MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Szeretem az, ahogy Scalzi sci-fit ír, hiszen úgy történetet mesélni, világokat teremteni és exodusokat, univerzumok, fajok közt zajló háborúkat megmutatni, hogy nem veszti el a könnyedségét. Scalzi pontosan ilyen író: nem csak a gördülékeny stílusával ajándékozza meg a műfaj rajongóit, hanem azzal a szerethető humorral is, amely sosem árt a cselekménynek, sőt, éppen ettől válik igazán élővé és élvezetessé, scalzissá. A törékeny béke ennek tökéletes példája.

A regény  A vének háborúja világába tér vissza, tíz évvel az utolsó kötet eseményei után. A felszínen úgy tűnik, hogy a civilizációk közötti béke stabil, de Scalzi gyorsan megmutatja, mennyire illékony ez az egyensúly. Amikor eltűnik egy vegyes fajokat, humánokat is érintő kolónia, a háttérben zajló politikai játszmák, diplomáciai manőverek és idegen fajok belső konfliktusai lassan fenyegető lavinává dagadnak. A főszereplő, Gretchen Trujillo, aki látszólag egy jelentéktelen diplomata, egyszer csak kulcsszereplővé válik, rajta múlik, hogy az egész galaxis belerohan-e egy új háborúba.

Ami Scalzit kiemeli más űroperák közül, az a stílusa: szellemes, ironikus, de sosem olcsó vagy fölöslegesen könnyed. A kritikusok szerint a könyv éppen attól működik jól, hogy a politikai intrikák és a kozmikus rejtélyek mellett mindig marad hely a karakterek emberi oldalának, a hétköznapi humor szikráinak és annak a fajta reménynek, amit sok kortárs sci-fi már kevésbé enged meg magának. A tempó feszes, a párbeszédek élnek, a világépítés pedig egyszerre ismerős és újszerű.

Igaz, a történet néhol kicsit kényelmes megoldásokkal él, a szerencse sokszor nem pártol el a főszereplő mellől és nem minden aspektust dolgoz fel eléggé, a könyv összességében lendületes, szórakoztató és gondolatébresztő. A törékeny béke méltó folytatása Scalzi univerzumának: egyszerre nyújt otthonos élményt a régi rajongóknak, és önállóan is megállja a helyét, így az új olvasók is élvezettel vethetik bele magukat. Ha valaki szereti a sci-fit, ahol a politika és a diplomácia mellett jut hely az akciónak, a rejtélynek és a jóízű humorral fűszerezett párbeszédeknek, Scalzi új regénye kihagyhatatlan olvasmány.

(fordító: Farkas István)

Eszternek és Krisztiánnak volt egy álma. A sok évtizedes konyhai munka beteljesüléseként a saját, kétszemélyes gasztronómiai szentélyüket szerették volna megteremteni, ahol Krisztián szenvedélye, kreativitása végre kiteljesedhet, megmutathatja, mit gondol a minőségi gasztronómiáról és vendéglátásról. Vagy inkább vendéglátásról és gasztronómiáról. A Séf 921 kitchen esetében ugyanis a vendég sokkal előkelőbb pozícióba kerül, mint a legtöbb étteremben, a kis létszámnak, a nem forgó asztaloknak (azaz egy este csak egy vendégé az asztal, nincs presszió, csak békés élvezet) köszönhetően itt valóban vendégül látják az ide érkezőt. Igényeire szabják a teret és az élményt, legyen szó randevúról, családi eseményről, közös ünneplésről, csapatépítésről vagy épp egy séfasztalos közös étkezésről.

Eszter és Krisztián Székesfehérvár belvárosában, a fürdő mellett találta meg a tökéletes helyszín, egy régi épület földszintjének boltívei alatt üzemel a látványkonyha, amely rengeteg eseménnyel várja az ide érkezőket. Eleve nap közben is be lehet térni, hogy helyi, kézműves finomságokra, borokra tegyünk szert a delikát részlegen, különben meg Krisztián tematikus estjein, minden héten megújuló menükínálatával szolgáló alkalmain vehetünk részt, amely messze túlmutat egy szimpla éttermi vacsorán. A hangulatos, otthonos teret nagyon szerethető módon uralja a konyha, hozza az otthoni, bulikból jól ismert hangulatot, ahol mindig minden fontos a konyhában történik, de mellette elegáns és igényes környezetet is teremt az étkezésekhez. Ezt a kettősséget a házigazdák jelenléte oldja, Eszter óvó tekintete nem csak a vendégek mozdulatait kíséri, hanem Krisztiánét is, aki gyakorlottan dolgozik a jól felszerelt egyszemélyes konyhájában. Itt minden kézre áll, látszik, hogy nagy gonddal alakították ki, a tér felveszi Krisztián alakját, hozzá idomul, vele lélegzik.

