó sétánk közben próbáltam elmagyarázni az
elmagyarázhatatlant. A koldulást, mint létformát, a jogosulatlan
tulajdonszerzést… Nehéz úgy, ha az ember maga se tudja, hogy a
tehetetlen, zsigerből fakadó dühén túl, milyen álláspontot képvisel.
A Godzsu udvar aztán jobb kedvre derített. Alaposan végigjártuk a
Nőkkel, elméláztunk, néztük a korlátvasakat, a lámpákat, a nemsoká
nyíló üzletek plakátjait….Jóleső nyugalom járt arra.
Ezek után
kiegészültünk a családfővel és testületileg elvonultunk az Arriba-ba.
Pontosabban, Anna elkalauzolta az apját, miközben előadta, hogy azért jó
a mexikói konyha, mert olyan is van, ami nem csípős.
Megint nagyon
finomat ettünk, szolid áron. A lányok egyre jobban szeretik a Taquitos,
de azért még mindig a tortilla chips az igazi szerelem. Anna újfent
kijárta magának a jogot, hogy benézhessen a konyhába (a fene gondolta,
hogy egy alig négy éves gyerek veszi a bátorságot és szól a
pincéreknek, hogy ő bizony menne….). Még megérjük, hogy szakács
lesz….
Egyszóval tartalmas délutánunk volt. Gasztronómiával és nagy pesti valósággal tarkítva….
(kép forrása)
Ez az étel se nem trendi, se nem bonyolult, viszont finom. Saját gyerekkoromból emlékszem milyen ellenállást váltott ki belőlem a tökfőzelék. Valamiért nem szerettem. Sós volt, kissé savanyú, a tejfölös lében ott csúszkáltak a gyalun átesett tök darabjai. Egyszóval nem ment. Aztán a felnőttkorom egy részét tökfőzelékmentes éltem le. Majd jött az én férjem, meg az anyai tanács, hogy hát bizony az ő fiacskája a tökfőzeléket semmilyen körülmények között…Ennyi nekem pont elég volt. Jött a szezon, vettem a tököt, elkészítettem a saját számíze szerint és azóta esszük. Nekem már kifejezett kedvencem, a férjem tudja, hogy jobb, ha nem vitatkozik. A lányok meg minden averzió nélkül falják.
