A trieszti utat alapvetően a kényszer szülte. Négy felnőtt ember életének a koordinálása már messze túlmutat a képességeimen. Nem csak a munka és az iskola miatt, hanem az egyéni hóbortjaink, passzióink, a kollégák szabadsága mind-mind extra tényezőként került bele az ősz eleji naptári tetriszembe és sehogy ne bírt kijönni a matek. Így aztán a rövid és közeli élmények felé mozdultunk, aminek a választékából viszont már Trieszt került ki nyertesen.
Trieszt pont olyan, mint Salzburg, az ember mindig elsuhan mellette, finoman vágyakozik, de pontosan tudja, hogy még csak a tervezett út negyedénél/felénél tart, így csak int a távolban pihenő városnak és célirányosan nyomja a gázt.
Az éves itáliai kiruccanásainkon mi is mindig így tettünk, a városszéli brutalista épületeket megcsodálva kanyarodtunk tova a csizma szárára, hátrahagyva a megtekintés lehetőségét. Most azonban célirányosan érkeztünk, ennek megfelelően is készültem fel a városból.
Pihenni, sétálni, nézelődni és nem utolsó sorban kávézni terveztem. A szállásunk kiválasztásánál az a szempont vezérelt, hogy központi, könnyen megközelíthető, de az egynapos városnézők útvonalából kieső hely legyen. Tökéletesen belenyúltam. A domboldalra futó utcácskánk alján a Viale XX Settembre, azaz a Szeptember 20-a út árnyas fái alatt olaszok üldögéltek, reggel fél nyolc és hajnal kettő között, a Stile Liberty, azaz a trieszti szecesszió megannyi mutatós épülete előtt platánok vetettek árnyékot a kávézó, étkező, olvasó, veszekedő, beszélgető, randizó, világmegváltó városi lakosságra. Az egésznek hangulata olyan volt, mintha a La Rambla egy kisebb, turistamentes verziójával lenne dolgunk.
A parkolással is szerencsénk volt, egy kicsit arrébb, pár buszmegállónyira le is tettük a kocsit és nem is néztünk feléje a visszaindulásig. Trieszt gyalogszerrel ugyanis tökéletesen bejárható, ha az ember nem tervez felmászni a hegytetőn lévő (szintén brutalista) templomig vagy a helyi busszal teszi ezt.
Első nap megkaptuk a hőséget lezáró vihar olasz csücskét, épp a vége vonult át a városon, elképesztő hangok és szakadó eső közepette. Így a berendezkedésre fordítottuk az energiáinkat, majd pizzázni tértünk a helyiek által kedvelt Casa Pepébe. Közben csendben lestük a kinti égboltot és a pocsolyákat felülíró esőt, majd egy csendesebb periódusban hazaóvakodtunk.
Annával másnap hajnalban nyakunkba vettük a várost. A vihar elvonult, a kitisztult ég és az esővel megtisztult város még békésen pihent mikor mi már a tengerparti sétányt róttuk, feltérképezve mindazt, ami néhány napra a miénk lesz, majd kávézni mentünk.
Előzetesen találtam egy csodás kis kávézót magamnak, egy teljes mértékben mentes helyet, amely a zsinagógával szemben kapott helyet, nem messze a Café San Marcótól.
A Pasticceria da Ily minden reggeli biztos bázisunk lett, egy saját pincérnővel (aki harmadik nap már törzsvendégként kezelt minket) és olyan briósokkal, amelyek majdnem megközelítették a búzalisztes testvéreiket.
A helyet már az érkezésünk napján teszteltük, amíg bevásároltuk az életben maradáshoz elengedhetetlen alapanyagokat a helyi Conadban, és úgy ítéltük, hogy jók leszünk mi egymásnak a trieszti út alatt.
A reggeli bemelegítést követően a család többi tagjába is életet vertünk egy kiadós reggelivel, majd elindultunk a város közös felfedezésére.