A fogások pedig születnek. Krisztián megfontolt mozdulatai alól bomlanak ki, apró részekből tevődnek össze, megannyi gondosan elkészített darabja egy nagy kirakósnak, amely végül előétellé, levessé, főfogássá és tányérdesszertté nemesül. Krisztián szeret kísérletezni, érezhetően nyitott az új technológiákra, a fine dining megoldásaira, behozza a helyi alapanyagokat, keresi a reflexiókat, játszik a textúrákkal, szépen építi fel a fogásait.

Egy falatnyi amuse bouch-sal indítunk, Krisztián a parmezánropogós vásznára helyezi az értékeket, az ízek a formában otthonra lelnek. Még egy harapásnyi nyár kerül elénk, aszalt paradicsom, paradicsommajonéz viszi a prímet. Ropogtatunk, örülünk, mindenki oldódik, hosszan fejtegetjük a világ dolgait, faggatjuk a séfet, majd gyűlünk a pultnál, figyeljük, ahogy tálal.

Hideg lecsó, onsen tojással koronázva, padlizsánnal körítve, szalonnapörccel megszórva, fújt üvegre emlékeztető burgonyachipssel kerül elénk, a savak hangját tovább erősíti a savanyított shimeji gomba és a pácolt lilahagyma. Mellé bor is érkezik, még szép, hogy a környékről, a móri BRIGÁD pincészet 2024-es rajnai borával nyitjuk a sort, amely szintén szépen reflektál a savakra.

A leves a póréhagyma dicséretét zengi, számos formában jelenik meg a hagyma a burgonykrémes leves betétjeként, szalmaként, norilapos mozaikként, barna vajjal, krémként, hamu formájában, fürjtojással párosítva, lilaburgonyával színesítve. A bor itt is jól illeszkedik a fogáshoz, a földes jegyek mellé a kesernyés lecsengésű, a Czuppon borászatból érkező Nadapi zengő izgalmas választás.

A leves után újra zsizsegünk, figyeljük, ahogy Krisztián tüzet csihol, süt, majoránna illata száll, friss rozmaring találkozik a kacsazsírral, hiszen újabb alkotás készül, a tányérok sora megtelik élettel, a rosé kacsamell izgalmas társaságot kap. Tányérra kerül az almás zellerkrém, savanyított zeller, mustármagos alma, kacsamáj krokett, alma chips is érkezik, a roppanósságot a friss dió adja, a színek intenzitásáról a céklahamu gondoskodik. A feketeribizli-jus és a Nadapról, a Bakos Borászattól érkező Lover siller még mélyebb aromákat csal elő.

Lelkesedünk, bár a jóllakás már fenyeget, de nincs mese, ebből tényleg mégis mit hagyjunk ott? Közben tovább trafikálunk, élvezzük, hogy nem vagyunk időhöz kötve, hogy csak ránk figyel a konyha, amely Krisztián tekintetével pásztázza a tányérjainkat, közben megfontolt mozdulatokkal nyúl a hűtőbe, kerül elő minden, ami a desszerthez kell.

Ősz van, a lúdláb szezonja, jön a meggy, felkészül a csokoládé, új tányérsor várja, hogy történeteket meséljen. Krisztián pedig alkot, a részekből megszületik a monodesszert, a monodesszert pedig átlényegül tányérdesszertté. A csokoldémousse ott pihen a bársony alatt, kerül bele meggyragu, mellé meggy coulis, meggykaviár, meggyfagylalt pihen a morzsaágyon, formásan, izgalmasan, csokoládé fedő kerül a ragura, majd az egészet egy roppanós tésztafátyol zárja, így kerül elénk. A meggy savassága szép, nem tolakodó, a csokoládé él a mousse-ban, nincsenek felesleges ízek, felesleges édesség, csak ideális textúra, kellemes, jól megfogható lágyság, összeillő aromák, amelyekhez a minimális maradék cukorral rendelkező nadapi Fush Ujvári Pincéből érkező vörös D-moll cuvée pont annyit tesz hozzá, amennyitől még kerekebbé válik.

