Zamárdiba koncertre menni megvan a rutin. Annával indultunk neki, aztán a Zsófi is jött, mentünk The Chainsmokerst hallgatni, csodás anekdotakincsünket gyarapítani, mindig jó volt, balatoni naplementébe forduló nyári éjszakák, felvigyázás két kamaszra, az ő zenéjükben meglelve a magam boldogságát. Most vonattal, gondtalanul a tömeg után vonulva taposom az utat, érezni, hogy merre van a víz. A fesztiválon már a megszokás adja a ritmust, más ez persze, de mégiscsak az, aminek a hálóját ismerem, a csomózását tudom. Viharelőtti fülledtség ül mindenen, miközben elveszem Tihanyban, nézem az alacsony vízben bokáig gázolókat, csónak ring a vízen vagy homokpadra tévedt, ki tudja, lazúros felhők közé érkezik a naplemente.
A hangulat más, ez a nem a Sound és nem a Sziget, vibrál a vízpart, ingerek végtelen sora osztozik a kis alapterületen, minden itt van, színpadok ontják a muzsikát, kicsit egymásba harapva, de a tömegben működik a hangzás, nincs áthallás, csak ha nem dübörög a basszus, akkor finom kakofóniát visz az olykor már viharossá dagadó szél. Beállok, a megszokás, legyen hely, legyen jó, közben a korábbi előadó koncertjéből is megkapom azt az ízelítőt, amire aztán rákapaszkodhatok, ha szeretnék. Sisi a Rendszerbontó koncert szülötte nálam, zabolázatlan energiája szinte lepattant a monitorról, robbant vele mindannyiunk dühe. A közönség tökéletesen rezonál, a szövegek izgalmasak, a gumicsónakban a tömeg fölött evező Sisi és a kis rajongókkal való kapcsolódása is emblematikus pillanattá válik. Aztán Carson Coma érkezik, sűrű nyár ez, nagy rutinnal, de gondos figyelemmel, szerethető setlisttel, a már megszokott szerencsekerékkel. Minden van, majd vihar is lesz, az utolsó számokat elmossa az orkán. A magam részéről fedezékből figyelem a csapkodó esőponcsóban fel nem adókat és a Feldobom a követ refrénjét dúdolom más ázott verebekkel. Mire a Purgatórium ránk köszön, fény se marad a színpadon, csak a hátterében fut a figyelmeztetés a viharra, ami épp hátrahagyja Zamárdit.
A hatalmas zuhét nyomtalanul beissza a szomjas föld, pocsolya csak a földet takaró lemezeken, azokon se soká. Lépek, átsétálok egy kisebb, meghittebb színpad felé, hogy elmerüljek Ivánék koncertjébe. Késnék, de láthatóan nem maradtam le semmiről. Kiderül, hogy a viharban elázott minden, koncert lefújva, mentik, ami menthető. Kis mag énekel, afféle vigasz gyanánt, együttérzésből, elvárás nincs, őszinte sajnálat akad. Ebből születik az est legszerethetőbb performansza, Iván és Máté unplugged koncertje köztünk, lent. Mert adni jó, mert adni kell. Szól a Ha megnyitod a szíved és persze a Mocskos idők. Majd mennek, mentik tovább a hangszereket, én pedig a víz partjáról nézem a vihart, amely most az északi partot veri el, látványos fények kíséretében. Szürreális pillanatok, vakufényben úszó túlvég, a bokáig érő vízben magányosan gázló, cigarettázó alak felvillanó parazsa. Elteszem, ez is szép.
Beton.Hofin tömeg. A Sziget szellőssége után fullasztó pára, közös nevezőnk az izzadás. Katarzissá nő, szépen épül a koncert, erős nyitás, a legismertebbek és kevésbé felkapottak, zúg az éjszakába kiáltott feszültség, a mellettem álló srác boldogan videóz nekem, nem kértem, ajánlotta, élek vele, ebben feloldódni is jó. Itt is működik a reflexió, van visszacsatolás, a közönség és az előadó figyelme egymáson. Megváltjuk egymást.
Végül tábortűz, apró, színpadnak se nevezhető filagóriába zenél Co Lee, Indigo hangja száll, a dalok működnek, izgalmasak. Első hallgatás, lesz még, bevezetésnek és zárásnak is pont jó. A párás éjszakában visz vissza a lábam a vonathoz. Csalóka ez a közelség, nyaralók során át kutyagolunk az állomásra.
