MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Most észrevettem, mentettem és büszke vagyok.

Tegnap volt szerencsém a
Városfal étteremben ebédelni. Tényleg kellett hozzá egy kis
szerencse, arról nem is beszélve, hogy a tulajdonossal közösen
elköltött ebéd messze túl mutatott egy sima jóllakáson. A
zavarba hozóan gazdag étlap böngészése közben már szóba
került a "Mit eszik a magyar, ha étterembe megy". Rántott húst.
Szólt a kissé szomorú és rezignált válasz. Sajnos a magyar
gasztronómia nem csak azért küzd a béka feneke alatt, mert az
éttermek, a vendéglátók hozzáállása olyan, amilyen, hanem
amiatt is, hogy a vendégek gasztronómiai szocializáltsága igen
gyér.

Pedig annyi finom, jól megkomponált
ízvilággal kecsegtető étel kelleti magát az étlapon. És mégis,
a rántott hús, mindent visz.

Eleddig se voltak kétségeim, de
miközben a hibátlan, háziasan ízes gombalevesemet kanalazgatva
hallgattam, ahogy az étteremtulajdonos ecsetelte a nehézségeket, kénytelen voltam
igazat adni neki.

Ilyenkor érzem, hogy amit a
gasztrobloggerek csinálnak – a változatos, olykor meghökkentő,
újszerű ételek készítése, a klasszikus újragondolása, az
éttermek feltérképezése – nagyon fontos. Nem csak nekünk
fogyasztóknak, hanem az éttermeknek is. Az értő, újra fogékony
közönséget tudjuk közelebb hozni azokhoz a helyekhez, amelyek nem
szeretnének belesüllyedni a rántott hús kínálta egysíkú
étkeztetésbe.

Az étteremről: nagyon kellemes közeg,
baráti társaságok számára ideális helyszín. Kicsit ódivatú,
de összességében egyedi és otthonos. Helyet talál itt az
üzletember, aki wifire, kávéra és egy kanapéra vágyik, barátnők
délutáni eszmecseréihez is alkalmas, aki sisázni kíván, az
sem csalatkozik és akár esküvőt, osztálytalálkozót is
tarthatunk itt, ha akarunk.

A konyha kicsi (műemléképületről
lévén szó, nem is bővíthető), de lelkes.

A hibátlan levest követő
negyedórányi döntésképtelenségemet azzal koronáztam, hogy a
séfre bíztam, hogy mi kerüljön a tányéromra. A férjem is
bekapcsolódott ebbe a játékba, annyi támpontot adva, hogy
kacsa-marha vonalon szeretnénk valamit kapni.

Én rozmaringos kacsamellet kaptam
mangómártással, a férjem salátaágyon heverésző
bélszíncsíkokat. Nem csak a tálalás felelt meg az ízlésemnek,
hanem az elkészítés is. Harmonikus, telt ízű mellhez tökéletesen
passzolt a mangóból készített dip. Köretként mazsolás rizst
kínáltak, de azt már csak megkóstolni volt erőm.

Némi pihenés után, még egy
jegeskávét elszopogattunk a kanapékkal megtűzdelt kávézó
részben, aztán totálisan jóllakva elindultunk, hogy megemésszük
az ebédet és a hallottakat.

Javaslom a Városfal éttermet azoknak,
akik mernek kockáztatni, nem csupán bundázott sertésre vágynak,
szeretnek sokáig ücsörögni, ízlelgetni az étlap kínálatát,
időt szánnak egy remek kávéra és esetleg szívesen elhevernek
egy külön kis szobában, ahol a pincér, csak a csengő hívásakor
teszi tiszteletét.

Anno, kamaszkoromban verseltem. Talán még jól is…ki tudja. Mindenesetre megmentett a felnőtté váló lélek gúzsbakötöttségétől, hiszen legalább a papíron kiadhattam a bennem forrongó érzéseket. Aztán ez elmúlt. A grafománság maradt, a rímek mentek.

Ma, a városi körrohanásaim közepette, valami nagyon érdekeset sikerült vennem. Olyan spanyol narancslevet, ami a címke tanúsága szerint nem sűrítményből, hanem kb. 12 narancs kifacsart levéből készült. Ízre nagyon kellemes, bár egy enyhe dobozjellege azért akad, de messze túlszárnyalja a visszalöttyösített leveket.

Kapható a Rotschildben, 750 ml-es kiszerelésben. 500 forint.