A Séf 921 kitchen pont attól szerethető, hogy őszinte: itt minden a konyháról, Krisztiánról és a gasztronómia iránti szenvedélyről szól. Menjetek, vigyétek magatokkal szeretteiteket, barátaitokat, foglaljatok asztalt akár egy különleges alkalomra, akár csak egy megállóra, Balatonra menet vagy a Velencei-tónál nyaralva. Élvezzétek a minőségi, izgalmas és személyre szabott élményt, ünnepeljetek, kóstoljatok.

Élni tudni kell. Ez van, ez nem megy magától, bár tanuljuk a szüleinktől, a társadalom is ad tippeket, a legjobb, amit tehetünk, ha folyamatosan figyeljük önmagunkat és megadjuk neki azt, amire valóban szüksége van. Legtöbbször a minőségi énidőből szenvedünk hiányt, a rohanásban, a család örök bűvkörében, a mindennapok taposómalmában ritkán halljuk meg a saját hangunkat. Ezt tanulni kell, odafigyelni a jelzéseinkre, és a legnagyobb forgalom, a legfontosabb futások közben is megállni, időt adni magunknak. Hogy kinek mi a minőségi idő, abból mennyi az a minimum, ami kiegyensúlyozottá teszi és mi az, amivel ezt az időt tölteni érdemes, az egyéni preferencia, de sokunk számára ilyen kiszakadást, befelé fordulást, lassulást a kávézás adja meg. Amikor picit elengedünk mindent, amikor a csésze köré font ujjaink, a bögréből, csészéből felszálló illatok és a pára ködén át másképp tekintünk a körülöttünk lévő tájra, ezek azok a momentumok, amikor magunkkal kapcsolódunk vagy épp másokkal, máshogyan.

A Vergnano a Kávé világnapján egy csodás rendezvénnyel mutatta meg a kávéban rejlő nagyságot, amely most túlmutatott a cég családtörténetén, a minőségi kávé mibenlétén és a kávézás adta kereteket vette alapul. Innen indulva mutatta meg, mit adhat egy jó kávé az életünkhöz, mivel teheti teljessé a napjainkat: lehetőséget kínál a lassulásra, az összpontosításra vagy pont a szabad asszociációk végtelen sorával megajándékozva, attól függően kinek mire van szüksége. A tér, amiben mindezt megtapasztalhattuk, impozáns volt. A Szépművészeti Múzeum finoman szakrális környezete azonnal kirántott a város valóságából, ahogy felértünk a lépcsőn, magunk mögött hagytuk a tömegközlekedést és a tömeget, kint rekedtek a hírek, a mindennapok, bent egy visszafogott, az érzékeinket kiélesítő, magasztos környezet fogadott és a kávé.

Számtalan formában tapinthattuk, hallgathattuk, kóstolhattuk, ismerkedhettünk vele. Egy kerekasztal beszélgetés során pedig a kávéval megélt pillanatok, a művészet, a múzeumok adta kiszakadás közötti párhuzamokról beszélgettek szakemberek, felhívva a figyelmünket arra, hogy milyen terápiás jellege lehet egy múzeumi tárlatnak is, hogyan valósítható meg a slow living ezekben a terekben, az alkotások között.

Mondjuk az enyémet pont nem kellett, a művészet számomra mindig is a töltekezés egyik legkézenfekvőbb formája volt, apám így szocializált, az ő egyensúlyából már gyerekként leszűrtem, hogy ez egy jó és járható út, amelyben megélhetem a másokba tomboló energiákat, és hogy – hozzá hasonlóan – az alkotások között töltött idő feltölt. Ez ma sincs másképp, sőt az idő előrehaladtával egyre jobban vágyom ezeket a minőségi elvonulásokat, és hajlamos vagyok rá akár nyaralásként is tekinteni (ebben a családom csak részben ért velem egyet).

