MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Új szelek fújnak mifelénk. Ezek az öt évüket betöltött Nők tudtára ébredtek annak, hogy imádnak enni. Eddig se volt rájuk panasz, ettek mindent, de most újabban már rendelnek is.

Persze azért nem hagyom, hogy ők határozzák meg a heti menüt, de több-kevesebb sóhaj és bájos nyaggatás után hagyom magam meggyőzni, és boldog félmosollyal készítem a kefires lángos meg a muffint.

Ma – lévén, hogy Anna végigfulladta az éjszakát – a hölgyek itthon trafikálnak, játszanak és persze ebédelnek is. A hihetetlenül finom zöldbableves után, egy kis muffint sütök nekik, legyen meg az ő akartuk. 😉

Mocha muffin, avagy kávés-diós-csokoládés desszert

3 tojás

2,5 dl víz

16 dkg finomliszt

20 dkg rétesliszt

2 ek holland kakaópor

10 dkg dió

1 csomag sütőpor

10 dkg 70%-os étcsokoládé

1,2 dl feketekávé

1,8 dl olaj

20 dkg barnacukor

A liszthez hozzáadom a sütőport, a kakaóport, a szakácskésemmel durvára vágott diót és csokoládét, majd a cukrot. Ezt alaposan elkeverem, majd a vizesblokk következik. Jön a kávé, a víz, a tojás és az olaj. Ezekkel homogén tésztává keverem az egészet. Színes papirkapszlikkal megágyazok a muffin-sütőben, 190 fokra bekapcsolom a sütőt. A kapszlikat háromnegyedig megtöltöm a tésztával, majd a sütőbe tolom a tepsit, nagyjából 20 percre. Tűpróbával ellenőrzöm, majd a kiéhezett Nők elé vetem.

Kapszlifüggő, hogy hány darab lesz belőle. Nekem a közepes méretű papírokkal nagyjából 30 lett, igaz nem hagytam túlcsordulni őket.

Ha van misztikus mindent elsöprő szó Zsófi számára, az a palacsinta. A maga hihetetlen fizikai valójában, egy kiadós ebéd után a múlószőke nő 7-8 kakaós/lekváros palacsinta befogadására képes.

Szinte hihetetlen.

Anna úgy a harmadik példány környékén kezd kifakadni, még egyet persze benyom, mert verseny nélkül nem élet az élet, aztán durranásig lakva az annyira nem kedvelt édes ízekkel, levonul a pástról és meghagyja a győzelmet a csokoládéfoltos képpel vigyorgó húgának.

A múltkor viszont sikerült olyan palacsintát készítenem, ami Anna lelkének volt igazán kedves.

Hortobágyit.

Hogy mi is az a hortobágyi, mi köze van az Alföld e tájegységéhez? Hosszabban, egy saját recept kíséretében a Mindmegettén.

El kell, hogy kedvetlenítsem a méregtelenítés karácsony óta verbuválódott vagy korábbi híveit, az alanti poszt nem ezt a fajta megtisztulást célozza, inkább a tegnap esti lelkiállapotomat volt hivatott helyrerakni.

Történt ugyanis, hogy némi szervezést követően, átmenetileg egy párrá alakultunk a férjemmel, akik este is azt kezdenek az életükkel, amihez csak kedvük van. A Nőket elvittem a Mucihoz, mindenki nagy megelégedésére, én meg randevút adtam az apjuknak a Mammutban.

Tervbe vettük, hogy mozizunk egyet, aztán esetleg eszünk valamit (bennem körvonalazódott egy jó kávé ígérete is). Megvettük a jegyeket, kivártuk a kezdést, elcihelődtünk a kétszemélyes pamlagon a teremben, majd kezdetét vette a film. Kedves, aranyos, könnyed, kicsit kiszámítható, de jól koreografált. A színészek meg hát igazán. Meryl Streep-et eddig is, de most a korábban rühellt Baldwin is nagyot nőtt a szememben, mert végre az ami, egy idősödő bájgúnár.

Szóval bonyolódik a cselekmény, már minden szál egy irányba, a végkifejlet felé mutat, amikor szakad a film, gyúlnak a lámpák, majd befut egy srác a nézőtérre, hogy ennyi, mert bombariadó van.

A kezdeti derültséget (“hihi, utószor gimiben volt ilyen élményem”) hamar átveszi a méreg, miközben az épületben lévő tömeg részévé válva sorjázunk a már csak lefelé haladó mozgólépcsőkön. A férjem különdöző letális és irreverzibilis ötletekkel áll elő, hogy mit is kéne kezdeni a betelefonálóval, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én örökké optimista agyamat nem foglalkoztatta a meglakoltatás gondolata.

Mindegy, az este a kutyáké, így aztán hazafelé battyogva végiggondolom, hogy mivel tudnám magam kizökkenteni és kisimítani az idegeimet. A férjem gasztroblogger-férjtől teljesen elképzelhetetlen módon egy zacskós levessel vigasztalódik (aminek kiválasztására legalább 10 percet rászán, majd a legkommerszebb darabot szorongatva tér haza), én ellenben alapanyagokat vásárolok és hazaérkezvén, amíg lobog a műleves, elkészítem a tésztám.

Méregtelenítő tészta, 2 személyre

20 dkg laskagomba

10 dkg vékonyra szelt bacon

1-2 gerezd fokhagyma

1 sonkahagyma

2,5 dl 30% tejszín

25 dkg friss lasagne lap

só

pici frissen őrölt feketebors

A bacont egy mély sepenyőbe teszem, majd amikor már engedi a zsírját, akkor hozzáadom a vékonyra szelt laskát, a szintén egészen halaványra vágott fokhagymát és a félbe, majd félholdakra metélt sonkahagymát.

Eközben vizet forralok, sózom és a lasagne lapokat egy széles késsel csíkokra metélem, majd a már forrongó vízbe teszem. A piruló gombás keveréken néha forgatok egyet, picit sózom, majd felöntöm tejszínnel, visszaveszem a lángot alatta és hagyom, hogy összeforrjanak az ízek. A viszonylag hamar kifővő tésztát szűröm, majd beleforgatom a mártásomba.

Tálaláskor egy kicsit borsozom.

Egyszer, néhányszáz poszttal ezelőtt már írtam róla, hogy mogyoróvaj-függő vagyok. Ez azóta se változott, sőt manapság már biztos, hogy minimum 2 üveg (egy smooth és egy crunchy) mogyoróvaj áll a konyhaszekrényem tetején. szigorúan karnyújtásnyinál nagyobb távolságban.

Most egy kicsit annak is utánajártam, hogy mi is az a mogyoróvaj, s hogyan is került az emberiség kezébe ez a csodálatos manna.

Bővebben a Mindmegettén.

(kép innen)