Trieszttől mindig kicsit tartottam. A Piazza Unità d’Italiáról és a Canal Grandéról látott képek nagyon kemény, barátságtalan arcát mutatták a városnak, féltem az osztrákos beütéstől (ld. monarchia), de ezek az alaptalan félelmeim már az első reggeli sétán elillantak, amikor kiderült, hogy Trieszt is szépen illeszkedik a szerethető olasz városok sorába, kellemes, emberléptékű, kávéillatú, otthonos. A kávéillat meg is adta az útvonaltervezésünk fő irányvonalát, a tervem ugyanis azt volt, hogy egyik kávézótól a másikig fedezzük fel a várost. A Piazza San Giovanni felől érkezve a Piazza della Borsa lekanyarodtunk, átvágtunk a főtéren, majd egy zebrával később a monarchista nagyvárosi létből egy horvát halászfaluba csöppentünk, amelynek szűk utcái elnyeltek minket a napfénnyel együtt.
Az Antica Tostatura Triestina formás kis kávézójába pihentünk meg, majd egy másik pörkölőbe indultunk.
A Torrefazione La Triestina di Ariella Doz családi pörkölőjéhez már tavaly volt szerencsénk, amikor Zoli barátunk megajándékozott minket egy zacskó őrölt kávéval, amit mi boldogan el is vittünk magunkkal a toszkán nyaralásunkra, ahol már az első kotyogósban lefőtt presszónál megállapítottuk, hogy valami egészen remek kávéval van dolgunk. A zacskót azóta is őrizzük, és nagyjából ez volt az a pont, ahol Trieszt átlépett a lehetséges úti célok közé.
Zoli már akkor sokat áradozott a helyiek kedvességén, hogy a családi üzemben a ház asszonya milyen odaadással, lelkesedéssel mesélt a kávéjukról és az 1948 óta működő pörkölőjükről. Ezt az inkább a déli vidékekre jellemző mentalitást most mi is megtapasztalhattuk, ahogy apa és fia vállvetve mutatta be – büszkén – hogy milyen is az általuk alakított, 90% arabicából és 10% robusztából készített blend, amelynek pörkölése nagyjából a bécsi és a francia közé esett. A gyors szemrevételezést még gyorsabb eszpresszók követték (ebben a formában mutatkozik meg a kávé igazi minősége, itt nincs kecmec, a tejjel, miegymással nem lehet elfedni a kávé esetleges hibáit). A városi sétánkat egy igazán príma otthoni ebéd követte, majd újabb körre indultunk. A San Marco kávéház igazi történelmi jelentőségű hely, 1914 óta várja a látogatókat. A monarchia hangulata talán itt érhető tetten a legjobban, a szecessziós, század eleji hangulatot csak fokozza a berendezés és a kávézó hátsó traktusában megbújó könyvesbolt, amely tökéletes szimbiózisban él a kávéházzal, hiszen a polcok közötti asztalokon is zajlik az élet, dolgoznak, olvasnak, beszélgetnek, és persze kávéznak az olaszok.
A reggeli kávéhoz kicsit későn nyit (fél kilenckor), ellenben a többi kávézóval viszont későn zár (tizenegykor). A kávé élményét a hely és a pincérek nagyban fokozzák.
Kis különítményünk az esti fényekre visszatért a tengerhez. Nem voltak nagy terveink, a főtér és a Canal Grande vonala között húzódó viszonylag nagy mólón tengettük az időt, élveztük a lemenőben lévő nap fényét, az általa rajzolt látványt, hallgattuk az önjelölt gitárosunk kellemes játékát és átadtuk magunkat a víz csobogásának. A tengerben ez a varázslat: van és ad, csak hagyni kell.
A naplemente utolsó fényeivel aztán visszasétáltunk a Canal Grande-hoz, hogy másik szenvedélyünknek hódoljunk: aperolozzunk egy jót, amit Triesztben szintén nem nehéz. A hazai árakhoz képest visszafogott összegekért kínált ital mellé mindenütt jár egy kis chips, amit az olaszok teljes mértékben az alkoholos italaik kísérőjeként értelmeznek és nagyon izgalmas ízesítésű, magas minőségű burgonyaszirmokat gyártanak. A kedvencünk talán a rózsaborsos, lime-os, amely valóban jól csúszik bárminemű aperitif mellé.