Természetes közegemben

Abban viszont mind a négyen egyetértünk, hogy a kávézás valódi énidő (kell, hogy legyen), megtisztelendő a matériát, a frissen főtt kávé mögött rejlő megannyi szaktudás hordozóját és magunkat.

Gávris Iván, a Vergnano baristamestere, a minőségi kávézás letéteményese

Tegnap, a kávé, a beszélgetés után, a felismerés súlyával, a párhuzamok ismeretében léphettem be William Blake alkotásai közé. Blake szintén apám hozadéka volt, aki Poe versei mellett az övéit citálta esti mese helyett, így a Holló és Tigris az én gyerekkori szellemképeim között mindig ott lebegett. Blake képzőművészeti munkái később kerültek az életembe, elképesztően gazdag, meglepően sajátos alkotásain nem csak a témaválasztás, annak feldolgozási módja elgondolkodtató, hanem az is, hogy technikai tudását hogyan állította mondandója szolgálatába. Blake technikai tudása jóval meghaladta azt, amit végül a képein láttatni akart, mesterségbeli biztonságát sokszor háttérbe szorította, hogy az kizárólag a kifejezés erejét, a gondolat tisztaságát szolgálja. Ezért választott egyszerűbb, szinte naivnak ható formákat, miközben minden részleten érződik, hogy a kezében ott volt a képesség a legaprólékosabb, akadémikus rajzra is.

A londoni Tate Galéria jóvoltából most Budapesten megvalósuló kiállítása egyszerre mutatja be Blake személyes világát és tágabb hitrendszerét: látomásait, amelyek újra és újra életre hívták alakjait, s közben feltárja azt a szellemi közeget is, amelyből ezek az alkotások sarjadtak. Kortárs művekkel párbeszédben láthatjuk, mennyire élő ma is Blake öröksége, mennyire képes ma is megszólítani.

A romantika sokszor háttérbe szorított korszaka itt új fényben tárul elénk, és vele együtt az alkotó is, akit oly gyakran feledés borít. Jó volt ebben a világban elidőzni, és őszintén mondom: tessék eljönni, megismerni ezt a remekül szervezett, rendkívül izgalmas tárlatot. Megéri, mert a kávéhoz hasonlóan, Blake művészete is képes kiszakítani, lelassítani, és újra kapcsolni bennünket önmagunkhoz.

A Red Bull ismét meglepett bennünket: bemutatta legújabb limitált szériás téli ízét, a Fuji alma – gyömbért, amelyet most először az ALDI-val közösen szervezett sajtótájékoztatón ismerhettünk meg. Az újdonság különlegessége, hogy október közepéig kizárólag az ALDI üzleteiben lesz elérhető – így azok, akik szeretnek elsőként kóstolni, most biztosan nem hagyják ki.

Mi már teszteltük az új variánst, sőt koktélban is kipróbáltuk és bátran állítjuk, izgalmas párosítás született. Az alma íze szépen, kereken jelenik meg, miközben a gyömbér nem harsány, sokkal inkább fűszerként kíséri az almát, egyensúlyt és melegséget adva neki. Ez a kombináció pont azt a kis pluszt hozza, amitől az ital nem csak egy üdítő lesz és koktélalapként is szépen működik.

Az ALDI és a Red Bull együttműködése is érdekes színt ad a bevezetésnek. Bár az áruházlánc főként saját márkás termékeivel valósítja meg diszkont-filozófiáját – vagyis jó minőséget kínál elérhető áron –, néhány kiemelt márka kifejezetten azért kap helyet a polcokon, mert minőségével és ismertségével tovább gazdagítja a kínálatot. A vásárlók pedig örömmel nyúlnak ezekhez a termékekhez, hiszen így nem kell választani a kedvező árak és a jól ismert nevek között.

Az energiaitalok megítélése persze mindig vegyes. Az összetevők ismeretében azonban tudatos döntést hozhatunk: szabályozhatjuk koffein- és cukorbevitelünket, és pontosan akkor pörgethetjük fel a napunkat, amikor szükség van rá. A hatás pedig egyénenként is más lehet, én például a kóstolást követően, este gond nélkül aludtam.

Az biztos, hogy a Red Bull Fuji alma – gyömbér limitált téli kiadása nemcsak az energiaital-rajongóknak lesz felfedezés, hanem azoknak is, akik szeretnek különleges, szezonális ízeket kipróbálni.