Annával másnap hajnalban már gyakorlottan indultunk világnak, a reggeli sétánk végén várt ránk a szemkápráztató és beltartalmában is elképesztő gluténmentes brioche és a nap egyetlen tejes kávés itala, egy jó cappucino, majd a család többi tagjával kiegészülve elindultunk a botanikus kert irányába, hogy felszálljunk a 36-os körjáratra, amely egészen a Miramare kastélyhoz visz. A trieszti napijegy 3,10 euro, azaz igencsak megéri tömegközlekedni, hiszen mind a Miramare, mint a Grotta Gigante elérhető busszal, gyorsan és a parkolás agyréme nélkül. A 36-os is negyed óra alatt átsuhant a tengerparti úton, majd nagyjából egy kilométerre a kastélytól kitette a szűrünket, de nem bántuk. A tenger partján sétáltunk végig, néztük a sirályokat, a part kövein megkapaszkodó, elterülő, már feketére sült olaszokat, majd feltűnt a Miramare kapuja és minket elnyelt egy nagyon szerethető álomvilág. A Miramare ugyanis egy mese. Mese a tengerről, a kertről és arról, hogy hogyan lehet teljes boldogságban, szimbiózisban együtt élni a tengerrel. De mint a mesék egy része, ez is szomorú, hiszen a kertben fellelhető kisebb kastély adott otthon az egykor boldog feleségnek, aki Miksa halála után beleőrült a fájdalomba.
A kert pazar látványt nyújtott, Yolanda mellett számos más kutyavendég is a passzázsokon sétált, a kerti kisházban közepes kávét és aranyáru, de egyáltalán nem vonzó szendvicseket mértek, a hely azonban lenyűgöző volt.
A flóra megtekintése után a kastélyba is bebocsáttatást nyertünk, Yolanda egy vászonszatyor mélyéről figyelte az eseményeket a vállamra akasztva, míg mi a kastély ablakaiból nyíló kilátással próbáltunk betelni.
A kastély egyébként belül is mutatós, a kiállítás sok plusz infóval szolgál, de a kastély és a kert a termek feltérképezése nélkül is igazán látványos programot kínál.
A városba visszatérve szendvicsekkel vertük el az éhünk, majd újra a belváros felé vettük az utunkat és hosszan sétálgattunk, egyre nagyobb és nagyobb köröket róva, közben időt adtunk magunknak újabb kávémérések felkeresésére, így került a napunkba a Canal Grande és a kikötő sarkán található impozáns Illy is, aminek nem csak a magyar vonatkozásai miatt érdemes tisztelettel adózni, hanem a kávéválasztékát is alaposan szemre kell venni.
A szeptemberi különlegességük egy Costa Rica-i kávé volt, amelyből eszpresszót és espresso macchiatót választottunk. A keserűcsokoládéval (étcsokoládé) kísért kávé aromája meglepően gyümölcsös volt, savai azonban szépen, visszafogottan csengtek.
A csokoládé szépen kiegészítette, kiemelte az értékeit, a csöpp csészényi kávé egy komplex ízélményt tartogatott számunkra.
A városi forgatagban ezek után furcsa EU-s játékban vettünk részt, lett egy frizbink, meg néhány félresikerült kísérletünk az eldobására, végül győzött az éhségünk és megindultunk vacsorát vadászni, amit – meglehetősen nagy kitérő után – a Viale XX Settembre árnyas fái alatt fogyasztottunk el.
A Hamerica’s egy olasz lánc, amely amerikai fogásokra specializálódott, választéka izgalmas, az alapanyagai jók, a trieszti egység belső tere egyenesen zseniális. Érdemes lenne ide egyszer télen is visszatérni, amikor nem evidencia, hogy az ember kint, a nyílt téren eszik, ha már egyszer ilyen csodálatos idő van.
A vacsora után már csak pihenni tértünk, mert másnapra nagy terveim voltak. A kora reggeli mentes brioche és cappucino után bevásárolni vonultunk. Az infláció előtt itthon is kedvelt időtöltésünk volt az élelmiszervásárlás (azóta inkább csak fennhangon való dühöngés, a régi árak pontos ismeretének bizonygatása a partnerünknek és mindenki anyjának szidása zajlik ilyenkor), az olaszoknál újra megéltük, mint kellemes élményt (talán mert az élelmiszerek jelentős része olcsóbb, mint mifelénk, a minőségről meg kár is vitatkozni). Yoli minden vásárlásunk után előszeretettel dugdossa bele az orrát a bevásárlószatyrokba, hogy feltérképezze a választékot, most azt is leteszteltük, hogy ha a bevásárlás eredménye ennyire izgatja, akkor vajon magát a folyamatot is csípné-e, ugyanis az olasz bolthálózatok közül a Conadba nem csak be lehet vinni a négylábú kedvenceinket, hanem külön bevásárlókocsi is rendelkezésünkre áll, amiben utazhat.
A kutyának bejött a boltba járás, úgy ült a bevásárlókocsi elejében, élesre állított orral, hogy leginkább a Titanic szerelmespárjára emlékeztetett, abban az ominózus jelenetben, a hajó orrában. Nem ficergett, nem akart kiugrani, elfogadta, hogy ez a mennyország és ennek megfelelően meg volt hatva.
A vásárlás és a reggeli után már gyakorlottan léptünk meg a Botanikus kert irányába, hogy elcsípjük a 36-os buszt, amiről kicsit arrébb átszálltunk a 42-re és azzal kanyarodtunk egyre magasabbra a Triesztet övező hegyoldalba. A végcélunk a Grotta Gigante volt, Európa legnagyobb, felszerelés nélkül járható barlangja, amely – mint megtudtuk – tulajdonképp két egymás felett húzódó barlangrendszer, két ősfolyó vájta járat összenyílásából keletkezett. Jegyet állítólag érdemes előre váltani és erre a bejáratnál számos olasz és angol nyelvű felirat figyelmeztet, de a kongóan üres előtérben a hölgy rendkívül kedvesen azonnal adott számunkra a következő vezetett túrára jegyet, így valószínűleg ez a presszió csak a nyári időszak sajátja.
A tárlatvezetésig a közelben lévő (a barlang kijárata mellett található) kávézóban sörözgettünk, rápihentünk a barlangra, majd magunkra húztunk néhány réteget (11 fok van lent), a kutyát egy vászonszatyorba ültettük és beálltunk az időközben felhízott látogatói sorba. A túrát egy helyes és rendkívül fitt fiatal lány vezette, olaszul és angolul tájékoztatva minket minden apró részletről, miközben – szinte észrevétlenül – ötszáz lépcsőn aláereszkedve megérkeztünk a barlang látogatható mélységének aljára.
Egy óriási dínótojásban álltunk, ahol a romantikus tárlatvezetőnk épp a kövek szerelméről tartott előadást, ahogy a sztalaktit és a sztalagmit egymás iránti vágya hajtja őket, hogy 12 évente 1 mm-t vastagítva önmagukon egyszer csak összetalálkozzanak a barlang magányában.
Amíg ő romantikázott, nekem elkalandozott a figyelmem és feltűnt egy a lejövetelünket támogató lépcsősornál sokkalta kevésbé szimpatikus lépcsőház a barlang falához rögzítve. Félelmeim beigazolódtak, az 500 lépcsőt felfele – kutyát vállra vetve – is meg kellett „ugranunk”, amit annyira már nem élveztem. A barlangot ettől függetlenül kár kihagyni, a méretei befogadhatóak, de nem feldolgozhatóak, a fotóink egyáltalán nem adják vissza azt a térélményt, amivel ott dolgunk volt. Nagyon más, mint a budai barlangjaink.
A városba visszatérve ebédelni tértünk, kivétel nélkül mindenki boldog volt a paradicsomszószos tésztával, majd a Nőkkel hátrahagytuk a megfáradtakat (hogy a kutya mi az ördögbe dőlt ki ennyire, azt azért nem tudom) és engedtük magunkat erre-arra elcsábítani a ruhaüzletekben, majd a végén egy aperollal ünnepeltük a létezést, miközben figyeltük az olaszokat és erősen irigykedtünk arra az eleganciára, amit ők la bella figura néven emlegetnek. A la bella figura alapvetően nem öltözködési stílus, inkább életviteli forma, afféle filozófia, hogy jól kinézni nem opció, az élet minden napján, minden helyzetben tegyünk meg mindent azért, hogy önmagunk legjobb formáját hozzuk (lazán és könnyedén, ne pedig erőlködve és túlzón). Az olaszok nem mennek mackónadrágban a boltba, a táskájuk és a cipőjük alapból harmóniában van, a laza elegancia nagymesterei, akik érik és tudják, hogy a papucscipő az ő lábukon mindig más minőséget fog képviselni, mintha mi bújnánk bele. Elsajátítani valószínűleg szinte lehetetlen ezt a született arányérzéket, de törekedni rá lehet és érdemes.
Az estét további aperolok színesítették, meg az elengedhetetlen kávévásárlások, amelyekkel majd otthoni környezetben nyújtjuk tovább az olasz élményt, ameddig a frissen pörkölt kávészemek kitartanak.
